XV. FEJEZET. Liber amorum.

Hajnallott. És a Szikra-féle kerítésre támaszkodva, harsány szavával tegnap este óta már ötödször énekelte el legelső versét a bakter:

És Szikra István uram még mindig nincs itthon. Valóban a dárdás emberrel való abbeli állandó -308- egyezségüket, hogy a megyercsi utczának szürben bandukoló éjjeli órája Szikráné asszonyom ablaka alatt mindaddig tizet ordítozzon, mig a majszter úr haza nem tér, a műpártoló csizmadia – tekintve a keleten jelentkező pitymallatot – még ilyen fenékig nem aknázta ki soha s a bakter el is határozta magában, hogy holnap estére semminémü hitegetések által le nem hagyja magát vétetni lábáról és ha Szikra uram vonakodik a rendes itcze helyett a rendkivüli szolgálatnak megfelelőleg egy rendkivüli pintet fizetni a Mihaszná-nál, holnapután esti tiz órától kezdve reggeli négyet fog kiáltozni a háza előtt. Ezzel szüre alá kapta rettentő fegyverét és haza felé indult a temető sornak.

A másik szerződő fél ezt, fájdalom, nem tehette. Már oly tökéletesen kivirradt, hogy teljes lehetetlenség lett volna tovább is a tiz órás politikát folytatni. Szikráné asszonyom méregtől tajtékozva, kezében egy csomó kóczos hajjal, (mely Miska fejének termékeny talajáról került), 1. és 2-nek ábécés könyveiket, melyek mellé nagy buzgón letelepedtek, egészen más czélra használta, mint a mire azok szerzőjük által elkészíttettek és a helytartó tanács által megjutalmaztattak; 3. 4. és 5-nek olyan reggelit osztogatott, a melyről bizonyosan nem álmodtak s szivesen le is mondtak volna; az egész házat össze-vissza forgatta, dúlt-fúlt és az «embert» mégsem tudta előteremteni. Hosszú és az első öt számra nézve különösen gyötrelmes várakozás után megjelent egy hajdu a városházáról -309- és meghozta a hírt, hogy Szikra uram az éjjel csendzavarás miatt letartóztattatott. A rettentő hírre a tomboló asszony két oldalt odakapott fodratlan és bodratlan hálófőkötőjéhez s a hiób-hirnök sietett felhasználni ama bizonyos pillanatokat, mig forgott vele a világ. Mire nagy sokára megállt, Szikráné nem látott maga előtt senkit, kitől bővebb fölvilágosítást kaphatott volna a szomorú eseményre vonatkozólag. Nem tudott e szerint semmi egyebet, mint azt, a mi már hetek óta világos volt előtte, hogy egész családi szerencsétlenségének az első szobában lakó komédiásné az oka, ki az «embert» ingyen-bilétekkel a teátromba csalogatván, minden rosszra csábítja. Egy pár rövid pillanat alatt kész volt határozata. A kis 5-öt jobb karjára kapván, balmarkának egy megfeszített fogásával a 3-at és 4-et üstökénél fogva összekapcsolta és irgalmatlanul vonszolta maga után az első szoba ajtajáig, melyet minden illedelem nélkül belökött, és szikrázó szemekkel (melyek hasonlítottak a sziporkázó zöld görögtűzhöz) megállt a küszöbön.

Ilona épen arany szálakat varrott egy vörös selyem ruhához, melyben ma este rettentő átkokat kellend végighallgatnia. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az esti előadásból kénytelen legyen már reggel leczkét venni. Az elkeseredett majszterné következő beszéddel kivánt jó reggelt neki:

– Egészségére kivánnám az éjtszakai nyugodalmat a kisasszonynak, ha mindnyájunknak lenne azóta pihenésünk, mióta ide betette a lábát és a -310- legfeketébb éjtszakában itt muzsikáltatja magát és mindahárom kicsinyemet fölveri, és két itcze tejre volt szükségem, mig megint el birtam őket altatni – és…

– De asszonyom, – szólt közbe varrását ölébe ejtve Ilona. Az övéhez hasonló gyönge kéznek azonban nem sikerülhet ilyen áradatot feltartóztatni.

– Kikérem magamnak kisasszony, – folytatta a furia, miközben a 4. szabadulási kisérleteket tett az önmegadó 3. mellől, mi Szikránét még nagyobb dühre ingerelte. – Kikérem magamnak és beszédem lenne a kisasszonynyal, mert én minden embert meg szoktam becsülni, hanem egy órát sem türhetem tovább a házamnál. (Lélegzetet vesz.) Az még semmi, hogy a kicsinyeimet éjtszakának idején fölverik, mintha csak korcsmában laknának és maguk is bizonyíthatják. Hát aludtatok-e az éjjel, te mamlasz?

– Nem aludtunk, nyanya, hanem a muzsikát hallgattuk, – felelt a bátrabbik és ezzel megtévén kötelességüket, mindnyájan szabadon bocsáttattak s oly távolságban foglaltak, fejöket tapogatva, állást, a hol némileg biztonságban érezhették magukat.

– Az még mind semmi, – zakatolt tovább Szikráné asszonyom utolérhetetlen tökélyü beszélő gépe, – az még mind semmi, noha én ilyet sem láttam még jóravaló háznál; de tudja meg az ifjasszony vagy kisasszony, vagy magam sem tudom, minek mondjam, hogy épen e minutumban -311- járt itt a városházától egy hajdu. (Lélegzik.) És tudja meg, hogy az uram csendháborítás miatt be lett csukva az áristomba és ennek senki más oka nincs a kisasszonyon kivül, mert én soha semmiféle rosszra nem csábítottam és bizonyságom lehet boldogult első uram, a ki mind e mai napig soha csöndet nem háborított (könnyü annak odakünn!) és kivéve egyetlenegyszer, mikor a fejét beverték, soha törvény elé nem került. És ha van lelke a kisasszonynak, hogyan tudott egy becsületes embert ennyire behálózni és eddigelé nem is volt benne egyéb hiba, mint hogy igen drága bőröket szokott vásárolni. (Fuj.) Már most csak a mindentudó isten tudja, hogy mit vétett és az is meglehet, hogy embert ölt, mert a Rácz Mihályra mindig fente a fogát és felakasztják érte és elliczitálják a házunkat, pedig boldogult első uramnak is van benne ötszáz forintja és ki is kaparnám én őtet, ha lehetne, tiz körmömmel a siri földjéből.

A zajos jelenet, mely félig a konyhában történt (ennek küszöbén foglalt állást Szikráné) már hallgatókat is csábított. A szomszéd udvar kerítésére fölmászott két szolgalegény s onnan hallgatta a lármát, mig a nyitott utczaajtóban a vén Szabóné meg egy sereg gyerek hallgatózott. Növelte a zsivajt, hogy a helyszinén ácsorgó 3. 4. és 5, kikhez időközben 1. és 2. is csatlakozott, hallván, hogy apjukat nem sokára fel fogják akasztani s e szerint temetés lesz a háznál, pokoli jajveszéklésben tört ki, melyet azonban Szikráné asszonyomnak -312- nem került nagy megerőltetésébe túlsivítani.

– Igenis, és a kisasszony lelkén fog száradni, mert ingyen-biléteket adogatott neki és nem szünt meg a teátromba csalogatni. Én sohasem voltam a teátromban és nem is akarok soha elmenni és nem tudom, hogy mérnek-e ott bort is, de az uram, mióta a komédiába jár, minden éjjel részegen jön haza. Azért csak pakoljon össze a leányasszony vagy nem tudom minek mondjam, és jobb lesz, ha mindjárt a korcsmába hurczolkodik, mert becsületes háznál sehol sem fogják megszenvedni, és én…

E pillanatban az utczaajtóban ácsorgó sihederek egyike elkiáltotta magát:

– Hozzák a Szikra csizmaziát!

