IX. FEJEZET. Itinerarium.

A vonat a késő esti csöndben hosszú fütytyel indult meg a karámosi pályaudvarról, melyen egy-két álmos vasuti szolga tápászkodott. A tüszkölő mozdony magával vitte a zajt, életet; magával Bélát. Az est ragyogó szép volt körülötte. A lágy, nyári párák oszló bolyongással vándoroltak a levegőben. Az égen egy-két csillag halavány világa küzd az újholddal, melynek képe elé a komor kémény minduntalan fekete fátylat dob. Közel s -150- távol az őrházak, falúk, pusztai épületek ablakai, a vasuti szines lámpák vörös és kék csillanása végetlenbe futó csillagoknak tetszenek. A parti halmot a vonat mellett a hold tükörré varázsolja; de a rohanó kocsiknak nincs idejök megállani, hogy képökben gyönyörködjenek. Óriás tükrök az útszéli mocsarak és ingoványok is, melyeknek tündöklő ezüstje – a mint egy-egy kis sziget, nádas vagy zátony emelkedik rajtok – mintha visszájáról itt-ott le lenne kopva. Néhol egy mozgó alak mutatkozik a messze néptelenségben, valami éjjeli vadász, kinek fegyvere fölveri nyugtukból a víz szárnyas lakóit. A puska döreje tompa morajba vész a vizenyős vidéken s a fölvert madarak, melyeknek sötétszürke szárnyai, mintha csupa gyöngy és fényes aczél lennének, rebbenő, síró, panaszos, elhaló zajjal tünnek a távolba. Az út melletti cserjék a pályára vetik árnyékukat s a homályos, testtelen árnykarok ingva nyúlnak a vágtató vasszörnyeteg után. A távoli jegenyék árnya is elnyúlik messze a mezőn, mintha ágaskodnának, hogy a futó tüneményből ők is lássanak valamit. Egy-egy lebocsátott korlátnál elkésett parasztkocsi álldogál, melynek gazdája szunyókálva tartja kezében a gyeplőt. Olykor parkok titokzatos, sötét sűrűségei tünnek el mellettök, melyekből némán emelkedik ki az urilakok fehér tornyainak sápadt kisértete. A faluk nádas házai és sáros utczái közül egy-egy éber kutya szörnyű ugatást kelt, mely a hangtalan éjben messze visszhangzik. Mentek el városok mellett is, itt is zajtalan és sötét volt minden s a holdvilágította -151- kémények sűrű serege komolyan és némán őrködött az alvók felett. Csak egy-egy városvégi korcsma nyitott ajtaján át kapott el és hozott idáig értelmetlen hegedű-hangokat az éji szellő; meg a toronyórák kondultak egymás szavába és kezdtek vontatott pört rajta, hogy melyik a pontosabb?

A vonat tovább halad. Béla elkábult a zavaros lármában, mely belsejében annál jobban elhatalmasodik, a külső világnak minél mélyebb nyugalma veszi körül; kimerült a hosszú futásban ama sötét és vigasztalan rengeteg úttalan utain, hova az éjjeli benyomások csábították; törődve hanyatlott hátra feje, lehunyta szemeit és elszunyadt. Már napok óta nem aludt ennyit egyfolytában. Mióta dunaszögi lármás pajtásai búcsúzóra összecsókolták, kerülte szemeit az álom. De most aludt. Mély, nehéz lélegzeteket szedett, meg is mozdult olykor nyugtalanul, kigyuladt arczát álmában meglegyezte, (mit, mit nem álmodott? ki tudja;) de nehány órafolyásig aludt. Egyszer csak távolról lassú, suttogó, de messzeható nesz hallatszott, melynek méltóságos közeledtét nem tudta föltartóztatni sem a mozdony türelmetlen tüsszögése, sem a kerekek ostoba dübörgése. A zúgó, csobbanó, végetlennek tetsző moraj már utolérte a menekülő vonatot és mindenütt nyomában, alatta követte soha el nem hallgató mély panaszaival. A kocsi ablakán egyszerre bűvös fényesség verődött be. Béla, mintha álmában szivébe szúrtak volna, úgy ijedt és ugrott föl e neszre. -152-

Az ősz Duna mormolt alattuk.