A furia e jeladásra minden nagyobb megdöbbenés nélkül, hogy az érkező csendzavarót minél hatásosabban fogadhassa, ismét karjára kapta a háta mögött settenkedő kis 5-öst, ki koránál fogva még nem levén eléggé óvatos, igen közel talált simulni hozzá. A pillanatnyi kinálkozó szünet alatt Ilona, ki haragtól és szégyentől sápadtan fogózott az asztalba, mint már annyiszor, ismét megkisértette szólani:

– Jól van, asszonyom, csak annyi szivességgel legyen irántam…

– Még szivességet mer emlegetni! – borította el a szegény leányt szóáradatával ujolag a csizmadiáné. Még szivességet! Nézze meg az ember! Szivességet most, a mikor épen hozzák lánczokra -313- verve miatta az uramat és engem is el fognak vinni bizonyságnak, hogy csakugyan ő volt-e a gyilkosságnak oka és én tőlem semmi legkisebb kiméletet ne várjon a leányasszony vagy… mert olyan igazán el fogok beszélni mindent, mintha felséges mennyei birám előtt kellene vallást tennem. Óh uram teremtőm!

Szikra István uram e szavaknál megérkezett; azonban korántsem lánczokba verve. Hanem inkább még mindig keresztbe álló szemekkel, homlokába csüngő hajjal, összecsukló lábakkal, félrevágott süveggel, leszaggatott gombokkal és egy könyörületes szamaritánussal, kinek több része volt hazaérkeztében, mint neki magának. Az utczaajtó előtt már jócskán meggyülekezett a kis csoport fejcsóváló asszonyokból, röhögő legényekből, szájtátó gyerekekből és lábaik alatt befelé furakodó kiváncsi bundás kutyákból. Az érkező gazdának szivesen nyitottak utat abban a reményben, hogy még aztán következik a java. Felesége csakugyan ki is rohant elibe, karján az 5-tel; de azon való kellemetlen meglepetésében, hogy férje lábain nincsenek békók, e megvető szavakkal fordult el tőle:

– Nem ismerlek, ember! – és dühe a szánandó Szikra uram láttára a legmagasabb fokra hágott. A szenvedély sajátságos logikájánál fogva azonban már egy rövid szempillantás mulva úgy látszott, hogy mégis csak ismeri, mert igy támadta meg a szegény, falhoz támasztott csizmadiát:

– Ember, csak ne is szólj, mert én már a legkisebbik -314- gonosz porczikádat is ismerem, a melyik veled együtt most került ki az áristomból és a törvény urai nem tehettek volna nekem nagyobb gyönyörüséget, mintha mindenkorra ott fogtak volna és most, ha jót akarsz, mondd meg nekem, hogy nem a teátrom volt-e mindennek az oka?

A kóterből kikerült szerencsétlen ember teljesen megszontyolodva, szétvetett lábakkal és majdnem könnyező szemekkel támaszkodott a falnak. Régi méltósága és rendíthetetlen nyugodalma oda volt s zavart állapota ellenére is átlátta, hogy ránézve most legjobb politika a teljes megadás és bűnbánat. Azért hát suttogó, szinte siránkozó hangon válaszolt:

– Igazad van, Sára. Neked mindig iga… iga… igazad van. (Egyet fordult feje a falon.) Mindennek az vala az oka. Az a szörnyüséges szép ária, melyet az utczán is el akartam dallani.

A politika sikeres volt, mert a bősz asszony visszaugrott első áldozatára, ki elrejtett arczczal húzta meg magát kis szobája legbenső sarkában és várt a vihar csillapulására. Mindhiába.

– Azt akarja, ugy-e a leányasszony, vagy minek is mondjam, hogy még egy hétig legyek szives? Nem leszek szives egy minutáig sem és azt mondom, szedje össze a czókmókját és úgy legyek becsületes asszony, a mint itt csak egy óráig is megszenvedem.

– Igazad van, Sára – sóhajtott a csizmadia.

– De asszonyom, ez mégis sok!

– Nem akar tágítani a kisasszony? – dühöngött -315- Szikráné. Te Szikra, Miska, Ferkó fogjátok meg azokat a ládákat és hordjátok ki nekem mind, mind, mind az utczára. Egy minutáig sem tűrök itt egy gombostüt sem a komédiából és azt mondom neked Szikra, ha nem akarsz mozdulni…

– Viszem, Sára, viszem – akadozott a csizmadia és nagy támolyogva fülön fogott egy kosarat.

– Uram, – rimánkodott a leány, – legyen könyörülettel. Ön tudja, hogy én nem vagyok semminek az oka és estig el fogok hurczolkodni.

Hiába. A néző közönség nagy gyönyörüségére a ládák és kosarak egymásután vándoroltak ki az utczára. A mulatság, lárma általános volt s két parasztszekér is épen megállt csodájára, mikor egy könnyü uri hintó arra hajtatott. Béla már az utcza szájában kihajolt a csődületre s a hogy a ház elé értek, kikiáltott kocsisának, hogy álljon meg. Leugrott, félrelökdöste az ácsorgókat s besietett az udvarra, hol Szikra uram egy könnyü táska terhe alatt elvesztette az egyensulyt és hanyatt terült.

– Mi történik itt? – kiáltotta az érkezett.

– Kinek mi köze hozzá?! – rikácsolta az asszony, egy kék selyem ruhát dobván föltápászkodó férje karjai közé. – Kinek mi köze? Ki hitta ide az urat? Azért hogy hintón jár, tudja meg, hogy minden kakas úr a maga szemétdombján és ennek a háznak én vagyok az asszonya és ide senkinek sincs jussa az én engedelmem nélkül betenni a lábát. (Lélegzetet vesz.) Te Szikra, nézz -316- a lábad alá, mert ha még egyszer elvágod magadat, úgy becsuklak a műhelybe, hogy olyan áristomod az éjtszaka sem volt.

Béla csak egy megvető pillantásra méltatva a veszekedő asszonyt, kit férje fölött kivívott győzelme egyre elbizakodottabbá és bőszebbé tett, besietett Ilonához, kinek szobájából Miska épen egy-két régi arczképpel oldalgott kifelé. A lányt könnyek között, kezeit tördelve találta.

– Szóljon, kisasszony, – mondá az ifjú, becsapva maga után a szoba ajtaját s megragadva a színésznő kezeit, – szóljon, miféle durva embertelenség történik itt?

Ilona röviden és szaggatottan elmondott a történtekből annyit, a mennyit maga is tudott s összekulcsolt kezekkel kérte látogatóját, hogy szabadítsa meg a botránytól, mely rá várakozik. Már a szoba kis kerek ablaka előtt is észrevehető volt egy-két vörös pofa, több pár vigyorgó szem és egy rettentő nagy dagadt orr, melyek mind ellenállhatatlan kiváncsisággal behatolni igyekeztek a szobába, mígnem a nagy orr meggondolatlan előretörekvése egy ablaktáblát éles reccsenéssel megpattantván, az egész tömeg egy szempillantás alatt eltünt.

– Legyen nyugton kisasszony, azonnal rendet csinálok s zaj és bámulók nélkül hagyhatja itt e vendégszeretetlen házat, – mondá Béla s egy perczre magára hagyván Ilonát, az udvarra s utczára indult, hol a fölhalmozott kosarak és ládák körül a röhögő, lármázó csoport még mindig ott bámészkodott s részint a majszternének a ház végéről -317- hallatszó rikácsolásait leste, hol Szikra uramnak kellett harmadszori elbukása után új kóterbe vándorolnia, részint egy kis kinálkozó szerzemény után nézett s Ragadósné szoknyájának ránczai közül oldalt egy-két pántlikának a vége ki is kandikált.

– Takarodtok innen, léhütő mihasznák! – kiáltott rájok szikrázó szemekkel az ifjú s lovagostorát megsuhogtatta. Takarodtok innen, vagy mind becsukatlak benneteket!

– Ohó, ifjuram, – tiltakozott két kövér kofa, – ahhoz még nekünk is lenne egy kis szavunk! Nézze meg az ember; becsukat!

Miután azonban Béla vastag végén kezdte fogni a fenyegetést; a vörös hajú Mikének, ki egy ládából kicsillant, aranynak látszó nyakláncz körül különös előszeretettel babrált, végig húzott a hátán; odaszólt kocsisának, hogy Ragadósnét kötözze meg, mire a vén boszorkány egy szempillantás alatt láthatatlanná tette magát; s a láthatáron két városi hajdú kék liberiája tünt fel: a kiváncsi parasztok lovaik közé csaptak, a vörös Mike az általa igénybe veendő igazságszolgáltatás fennhangú emlegetésével tágított s a többiek is elszéledtek, kivéve a kerítésre mászott két szolgalegényt, kik magas polczukon és vasvillájuk mellett biztosan érezték magokat.

– János, – szólt Béla kocsisának, miután a ház eleje megtisztult, – ezeket a málhákat felrakod s a kisasszonynyal együtt a Fekete Sas-ba viszed. Ott szobát nyittatsz és megvársz engem.

– Úgy lesz, uram, – dörmögött János és hozzálátott a munkához. -318-

– Kisasszony, – jelentette odabenn Béla Ilonának, – minden rendben van. Ha úgy tetszik, foglalja el kocsimat s vegyen ideiglenes szállást a Sasban. Meg fogja engedni, hogy rövid idő mulva hogyléte után tudakozódhassam. Semmit se féljen, kisasszony. Gazdasszonya új áldozatott kapott; férjével van elfoglalva. Isten önnel!

Egy kis félóra mulva Béla a Sas egyik emeleti szobájának ajtaján kopogtatott és belépett. Ama vendéglői szobák egyikében volt, melyeknek rideg barátságtalansága visszataszítja a belépőt. Az ablakfák közti réseken minduntalan beszisszen a szél s egyet-egyet fuj a surolatlan padlón összegyült szemétre. Az üres butorokról sok helyt lepattogzott a fénymáz, leestek a zárak s lyukaikban csakúgy lignek-lógnak a kulcsok. Az ágy, szekrények, a mosdó belső deszkái sárga és szürke szemeikkel mereven bámulnak. A pamlag és székek szennyes vászonnal vannak behuzva; de a por azért megtalálta útját. Az ablakfüggönyök zsinórja elszakadt s az ajtó előtt minden perczben megkondul egyszer, kétszer vagy háromszor egy repedt kolomp és a cselédek durván kiabálnak egymásra. Hideg van; de a fáért külön kell csöngetni kétszer; ha kialszik, megint kétszer és ha mindaddig akarsz csengetni, míg fázni fogsz, akkor mindörökké csöngetned kell, mert e szobában, a másikban, a harmadikban mindig hideg volt, hideg van és hideg lesz, melyen a nap legforróbb sugarai ép úgy nem tudnak segíteni, mint a legizzóbb parázs.

Ilona a kerek asztal mellett ül, melyen egy pár -319- életunt légy várva várja utolsó óráját, miután a sors még azt a kegyet is megtagadta tőlük, hogy legalább a légy-papiros édes mérgéből szivhatnák a halált. Az új vendég szép fejét karjára hajtotta, melyről végig aláhullott a bő ruhaujj. Még nem nyult hozzá málhájához; minden ott hevert a szoba közepén, mintha huzódoznék itt valamivel közelebbi ismeretséget kötni. A lány nagy, kerek szemeivel, melyekben igen kevés volt a merengő kifejezés, némi bosszuságfélével látszott messze képekbe mélyedni, melyeknek több, bár nem épen gyöngéd szavuk lehetett hozzá, mint e rideg szobának, mely az arczok oly sűrű változását látja, hogy egész elbódultnak és megnémultnak tetszik bele. Ha igaz az, hogy rendesen arra vágyódunk, arról álmodozunk, a mi legtávolabb van tőlünk, úgy amaz igéző, sötét szemek bizonyára az otthon képeit keresték, melytől oly messze jutott. Annak a nagy rozzant háznak siralmas képét, melyben csak az uraskodó koldusbüszkeség tartotta a lelket; mely azóta kótyavetyére került s valószinüleg le is romboltatott; melynek fübenőtte udvarán, esőjárta fedele alatt s megfogyatkozott butoru szobáiban töltötte gyermekkorát. Bár a vén kapitányra minduntalan jártak a zsidók, hogy kidobják a roskadozó épületből; bár apját-anyját sohasem ismerte s csak rokonoknak ette szükös kegyelemkenyerét; bár csikorgó téli napokon sokat dideregtek ott is mind a hárman: a vén kapitány, a puczczos és bölcs néni meg ő; bár az egész élete sokkal keservesebb volt, mint más gyermekeké szokott lenni: istenem, azért -320- mégis csak otthon volt! Az uzsorások szavuknak szoktak állani s a kapitány és felesége csakugyan nem hunyhatták le szemöket az ősi portán. A könyveket bujó néni tanácsa volt, mikor a nyomoruság keze már utolsókat csavarintott sorsukon, hogy ő színésznővé legyen. Akkor még ott ült két üde arczán a gyermekszépség visszahozhatatlan, rózsás hamva s nagy fekete szemei tapasztalatlan bámészságukban még sokkal szebbek voltak. A vén kapitány nem szívesen egyezett bele; de ez szegény, élete végén abban a mértékben lett egyre szótalanabb, a mint pipájából fogyott a dohány. A néni sokszor elmagyarázta előtte, hogy az meg az a herczeg, ez meg ez a gróf mind színésznőt vett feleségül, kik kastélyokban laktak és négy lovon jártak; hát Ilonát miért ne érhetné ilyen szerencse?! Az urának végtére egészen kifogyott a dohánya s a kis rokonleány isten nevében szélnek eresztetett.

És az örökké vándorló szél vitte tovább, mindig tovább, az ország egyik széléről a másikra. Vitte, vitte és örült, hogy világjáró nagy otthontalanságában ilyen szép útitársra tett szert s eszében sem volt, hogy akármiféle kastélyban is letegye. Mint a madár, mely röptében leggyöngébb tollait, pelyheit hullatja el s csak az erőseket tartja meg, melyekkel fenntarthatja magát a magasban s kormányozhatja légi útját: úgy vesztette el hosszú, pihenéstelen vándorlásán egymásután ama finom pelyheket, melyeknek az életben semmi más hasznát nem veszszük, mint hogy szívünk melegét megőrzik s az idegen világnak sok hideg lehellete ellen -321- megvédelmezik. A nagy szemű, rózsás arczu, reszkető gyermekből bájos, csábító leány lett, ki már csak erejében gyönyörködött, nem találta magát épen rosszul odafenn s gyakran kedvére volt az izgató játék, melybe a sorssal keveredett. A legnagyobb színészeket ép úgy, mint azokat, kik bálványuknak ismeretlen, az éhenhalás utolsó perczéig kitartó vértanúi voltak, kevés kivétellel azok közt kell keresnünk, kik könyvük mellől az iskolából megszöktek, apjok átkával nem gondoltak s anyjuk könnyeivel sok rossz éjtszakán keresztül álmodtak. Ilona azokkal együtt, kik mintegy véletlenből vagy rendes lépcsőkön át jutnak a deszkákra, nem csüggött pályáján benső, feláldozó szeretettel, melynek semmi czélja a dicsőség megfoghatatlan álmain kivül. Sokszor fogadta közönségének tapsait és koszoruit, melyeket néha meg is érdemelt, kihevült arczczal és dobogó szívvel; de egész lelkében felháborodott, valahányszor egy napot koplalni volt kénytelen. Gyakran egész elcsüggedtnek látszott abbeli nagy csalódásában, hogy a szél, mely nevelőszüleinek már évek óta csak a porával vesződik, még mindig nem tartja kötelességének valami ősi kastély vaskapuját felszakítani előtte, hova fején grófi koronával, csábos vállain hermelines palásttal, hódoló szolganép kettős sora közt tartaná bevonulását. Voltak már gazdag és rangbeli imádói, de ezek közül egy sem volt hajlandó tanúk előtt ismételni esküit; a ki legkomolyabbnak látszott közöttük, a fiatal Mágócsi gróf, az is féltékenyebb volt nevére, mint szerelmes bele. És Ilona nem volt olyan -322- gyöngéd, ábrándos lélek, hogy akár valami jövőjét veszélyeztető czéltalan szerelemnek engedje át lelkét, akár mélyebben meghatni engedje magát olyan kutya-hűség által, a milyennel Miklós követte nyomon lépteit. Tükre még szépnek, ellenállhatatlanul szépnek mutatta s mégis oly hosszú és erős ellenállásra talál! Minden bizalmas beszélgetés után, melyet tükrével folytatott, kevesebb oka volt kétkedőnek és több türelmetlennek lennie. Igen jól ismerte czélja elérésének nélkülözhetetlen eszközét is: bizonyos büszke erélylyel taposta a végetlen országutak rögeit; egy-egy útszéli virágért, futó órák muló gyönyöreért meg nem állt, le nem hajlott, el nem bukott; nem akart koczkáztatni soha semmit, hogy a megtántorodásnak még híre se kereshesse föl. Mennyi volt e tartózkodásban erény, mennyi számítás, azt bajos lenne mérlegelni; elég az hozzá, hogy Ernő gróf ostromának eddig ép úgy ellenállt, mint Miklós esdekléseinek. Hasonlított ama délamerikai sziklákhoz, melyeken a legragyogóbb, pompásabb virágok díszlenek a nélkül, hogy valami talajnak nyomát fel lehetne fedezni rajtok; csak sziklák.