A mint a hajnal foszló párái – a nyári nap reggeli öltözete – emelkedtek keleten, már átlépték a haza határát. A nap idegen halmok mögül idegen völgyekbe mosolygott le, a sugarak idegen falvak házikóinak ablakain köszöntöttek be, a harmat idegen mezők pázsitját füröszté és a leányok idegen dalok mellett indultak munkára. A szürkületben kitárta Béla felé karjait az ismeretlen, hogy megszabadítsa.

A szerencsétlen e reggel óta meg akart szabadulni. A kínnak ólomsúlyát az első órák, melyeket távol töltött szülei házától, rövid időre leemelték lelkéről s egy-két gondolatát felszabadították, hogy a mult szomorú, ködös képeiről jövője felé repülhessenek. Az önkínzó gyász legsötétebb őrületeinek is vannak ilyen világos perczei; az apa egyetlen fiának nyitott sírja előtt megszakadó szívére szorítja leányát és ennek férjére gondol; a gonosztevő bódult agyában a vesztőhely előtt terv villanik meg, hogy mikép tehetne ismét jóvá mindent, s másoknak ajánlja ezt. Bélának is megadatott a számvetés nehány órája. Ime idegen földön van. Miért? Senkit sem ismer maga körül. Mihez folyamodjék? A vonat rohan vele előre. Hova viszi? Kérdések, melyekre felelnie kellett magának. Természete a régi maradt; ösztönei, föltételei jók, dicséretesek és nemesek. Arról pedig, hogy lelki erejének, akarata szilárdságának, szíve tántoríthatatlanságának gyönge, ki nem feszített húrját (mely mellett csak nyomorultságunknak lehetnek -153- fokozatai, boldogulásunk mindig álomkép marad) nem ajzották-e még jobban le ama rettenetes hullámok, melyek keresztül csaptak rajta, nem intézett magához kérdést. Hány diadalmas útra induló hajó lett semmitérő játékszerré a hánykódó és szeszélyes tengeren, mert az első kedvezetlen szélre behúzta vitorláit és nem bírván kifeszíteni többé, kénytelen volt lemondani uraságáról az elemek fölött! Hány nagyra hivatott elme, melyet egy bérczi út a felhők sugaras magasába hítt, rettent vissza az első akadálytól és lett kitaposott, poros, sáros utak közönséges vándorává?! Hány boldogításra született, nemes czélok felé dobogó szív veszett el nyomorultan, mert legelső kis sebe annyira leajzotta idegeit, hogy nem bírta bekötözni azt és elvérzett bele?!