A megaláztatás ama perczei, melyeket e reggelen átélt, kétségkivül felzaklatták lelkét; míg egy-két pillanatra megkapta az érzelmesség s gyermekkorának otthonába vezette, addig harag is lobogott benne pályája ellen, elégedetlenség a sors ellen, csalódás nevelő-szülei ellen s egy alak is megjelent előtte, ki egykor mindenesetre vonásról vonásra hasonlított hozzá, de most arcza ránczos, szemei -323- fénytelenek, termete meggörnyedt, ruhája rongyos, kenyere száraz. Összeborzadt és sápadt képpel tekintett föl vendégére. Béla állt elötte.

– Bocsánat, kisasszony, – mondá az érkezett, kinek fátyolos hangja, beesett, sötét szemei s arczcsontjain az élénk vörösség tanúságot tettek a mult éjtszakáról, – bocsánatot, aggódtam hogyléte felől s magam akartam bizonyságot szerezni, hogy az izgalom nem okozott-e komolyabb bajt?

– Nagyon köszönöm, uram, – szólt kissé erőltetett nyugalommal Ilona s izgatottabban tette hozzá: – de semmi bajom. Nézze, itt van a szerepem ma estére s egész nyugodtan tanulom. Egy fiatal leányt fogok játszani, kit az egész világ szeret. Semmi, semmi bajom, uram. Hanem mondja csak, minő köszönetet vár ön?

– Szót se erről, kisasszony, – mondá Béla, még mindig állva a leány előtt. De mégis, van egy kérésem. Remélhetem-e, hogy teljesíteni fogja?

– Bizom lovagiasságában és igent mondok.

– Nem csalódik, kisasszony. A kérés tulajdonképen egy töredelmes vallomáson kezdődik, mely, félek, félszeg helyzetben fog bemutatni önnek. Én nagyon fiatal koromban a múzsáknak is áldoztam és sok-sok rossz verset összeírtam. Van köztük egy drámai költemény is, melynek czíme: A nemtő. Ismerőseim, kik azt az előadást rendezik a szükölködők javára, melyre most az egész város készül, levettek lábamról, hogy költeményemet engedjem át a műsorozatnak. Mindig azt hittem, hogy igen kegyetlen kritikusa vagyok magamnak s valamennyi -324- firkám nem érdemel mást egy lenéző mosolynál; ezt is csak a magam részéről, mert arra épen nem méltó, hogy a más szeme elé kerüljön. De most, hogy egy gyönge percznek, melyben hajdani iskolatársaim egyikével közöltem költeményemet, érzem súlyos következményeit, egyszerre tudatára ébredek egész hiúságomnak. Hatást szeretnék s a hatás eszközeit keresem. Kitalálhatja kérésemet, kisasszony, melylyel a mai kellemetlen események nélkül is fölkerestem volna. Bármilyen kevéssé szokás nők elé legnagyobb gyöngeségeinkkel lépni, megvallom, engem egy kissé izgat e vakmerőség, melylyel önt a nemtő szerepének elszavalására kérem.

– Óh uram, – vágott Béla szavaiba bájos mosolylyal a szinésznő, – valóban nem kivánhatott volna rám nézve kellemesebbet.

– Csak nyugtával a napot, kisasszony, – folytatta az ifju. Verseim hosszúk, nehezek s épen nem gördülékenyek. Azonfelül mondtam már, hogy egyszerre mily nagy mértékben tört ki rajtam a költők közös betegsége: a hiúság. Perczről perczre jobban erőt vesz rajtam. Nemcsak hatást keresek, hanem valósággal féltem művemet. Kérem kisasszony, ne vessen rám ilyen neheztelő szemeket, mert megakadok. Tudja, hogy őrültekkel és költőkkel szemben mindig készen kell tartani egy sereg bocsánatot. Megkapom? Tehát kimondom, a mire készülök. Engedje meg, hogy A nemtő betanulásánál segítségére lehessek.

Ilona egypár pillanatig látszólag szórakozottan tekintett ki az ablakon. Így is érezte, mint gyúl -325- ki erősebb és erősebb tűz Béla szemeiben s visszafordulva, kezet nyujtott neki.

– Legyen. Mikor adja ön az első leczkét?

– Kérem, nem leczkéről van szó, kisasszony, – mondá Béla. Csak egy-egy kis fölvilágosításról, ha valahol tollam eltévesztette volna gondolataim utját. Ennyi az egész. Nehány nap mulva elhozom a szerepet, hogy együtt olvassuk át. Előre is sokszor és szivemből köszönöm, kisasszony.

Az ifju kalapját vette s kezet nyujtott.

– Addig is Isten önnel. Ne adja magát nagyon a borongásnak, ámbár ez otthoniatlan szoba…

– Eh, balgaság, – tört ki Ilona, mintha amaz egyszerű szó szívének nagyon kifeszített hurját érintette volna. Én mindenütt otthon vagyok!

Felkaczagott s elsietett próbára. A szekrények nagy, üres, sárga szemeiket meregették utána. A próba a lehető leggyarlóbban ment, úgy, hogy Hollaki úr haját tépte mérgében. Ilona a végszót minduntalan eltévesztette s oly lenéző közönynyel viselte magát nálánál reményekben szegényebb s foltokban dusabb pályatársai iránt, hogy az egész világ szeretetére, mely dédelgetve fogta körül, igen-igen méltatlan volt. Mig a változáson megdöbbent intrikus egy pillanatra sem vette le róla hiuz-szemeit, az utolérhetetlen szende biráknak hitta föl Hollakit, Bendeguzt, a szinfalakat, a sugólyukat, mindenkit és mindent, hogy vajjon játék-e az, a mivel Ilona előállni merészkedik, vagy csak tehetetlen vergődés?

Egyszersmind az iránt is kifejezte reményét, hogy -326- ma lesz a napja, hogy az elbolondított publikum végre eszére tér.

– De uraim és hölgyeim, – rikácsolt a keselyü, – térjenek önök is eszükre és gondolják meg, hogy a Világ kedvencze nem tréfa! Kálmánka, te mosd meg a pofádat, mert így senki sem fogja elhinni, hogy folytonosan közel vagy a halálhoz. Folytassuk tehát. (Súlytalan lábával egyet dobbant és vékony madárfejét hátraveti.) Mindnyájatokhoz szólok, deli lovagok! Legyen nyugodt Eudoxia, szívem angyala! Nos kinek van bátorsága mérkőzni velem… bátorsága mérkőzni velem… mérkőzni velem… velem… Hát hányszor mondjam még el, hogy: velem, velem, velem?! Hát Ilona kisasszony, az ön kecses fülei minden fogékonyságukat elvesztették a végszók iránt? Sajnálom, de végszók nélkül nincs művészet.

Béla sem a legnyugodtabban lapozott aznap estefelé a kálozdi kastély kis szobájában régi iratai között. Sok apró emlék szele csapta meg a kinyitogatott fiókokból s hüsítette még mindig mámoros, kábult, forró fejét. Régi levelek kerültek kutató kezébe, melyeknek titkát esztendők előtt elárulta a feltört pecsét, s melyek – most úgy tetszik mégis – mintha soha sem hallott dolgokat ujságolnának neki. De nem igen érdeklik. Csak futó pillantásokat vet beléjök. Könnyedén csapkodja egyik levelet a másik után; itt-ott el is reped, le is szakad a papir, a mint gondtalanul dobálja e gyürődött lapokat, melyeknek minden sora gond s minden gondja ő. Ebbe a csomagba versei vannak -327- kötve; ezek kellenek neki. Papirra téve mind a sok édes titok, melyet a dunaszögi kerti lak nyitott ablakán át éjente sugdosott neki a Dunáról odaszökött szellő, vagy azok a puha, barna fürtök, melyek arczához tévedtek, vagy ama régi halhatatlanok, kikkel gyerekkorában kipirult arczczal álmodott. Ki hitte volna, hogy a fennszárnyaló lelkesedés, mely lélegzetét visszatartva hallgatta egykor a minden másnak hangtalan suttogást, oly szolgálatba kerüljön valaha, melynek semmi köze az ideálhoz?!

– Sohasem tudja senki, minek veszi hasznát életében; – mondogatta Béla, hátravetve magát karszékében iróasztala előtt. Verseinek átlátszó hullámai fenekén ott csillog a drágalátos igazgyöngy s ott indult meg ég felé a rózsaszín korallmunka, mely oly ritkán emelkedik ki az életnek soknemű vihara ellenére ama hullámok közül. Béla előbb csodálkozó képpel forgatta a lapokat, mint a hogy régi arczképeinket szoktuk, melyeknek vonásaiban csak nehezen ismerünk magunkra. Majd gúnyos mosolyt váltott tekintete s így nézegettek egymásra soká, hosszan a bús ifjú és a nevető férfi. Hallottuk, hogy a legnagyobb fájdalom: nyomorogva emlékezni régi boldogságunkra; vajjon e mosolygó emlékezés az egykori bánatokra a legnagyobb örömet jelenti-e? A nemtő meglett. Egy kis hímzett könyvjelző hullott belőle a földre és tünt el a szőnyeg fodrai közt, mintha csak azt akarta volna, hogy feledkezzenek el róla végkép. Béla ledült a kerevetre, de álma nagyon nyugtalan -328- lehetett, mert Istók – ki többször elsétált a szobaajtó előtt – folytonosan hallotta hánykolódni s már nehányszor lábujjhegyre is emelkedett, hogy betekint, de azután csak megint meggondolta, hogy Béla már teljesen a víg életre adván magát, nem igen látszik, hogy szüksége lenne a névtelen filozófra. És pipájának csutorájával dörzsölgetvén homlokát, a mindig gondolatokba mélyedt mentor tovább sétált.

Mikor a fiatal úr nehéz álmaiból kikeveredett, már egészen sötét volt szobájában. Kitekintett a folyosóra. Ez egyhangú, rideg, végetlen kőkoczkákon és falak közt is elfoglaltak az árnyak mindent. Egyik ajtó nyilásán szökött ki egy sugár s a mint odabent a gyertyát hordozták, úgy látszott, mintha magányosságában a félelemtől elsápadva, tévetegen és vigasztalanul bolyongana idekünn s nem tudna senkit utbaigazítani. Egyik ajtótól a másikhoz siklott, de a sok faragott oroszlánfő, sárkány és kígyó olyan ijesztő szemeket vetettek rá, hogy csak megint tovább szökött. Az ablakon időről-időre tekintett be egy csillag; de nehéz felhők bujdostak az égen s minden perczben betakarták sötét palástjaikkal. Homály és csönd volt, mint valami nagy sirboltban. Béla összeborzadt és sohasem találta még ily nyomasztónak a kastély magányát.

Komor arczczal lépett az ebédlőbe, hol Istók nagy szorgalommal tisztogatott egy egész regement pipaszárat egy hosszu nyaku boros üveg mosolygós társaságában. Béla szótlanul vetette magát egy székre, egy kis ideig szórakozottan dobolt az -329- asztalon, azután vacsoráért csöngetett. A mentor, bár egész becsületes lelkéből meg volt győződve róla, hogy most neki – nyugdijaztatása ellenére – világos kötelessége lenne némi mulatságos dolgokkal állani az unatkozó, ásítozó, borzongó úr elé, de a szó szoros értelmében semmi okos gondolata nem jött, ha csak azzal nem akart föllépni, hogy a Mihály meg a Zsuzska már verekesznek is. Nem, inkább a legmegindítóbb tűzzel és legfárasztóbb szakadatlansággal fujta, fujta egymásután a megrekedt pipaszárakat, képét felfujva, homlokát összeránczolva és nekivörösödve, mintegy annak bizonyságára, hogy az ő szája most folytonosan el van foglalva. Csak a vacsora végén, mikor a fiatal gazda álmosan nagyokat pislogott s kezeit fázódva zsebre dugta, csak akkor szánta el magát e találó biztatásra:

– Jól teszed, Béla, bölcsen teszed, hogy éled világodat. Ha meggondoljuk, hogy az ember csak egyetlen egyszer él és hogy a halál után úgyis mindennek vége lesz, valamint, hogy az mulasson, a ki teheti és addig szedje az illatos rózsákat, míg tart a szép nyár: bizony Béla, az a bölcs, a ki világát élni tudja.

A mentor – a mint a pufók Palkó az utolsó tányért elvette előle – oly buzgalommal látott ismét a megrekedt pipaszárakhoz, mintha csak az illatos rózsák szedésében menne jó példával elől.

Béla megfogadta szavát és ugyancsak élte világát. Egész Karámos készülődött a küszöbön levő nagy jótékony előadásra, melyet annak rendje szerint -330- tánczvigalom is fog követni. Durák Péter, a feketesasos, soha kiterjedtebb levelezést nem folytatott, mint a mire e vigalom konyhájának érdekében fejét adta. A szabók, borbélyok, kertészek és uzsorások életük egyik legszebb napjának néztek elibe. A három bérkocsis, ki soványságban vetekedett lovaival, és úgy látszott, mintha mindenkorra letette volna az alázatossági fogadást, csak úgy félvállról beszélt az emberekkel, ha a nevezetes estéről volt szó. Hogy a zajos előkészületek a távolban is visszhangot ébresztettek, kitetszik a Karámosi hiradó legújabb számából, melynek Tárogató czimű rovata nagy örömmel jelenti, hogy a közelgő ünnepélyes alkalomra Paróka Gusztáv, jó nevű fodrász és Őszi Rózsa kisasszony, ügyes kezű virágkészítőnő Pestről megérkeztek s a karámosi világnak ajánlják szolgálataikat. A borbélyok dühös lenézéssel fogadták ugyan ezt a hirt, de a hölgyvilág sietett hasznát venni. Ruhák és tervek szabattak finom hálószövetből és durvább kelmékből, hajékek és mosolyok próbáltattak, a természet és művészet mesterileg kombínáltatott, kisebb és nagyobb összegek kölcsönvétettek s mindenki azon volt, hogy minél alaposabban rászedje az irgalom angyalát, elhitetvén vele, hogy mindez egyedül az ő kedvéért történik. Természetesen, a felfordulás azoknál a házaknál volt legnagyobb, a hol valakire az előadásban való részvétel dicsősége is várakozott. A kis Réthi Paula zongoramesterével már negyvenegyedszer játsza végig Chopinnek diadalra hivatott nocturne-jét s a negyedik pár czipőt küldi -331- vissza, miután lábacskáit az emelvényen lehető előnyösen szeretné bemutatni. Godonyi Márta kisasszony szavalna, ha ugyan idejében megérkezik Pestről a ruhája (a szobaleány naponkint hatszor fordul meg a postán tudakozódni), és ha udvarlói vállvetett erőfeszítésének sikerülni fog elhitetni vele, hogy az Élő szobrot nem annyira Vörös Marczi, mint inkább Vörösmarty írta. Bige Géza tükör előtt készül felolvasására, mely a szükölködés alkalomszerű képeiben ki fogja keresni a humoros vonásokat s egy nagy hatásu felszólításon végződik a nemzet leányaihoz.