Az ifjuság cselekedeteiben – az első nagyobb eszméltető rázkódásig – rendesen öntudatlanul jutnak érvényre a lélek alapvonásai. Béla legelső emléke kiátkozott szüleinek hiábavaló, hajótörést szenvedett erőfeszítése volt az élet harczában. A legyőzhetetlen nyomor nem tágított házuk ajtajából, míg a halál nem kopogott azon és egymásután meg nem szabadította apját, anyját, testvérét, valamennyiüket ő rajta kívül. Nagy példák voltak előtte; s a gyermek bár az élet legdurvábban feltett kérdései előtt is szemeket mereszt, igen gyakran a legfinomabbakat is megérzi. Atyjának daczos, halálig kitürő lelke ő benne megtörött. Gyönge nyakát kemény igába hajtotta, melyről számtalanszor hallotta, hogy boldogabb -154- kikötőbe fogja vezetni, mint a milyen az volt, melyből fölszállt a postakocsi bakjára, hogy az vigye bele a nagy ismeretlen világba. A postakocsi a kálozdi kastély előtt tette le, hol a jelen jólétért és a jövendő kincsekért oly csekély árat követeltek tőle, melyet csöndes, szelid lelkének nem is esett nehezére fizetnie. Az elnyomott akarat helyén – mint az életvetésre nem használt térségen – a merengés színes virágai bujtak elő, nyiltak, hervadtak és hatalmasodtak. Az iskolai dicsőség aranynyal futtatott koszorúja csak álmodozását táplálta. Semmi küzdelmet nem látott maga előtt; ugyan minek gondolna a fegyverekre?! De a fiatal kebel hullámai már az élet partjait kezdték csapkodni. És mindig csak a küzdelmekre kész erély, az akadályokkal szembeszálló akarat fogyatkozását mutatta. Az egyik percz Mari karjaiba vetette; nem bírt harczot folytatni zajló szíve ellen és magánál jobban bízott a sorsnak váratlan, előreláthatlan fordulataiban. Mikor a küzdelmet kikerülni hitte, vészesebb és pusztítóbb harczba keverte magát, mert a világ rendes útján haladt előre és a sors szeszélyes keze pihenőt tartott. Egy másik percz azután kiszakította kedvese karjaiból; képtelennek érezte magát ama vívódásnak végletekig folytatására, melyet maga zudított fejére. Bizonyára lesznek, a kik azt mondják, hogy ehhez is csak erő kellett: de ne feledjék, hogy azok is magoknak követelik az igazságot, a kik az öngyilkosságot gyávaságnak tartják. Béla lelkét nem töltötte be szerelme egészen; más álmai is voltak a jövőről, -155- melyről annyi szó volt a kálozdi kastélyban és annyi kép az ő magányos merengéseiben. Álmai a férfiui munka legnemesebb jutalmairól, az élet leghevítőbb verőfényéről, melyet ha oda fog vezetni az egykori kolostor kongó, elhagyatott termeibe, lefizeti azt is, a mivel annak tartozik. Álmai, melyeket szerelmével elválaszthatatlanul összekötni keze gyönge volt és bizonyára úgy tetszett neki, hogy feje fölött a két felhő ellenkező utakon megindult, egyre jobban távolodott egymástól, szállt és szállni fog mindig messzebb és soha, soha sem egymás mellett. Álmai, melyeket ha a végetlen űrben tovatűnni, semmivé lenni enged, bizonyára kedvese könnyének ki nem apadó árja fizette volna meg. Álmai… de mind, mindez csak csalódás volt! A mérlegnek az a serpenyője nyomatott alá, melyben a lélek legelső ékessége, a becsületes önérzet, a tiszta szív nyugalma és a boldogság reménye voltak. Mindez oda és miként! A katasztrófára oly hirtelen tűntek el egymásután a keresett mentségek, mint a kártyaasztal mézes szavú fosztogatói, mikor már nincsen semmid. És elközelgett helyettök a kínos bizonyosság mély, nagy és a legeslegutolsó, már elkésett perczben kitört szerelméről, mely napokig bámész, értetlen, de nedves szemekkel csüggött amaz árnyalakon, kit az életben nem láthat többé.

Béla kétségbeesésének sötétébe az első sugarak azon a reggelen hatoltak, mely a határokon túl virradt reá. Életében is ez volt a legelső óra, melyen felismerte és számadásra vonta lelke árulóit. -156- Mi jogon kínzasz ábránd azzal, hogy rémalakot mutogatsz a mocsár vészes páráiban, melybe te sülyesztettél?! Jőjj, jőjj akarat és vezess a te birodalmadba, hol nincs pihenő kéz, fő, lélek! Jőjj és szolgáltass ki engem ott a kötelesség szigorú uraságának! Igen, a munka földén keres gyógyfüvet sebére. E nagy, nagy német földön, melyen egyetlen kéz sem nyugszik; mindegyikben kalapács, ár, tű, kés, véső, könyv, toll; itt korlátlan úr a kötelesség és kész szolgája mindenki. Megostromolhatatlanul ül trónusán és a jutalom, melyet osztogat, a megelégedés. Mi van ennél magasabb; mi, a mire jobban szomjaznék Béla lelke? Az éj szörnyei kerülik a munka asztalát és a nappali szorgalomért tisztességesen meg szokott fizetni az este. Ím, már a jövő is eszébe jut. A sárguló hársfák hosszú során, a porosz fővárosban, minden reggel oda sietett a tudomány ama világhírű csarnokába, melynek nem a fejedelmi épületek szomszédsága szerez tiszteletet. Nagy Fridrik lovagszobrának őrszemei alatt itt fejlik, növekszik, készül a jövő reménysége. Béla nem engedett pihenőt lelkének; egyenlő mohósággal hallgatta a filozófok elmélkedéseit, a történetkutatók tanulságait és a természetvizsgálók elbizakodott tudományát. A kiábrándulás, mely lelkében már a berlini első napok folytán beköszöntött, megörvendeztette. Ismereteinek tömege minő kicsiny és könnyü; látásának határai minő szűkek és homályosak; gondolkodásának útja minő egyenetlen és téveteg! Mennyi munka vár itt őreá! A nappal padjában érte az -157- egyetemen és ott búcsuzott el tőle; kis szobájában, író-asztala mellett, könyvei fölé vagy írására görnyedve, sokszor visszautasította az éjtszakák kínált ajándékát, az álmot. De – hiába tagadta maga előtt, hiába azoknál, kik otthon minden sorát lesve várták, – buzgalma, igyekezete, szorgalma csak folytonos vergődés volt. Hiába terhelte meg elbíró erején fölül vállait, a láthatatlan vaskezek nyomását, melytől szabadulni akart, csak mindig érezte rajtok. Ama szent és örvendetes estén, melynek melege minden szívet megnyit és minden titkot felvilágosít, magányosan üldögélt lámpája mellett. Az iskola ajtaja be van zárva s könyvei, tudománynyal és igényekkel teljes könyvei, megnémulva hevertek asztalán és térdein; ma nem az ő napjuk van. A pápaszemes doktorok ajka le van zárva; a sötét sorok érthetetlenek. Óh micsoda, micsoda mondanivalójuk is lenne nekik ma este?! Nem, ma nem hall tőlük hideg és szívtelen szavakat az élet feladatáról; a titokteljes viszonyról, melyben a világgal állunk; a láthatatlan szálakról, melyekből lelkünk szőve van; az akarat szabadságáról, melyben gyökerezik az erény; a határvonás zavaráról igaz és hamis, jó és rossz között. Ha akkora e zavar, miért, oh miért fáj hát neki az élet?! Nem hallja a tudós tagadó kaczaját reményeink felett, és mégis folyton folyvást reszket bele a lelke, hogy az a tökéletes alak és szennytelen lélek immár nem létezik sehol a mindenségben, nem találkozik vele soha, soha többé. Hát akkor akármit tesz, akármint él és akárhogyan hal -158- meg, mind hiába, mert tartozása lefizethetetlen. Nem fog ráesni soha a napéinál egy fényesebb és boldogítóbb sugár; a világ ezer érintése után nem lesz egy, mely gyöngéden szóljon szívéhez… Egyedül van. Tollat vesz, hogy boldog új esztendőt kívánjon azoknak, a kik rágondolnak. Benedek úrnak, Istóknak – s Ágnesnek is? Nem, neki nem.