Mind e készülődések közül a legzajtalanabb, de kétségkívül a legbuzgóbb, leghosszabb és legizgalmasabb az volt, mely a Fekete Sas egyik kis szobájában folyt. Itt tanulták A nemtő főszerepét, mely úgy teljesíti magas hivatását, hogy beleszeret a költőbe s ennek ajándékozza szívét, melyben a haza bánata legmélyebbre metsz s vigasztalására a leggyöngédebb és legmerészebb hangok fakadnak. Hosszú órákat töltött naponkint e kis szobában Béla és mester az oktatásban nem volt fáradhatatlanabb soha. Míg az édes szavakat tanítványának csábos ajkáról ujra meg ujra akarta hallani; midőn saját szívét feltárva, magyarázta neki az ebben született érzéseket és gondolatokat, melyekből költeménye szőve volt; midőn mohó tekintete a szavaló szép leány keblének és kiterjesztett karjainak hullámaiba oda-odaveszett: az arany-háló, melyben vergődött, mindig szűkebbre és szűkebbre vonatott körülötte. A kisérlet, melyre Ilona türelmetlen -332- szép fejét adta, igaz, koczkáztatóbb volt minden eddiginél, de csak annyiban, hogy a bukás, mely rá várakozhatott, mélyebb és örvényesebb vala az eddigieknél. De hogyan bukhatnék, mikor minden kincsét a játékasztalra vetette s ellenfelének szeme már káprázik és keze reszket?! Még hiányai, fogyatkozásai, félszegsége is csak csábítók voltak Bélára nézve. A szépségtapasz feketébb, mint az a felséges himlő volt, melynek eltakarására hivatott s ha nem tetszett volna, bizonyosan nem lesz divattá. A fiatal mester meggyőződött, hogy tanítványa épen nem szenvedélytelen teremtés; csak a termékenyítő, gyümölcsöt érlelő talaj hiányzik belőle; de ezt a szikrát forró nap süti, mely tarka és csodálatos virágokat csal belőle elő. Szenvedélyeinek eddigelé csak a sors parancsolt, mikor vaspálczájával megvonta körüle a kört, melyben mozoghatott. Béla sohasem látott ily elbizakodott szegénységet, ily ügyesen varrott foltokat, ily feltünő öltözékeket, ily parancsoló fellépést; sohasem hallott ily férfias kaczagást, ily megfélemlítő haragot, ily erélyt a magányban s nőnél ily tartózkodás nélküli, lebilincselő szellemet. Mindez eredeti volt előtte s napról napra jobban megvesztegette tiszta látását. A próbák egyre hosszabban tartottak s a hollandi Muki már gúnyos megjegyzésekre is vetemedett. A múzsáknak szentelt perczek titkaiba azonban senki sem hatolhatott be. A kettős jelenetek egyedüli tanui a bután tátogató szekrények voltak, melyekről pedig már elmondtam, hogy meg volt tőlük tagadva a szó s e -333- szerint a látottakból semmit ki nem fecseghettek. Bélát magát pedig a czimborák legtürelmetlenebb erőfeszítései sem tudták mély hallgatásából kizavarni; sem Bige Géza hizelgő pillantásai, sem Dacsó Artur csufondáros és kihívó viselete, sem Vincze bácsi furfangos mesterfogásai.

A vén korhely tulajdonképen két kulacsos volt. Ha Bélát valahol magát keríthette elő, nagy bajusza árnyékában meghúzódó ravasz mosolygással így biztatta:

– Tied a dicsőség, Béla! Már pajtás, kiolvasom én a szemedből, hogy jó úton vagy. Csak azt gondold meg jól, hogy a dicsőség a legdicsőbb dolog a világon és a mellett a többi mind haszontalanság.

Mikor meg Arturral akadt össze, akkor így bölcselkedett:

– Te meg leszesz boszulva, Artur. Jól tudom, hogy a boszú a legédesebb a világon és ki gondolna a boszú mellett még egyébre is?!

Elérkezett a hangverseny napja, egy szép, fényes novemberi nap. Béla utolsó próbára kopogott a jól ismert kis szoba ajtaján. Ilona holló-fekete hajába egy aranyos pillangó volt tűzve, melynek szalagszárnyai kaczéran röpködtek. Soha nem fogadta Bélát csábosabb mosolylyal s puhább, simulóbb kezekkel, mint ezen a nagy napon. Az ifjú egy pillanatra megállt előtte s mélyen fekvő, nagy, merengő szemei azzal a túláradó gyönyörködéssel pihentek a szép alakon, mely oly bőbeszédű, hogy a nyelv vele együtt soha megszólalni sem mer. -334-

– Ma már csak élvezni jöttem, Ilona, – mondá Béla, a leány kezeit nem bocsátva el. Semmi megjegyzésem, semmi mondanivalóm nincs többé. Csak jutalmamat kérem. Szeretném, ha én hallhatnám önt először úgy, a mint ma este szavalni fog.

– Nem, Kálozdy úr – felelt a szinésznő. – Legyen türelemmel estig. Én egyetlen tapstól sem akarom megfosztani magamat.

– Nem tudok türelmes lenni – folytatta hol hevesen, hol könnyedébben az ifjú. – Nem hallott ön semmit arról a szegény bolond marquisról, a ki reménytelenül szerette az isteni Adriennet. Minden ajtó el vala zárva előtte, a szinházét kivéve, hol páholyában behunyt szemekkel leste a szinpadról Adrienne forró szerelmi vallomásait s majd elájult boldogságában. Higyje el ön, az e fajta imádók a leghívebbek. Ez a bolond marquis is bizonyára ott volt az árok mellett, melybe elhagyatott imádottját harangszó nélkül vetették. Ma nem vagyok mester, nem vagyok költő, Ilona; ma csak ez a behunyt szemű imádó akarok lenni, ki egy-két boldog perczért sóvárog.

A szinésznő elkaczagta magát.

– Sohasem láttam olyan fekete gerlét, – mondá – mint ön, marquis úr. Turbékolása megindít. Kész vagyok engedni óhajtásának és szemét sem lesz szükséges behunynia, mert nézze, nem térdel lábaimnál a szerencsés vetélytárs.

Ilona szavalni kezdett. A nemtő kigyúlt arczczal, lángoló szemekkel fogadott a költőnek örök szent szerelmet. Minél messzebb jutott, hangja annál -335- jobban reszketett, csuklott, fogyott. Arcza el-elsápadt, szava akadozott. És ime, nemcsak a nagy monológot mondja el, hanem a költő esküit is meghallgatja, melyeket estére Bendeguz fog eldörögni. Most Béla helyettesíti. A nemtő meghallgatja s nem egészen szoborszerű állásban tördeli kezeit. De ha igazán szereti a költőt, miért akar ennek ölelő karjai közül oly lázas erőfeszítéssel megszabadulni?! Már ez a jelenet a sokat látott szekrényeknek is tetszik, mert hosszú nagy unalmak után jókedvűen megroppannak rá.

Ha e nagyon is korlátolt tehetségű tanúkon kívül véletlenül valaki más is hallja és látja ez akadozást, készületlenséget, oda nem való taglejtéseket, rossz hangsúlyozást, hamis érzelmességet és egybe nem vágó ellenjátékot, az utolsó próba után semmiesetre sem merte volna azt a fényes sikert megjósolni, melyet a kis dráma a karámosi közönség színe-java előtt aznap este aratott. De mintha ki is cserélték volna Ilonát, ki lebocsátott hosszú fekete hajával, mély tűzű sötét szemeivel és csábos idomain ingerlően leomló lenge fehér öltözetével – a diadémján vakítva ragyogó igazi gyémánt-csillag ellenére – épen nem látszott égi jelenségnek; de a karámosi műkritika nem tesz ily finom megkülönböztetéseket. Tetszik, vagy nem tetszik neki valaki; szép, vagy rút. Ilona ugyancsak szép volt. Pillanatok kellettek hozzá, míg a hölgyvilág magához tért meglepetéséből s a kisvárosi szépek írigy fejecskéikben, (melyeknek Paróka úr és Ősz k. a. működése folytán kétszeres joga volt rá) újra -336- rendezhették a hosszú s most egyszerre megbomlott sorozatot, melyet az ok nélkül magasztalt komédiásné szépséghibáiból összeszerkesztettek. A visszautasított fiatalság tenyere is előbb járt boszujánál s Ilona csak a tetszésvihar lecsöndesülte után kezdhette el verseit. Más, egészen más volt itt Babérosi Bendeguzzal szemközt, mint szobájában az imént. Az epedő költő ölelését a sok-sok csillár s száz meg száz vizsga szem előtt sem utasította vissza. Nem is akadozott; piros ajkairól mint a hibátlan gyöngysor folytak a szavak s árasztották el kedvesét, ki leomlott előtte a drága teher alatt. A nemtő kiterjesztette feléje hófehér, telt és puha karjait s nem feledkezett meg az esküvések édes pecsétjéről sem. A távolba tűnve gyöngéd, odaadó, feledhetetlen tekintettel búcsuzott el a felavatott költőtől, ki egymásután lelkesítette a katonát, békítette a testvéreket, leplezte le az árulást, bélyegezte meg a gyávaságot, ostorozta a bűnt, bátorította a csüggedőket és vigasztalta a szükölködőket.

A szegény özvegy áldó szavai elhangzottak, a függöny legördült. A taps egyszerre riadt föl minden oldalról s az egész közönség erőnek erejével látni akarta Bélát. A tót főispán, a vármegye mostani pünkösdi királya, hogy a túlnyomó számú elégedetlenek előtt hazafias érzületéről tanúságot tegyen, első volt a tapsolók közt. Az első zártszéksorokon a vidék arisztokrácziája foglalt helyet: a mindig komoly Péterfi gróf pompásan öltözött nejével, kinek háta mögött a külföldről mostanában -337- érkezett Mágócsi Ernő adta jeleit teljes kiábrándultságának; a büszke és hideg Péterfiné mellé nevelő-anyjai, a Biró kisasszonyok jutottak, kikre szép leányuk mindig valami megmagyarázhatatlan ideges ellenszenvvel tekintett; itt volt az ifjabb Ivánfi báró, kihez foghatóan az elbámészkodás mesterségét nem értette senki s ezeken kívül még egynehány méltóságos és nagyságos, kik társaságuk költő-tagjának ez első föllépését kegyesen biztató mosolylyal fogadták, nagy s e mellett hanyag és értéktelen szavakkal dicsérték, keztyűik kellő kimélésével s inkább példaadás okáért tapsoltak is neki és egyikük jobban örült, mint a másikuk, hogy valami leereszkedő kegyet tanusíthat az iránt, ki eszére valamennyiöknél különbnek tartatott. Az arany fiatalság jobban el hagyta ragadtatni magát; nemcsak keztyüi iránt nem tanusított semmi óvatosságot, hanem tombolása még a nemzeti zászlókkal felékesített falakat is veszélyeztetni látszott. Csak Dacsó Artur nem tapsolt szívéből és volt oly szórakozott, hogy hirtelen szőke és hirtelen haragú kis szomszédja minduntalan megbántódva fordított neki hátat s csupán mamája rettentő pillantásaira fordulgatott megint vissza-vissza. Vincze bácsi vörös mellénye kevés ilyen ünnepet ért félszázados pályáján; a vén róka azonban lelkesedése legmagasabb fokán is annyira meg tudta őrizni higgadtságát, hogy keztyüje legelső repedésénél rögtön elhatározta, miszerint a hitvány portékát nem fogja kifizetni, jóllehet olyan veszett munkát végzett vele a barátság szolgálatában, a milyen egy -338- valóságos bivalybőr keztyünek is sok lett volna. A legkövérebb s az elszenderülésre leghajlandóbb asszonyságok sem feledkeztek meg eladóik érdekeiről és arczuk verítékével járultak Béla diadalához. Még Szikra uram is odahátul olyan rakonczátlanul vett részt a tombolásban, hogy egy hajdu már kétszer kereste föl a szokásos fenyegetésekkel. Mind e zaj, taps, kihívás azonban annyiban mégis eredménytelen volt, hogy az est hőse nem vala jelen. Bige Géza (roppant inggallérokkal s egy szörnyű török szablyával) értesítette erről a közönséget, mely azonban nem hitt neki és ismét nem hitt neki s csak követelte áldozatát.

Valószinüleg harmadszor sem hitt volna neki, ha meg nem ijed attól a rengeteg iratcsomótól, melyet a vándorszerkesztő zsebéből előhúzott s a zenekar helyén izzadó gyereksereg szemét teleszórta belőle porzóval. A felolvasás által előidézendő humoros hangulatot nem igen szerencsésen vezette be az általános sivalkodás, melyben a karámosi gyermekkar kitört legdrágább kincsének, szemevilágának megtámadtatására. Az előadás folyt. Az első sorok érdekes csevegésbe merültek s a felolvasó buzdítására a komolyabb helyeken nem sajnáltak egy kis hangos derültséget. A fürge lábú kisasszonyok alig várták a tánczot, a mamák pedig kezdték egymás között gőzfürdőnek találni és nevezgetni az egész élvezetet. Vincze bácsi és Gencsy Laczi tökfejű ficzkónak mondták Bigét, mikor legtalpraesettebb ötleteit pattogatta. Szikra uram fenhangon mást követelt, miután már ezt megunták -339- és ott hátul nagy a meleg. A vándorszerkesztő végre megelégelte a hatást, iszonyú kardjára csapott, mintha bosszút esküdnék az egész világ ellen és kecsesen meghajtotta magát. Ének, szavalás és zongora, fehér, rózsaszín és kék ruhák, szőkék és barnák, elszántak és reszketők váltották fel utána egymást a szinpadon s a közönségnek ugyancsak volt mit szenvednie, míg addig juthatott, hogy a székeket kezdték kihordani a teremből és a barna Kóficz rárántotta az első csárdást.

Béla még mindig nem volt jelen, pedig sokan várták. Péterfiné (kinek lila selyem ruhája oly nehéz volt, mintha kőből lett volna faragva) drága csipkéi közül lorgnette-jével folytonosan a bejárást kémlelte s szokott ideges modorával minden ismerősétől tudakozódott, vajjon nincs-e talán valami baja Kálozdynak? Mások is sokat tünődtek rajta, hol maradhatott el az est hőse s Vincze bácsi nem emlékezett rá, hogy életében lett volna valaha ilyen ölelhetnékje, a milyennel azt a fránya poétát várja. De mindeniknél jobban, türelmetlenebbül, égőbben, dobogóbb szívvel várta Ilona, ki suhogó, vörös selyem uszályával és fényes fekete haj-koronájával elhagyatott, száműzött királyné volt. A fiatalok bosszújának órája ütött. Mind, mind hidegen megy el mellette, senki sem közelít, senkinek nincs egy szava hozzá, mindenki máshoz siet. Még Ernő gróf is, kit hosszú-hosszú idő után ma látott viszont, még ő is csak öt lépésnyi távolban hajtja meg előtte gyöngén fejét s odább halad. A mint magában üldögélt, – nem ügyelve -340- egy sipogó kis deákra, ki erővel ki akarta csikarni kezéből óriási csokrát, mely a kálozdi parkból került – egy-két irigy, vaskos, gyűrűkkel megrakott, neveletlen ujj mutogatott is feléje, sok szem és szemüveg gúnyos elégtétellel pihent rajta s felbiggyesztett ajkak is vonultak el előtte. A fiatalok kitörő kedvvel tánczoltak előtte. Büszke volt; de nem vala hatalmában eltitkolni sápasztó szégyenét.

Végre! Az ajtó nyilt s tiszta feketében öltözve, kezében könnyű kucsmájával belépett Béla, ki azt hitte, ha ilyen későn köszönt be, talán kikerüli a terhes közfigyelmet és azé lehet, a ki mellé vágyott. Nem számított egészen helyesen. A hol megjelenik, a merre megy, onnan üdvözlő kezet nyujtogató csoportok szorítják félre a tánczosokat. Szórakozottan, mosolyogva fogadja a sok köszöntő jobbot és már érzi két szép szemnek égő, hívó sugarát, mely legelső esett rá, pedig legmesszebbről jött, a mint a terembe lépett. Béla siet végezni barátaival, igyekszik átsiklani ismerősei előtt s csak a kis társaság tartóztatja egy pillanatra, mely különösen a magáénak számítja őt. A szép Péterfiné azzal az örök mosolylyal nyujtja eléje finom, illatos kezeit, mely a hozzá hasonló nagyvilági dámák arczán olyan örökös, mintha kőből lenne faragva s ép ilyen meleg.

– Jőjjön, jőjjön – suttogja a grófné. – Hát azt is meg akarja tagadni tőlünk, hogy megköszönjük? Ah, pompás, gyönyörű volt! Kálozdy, ön maga-magát múlta felül benne. Az a kis pásztorleány, -341- az valami idylli volt! Én sírtam, valóságos könnyeket sírtam. Örülök, örülök, kedves Kálozdy. De nézze csak, az én jó nénéim nem tudták rábírni szegény Ágnest, hogy eljőjjön. Mit szól már ehhez?

Béla sem többet, sem kevesebbet nem szól, mint hogy rendkívüli örömére szolgál a grófné kegyessége és rendkívüli sajnálkozására a szegény Ágnes távolléte. Ezzel meghajtja magát és tért enged Ernőnek.

– Ejnye, de fránya egy gyerek vagy öcsém! – fogja el a másik lépésnél Vincze bácsi, ki már lélekszakadva keresi, mióta hallotta, hogy itt van. – Az már igaz, hogy ilyen legényt keresni kell. Ugyan kinek a műhelyében tanultad te a poéta-mesterséget? Hogy ezzel nekünk nem is dicsekedtél! Pedig hát ide nézz: a keztyüm mind oda van miattad. Olyan vivátot nem hallottál még életedben, a milyet én kiáltottam. Te, te Béla gyerek (teszi hozzá suttogva és szemével csiptetve) hallom, hogy már hát minden jól is lenne, mi?

Béla köszöni Vincze bácsi szívességét és tovább siet.

– Nagyságos úr, könyörgöm alássan, tetszik még ismerni? Hát hogyne, ugyebizony? Engem is elhívott a hazaszeretet. Hanem az már igaz…

A rohanó Béla a hajdani mendikással is kezet fog és faképnél hagyja.

– Ah Ilona, milyen elragadó szép ma kegyed!

Végre hát legyőzve minden akadály és együtt vannak. Ilonának keblén függő medaillonja, ha -342- megértette szíve heves dobogását, e szavakat érthette benne: Ő az enyim; mindenkit otthagy miattam, ő az enyim! Béla mellének izgatott lihegése is azt susogta: Az enyim vagy már, az enyim vagy! Nem távoztak egymás mellől egész éjjel egy perczre, egy tapodtat sem. Hadd szóljon másnak a zene, hadd ürítse más a poharakat; ők andalítóbb hangok közt és részegítőbb társaságban vannak egymás mellett! Hadd csillogtassa előttük a kevély grófné gyémántjait; hadd sziszegjen rájok fulánkjával a csalódott irigység; hadd vaczogtassa fogait haragjában az ellene fordult bosszú fölött Artur; hadd bánassék meg egyszerre a sok taps, éljen és elragadtatás, mely Bélára rövid órák előtt biztató reménynyel pazaroltatott; hadd nézzék le őket gúnyos mosolylyal mindazok az eladók, kik se nem szépek, se nem eszesek, de aztán nem is komédiások ám! Mit törődnek ők velök?! Mit törődnek azokkal a hűséges szeretteikkel, kik már régesrég láthatatlanok a világnak s csak nagy veszélyek perczeiben keresik fel őket! Nagy, igen nagy lehet a veszedelem, hogy ők, kik csak esti homálylyal és csöndben szoktak el-eltévedni a földre, megjelennek e lármás vigalomban, a feledkezés ez órájában, fényes csillárok között, a sűrű, nehéz, párás levegőben. Megjelennek, hogy összekulcsolják előttük szellem-ujjaikat, átfogják őket árnykarjaikkal, légi ajkaik erejöket vesztett igéreteket suttogjanak nekik és megfeszítsék minden erőtlen erejöket elszakításukra. Mindhiába, mindhiába! Ők már egymáséi. Mi lenne annyi mondanivalójuk, -343- ha a rég lesett szót ki nem ejtette volna ajkuk!? Ime, be sem tudják végezni a tánczteremben; éjfél után, hogy egy veszett csárdás lázába volt merülve mindenki, kart karba öltve, otthagyják a vigadókat. Nem vette őket észre senki két hiuz-szemen kívül, mely a terem egyik homályos zúgából egész e perczig rajtok pihent. A szerelmes intrikus szemei voltak.

A zene áthangzott Ilona szobájába, mely a nagy terem szomszédságában feküdt. Béla a szép leány lábainál ült s nehéz fejét ölébe hajtotta. Egy olajlámpa tejfehér golyója gyér világosságot árasztott körülöttük. Forró kezeik szorították egymást s a lázas izgalom akadozó hangján kergették gyöngéd emlékeiket, melyek nem akartak tágítani. Egyedül szerettek volna maradni.

– Az enyém vagy végre Ilonám! – suttogta Béla. – Édes szerelmem, mindenem, akarsz-e hinni nekem? Nem, nem szerettem soha…

E pillanatban nagy robajjal szakadt be a szoba ajtaja s egy rekedt, lihegő hang ordított az esküdözőre:

– Hazudsz, hazudsz, silány csábító.

A szerelmesek ijedten ugrottak föl. A másik, a koldus szerelmes, a komédiás jelent meg a pásztorórán. Egy őrültet láttak maguk előtt, ki szikrázó szemekkel, kusza hajjal, ökölbe szorított kezekkel kiabált:

– Hazudsz, hazudsz, hazudsz, akármit mondasz és akárhogy esküdözül rá! Ilona, az égre kérem, ne nézzen így rám! (Hangját maró kínok süketíthették -344- el, a mint a szinésznőhöz fordult.) Én megmenteni jövök önt. Letérdelhet előttem, ha még nem késő; mert megérdemlem, hogy úgy köszönje meg. Titkolni akartam, a mit tudok, míg nincs szükség rá; de már látom, hogy kigyúlt fejem felett a ház. Tudja meg hát, hogy e derék úrfi itt pénzben… hallja, Ilona?… piszkos pénzben, nyomorult pénzben fogadott az ön becsülete ellen. Hallotta, hallotta ezt?

Egy őrültet láttak maguk előtt…

A lány összerázkódott. Büszkén emelte fel fejét; de hanghoz nem tudott jutni. Szemeit Béla sápadt arczára szegezte. Ajkai, a felindulástól színöket vesztett ajkai mozogtak; de szavaiban nem bízott. Két csábító szemére bizta mindenét. Nem tett velök szemrehányást kedvesének, nem árasztotta el a harag villámaival; a kellő perczben mindig szinésznő tudott lenni. A holtra sebzett őz pillantása volt ez, melylyel attól könyörög megmentést, kit abban a perczben ismert föl halálos ellenségének. Elérte czélját.

– Hallgass és takarodjál innen, tolakodó! – mondá Béla megrettent, ércztelen hangon, mely parancsoló kiáltás akart lenni, de inkább volt kérő suttogás. – Hordd el magad ebben a pillanatban! Akárki légy, ez órában és ily módon nem lehet jogod menyasszonyom szobájába törnöd.

– Menyasszonyod? – ordította Miklós és dühében olyat vágott fokosával az asztalra, hogy a folyosó hosszú és rémes viszhangot adott rá. – Menyasszonyod? Igaz ez, Ilona? Hát mégis az lett a vége, hogy eladtad magadat, szerencsétlen? -345- De te csalódol; mert ő holnap meg fog szökni tőled és magadra hagy a szégyennek és halálnak, mint az én szegény, szép hugomat magára hagyta! egyszer már, Kálozdy Béla!

Hajós Mátyás, az eltévedt fiu volt a szerencsétlen. Éhes gyönyörűséggel, vad kaczajjal nyugtatta vérben forgó szemeit áldozatán, ki elfordította tőlük arczát, megroskadt s karjainak görcsös mozdulataival ismeretlen rémek ellen látszott küzdeni. Mátyás, a mint tekintetét Béláról ujra veszendőbe indult imádottjának reszkető alakjára fordította s teste remegésében, kezei tördelésében, két szép orczája lángjában, szeme könnyében szerelmet gondolt a csábító iránt, kaczagó gúnyja új dühbe tört s fölemelt öklökkel rohant a leány felé.

– Segítség, segítség! – kiáltozott Ilona. – Béla, mentsen meg! Segítség!

A nagy teremben épen elhallgatott a csárdás harsogó zenéje s a féktelen kurjogatás. A csengetyű zsinórja elszakadt Ilona kezében; de a nagy robaj, vad ordítás és éles sikoltozás a folyosókon keresztül utat találtak a pihenőkhöz. Egy pillanat alatt megtelt a kis szoba báli vendégekkel, kiknek élén Bige Géza közeledett szörnyű török szablyájával. Felvilágításokra nem volt idő. De hiába is kértek volna a meglepetések, ijedtség és szégyen miatt földre omlott Ilonától s ama mozdulatlan szobortól mellette, kit Kálozdy Bélának hívtak. A segélykiáltások oka világos volt. Vincze bácsi hatalmas markaival megragadta a dühöngőt. Mátyás, a mint összekötözve vitték ki, egyre kiáltozott: -346-

– Menyasszonya! Az ő menyasszonya! Az én hugom is menyasszonya volt!

És fuldoklott, tajtékzott, csuklott és sírt.