Már meg volt rendülve hite a tudomány gyógyító erejében. A sebet, melyet egyik nap bekötözött, a következőn ujra fölszakította. Tépelődve, búsan, reménytelenül bolyongott a nagy város utczáin és minden nap kevesebbet forgatta könyveit. A víg fiuk, kiknek szomszédságába az egyetem padjain került, emberek közé csalták a bús pajtást. Elvitték magokkal mulató helyekre és megmagyarázták neki, hogy itt a leányok kedveseik becsületére vannak bízva; az anyjuk nyugton alszik otthon s a lány fiatal lelke egész bizodalmával mosolyog, tréfál és tánczol. Vajjon hány csalódik és lesz szerencsétlenné közülök?! A deákok félrecsapott sapkáikkal, a mellükön végigfutó keskeny szalagra büszkén, könnyelmü dalra gyujtanak és poharak csengése közt vígan zendül föl az ének:

Játszi Ámor, tünde mámor,
Mindörökre légy velem;
Habzó serleg, fölemellek:
Éljen a bor s szerelem!

Béla hallott, látott és sietett menekülni onnan. Hanem hova? Könyveihez vissza? Új kisérletet -159- tenni velük? Nem, nem; neki a nagy világnak. A végetlen képgyüjteményt fogja forgatni, annak lapjai közé mélyed, ott keresi a feledést. Mindennap új izgalmat hozzon neki, a fütyülő vonat és fütyülő hajó ne hagyja nyugtát, az élet tárja ki előtte minden tarkaságát, a természet bontsa ki halhatatlan vásznát és leplezze le örökéletű alkotásait. A tavasz már innen-onnan nyílik s minden, a mi szép, vár rá a világon. Míg Németország és Svájcz földén vándorolt, akármelyik pihenőjén tekintett körül, mindenütt a teljesített kötelesség, a nem alkuvó becsület, komolyan vett hűség és megérdemlett elégedés képei fogadták. Nem mert közéjük vegyülni és a magányosságban keresett szórakozást. De a völgyek, melyeken áthaladt, nagyon vidámak, mosolygók, verőfényesek, virágosak és távoliak voltak. A hegyek, repedezett keblökkel lenézték fájdalmát, havas ősz fejökkel kicsinylették gyermek-szenvedéseit, zöld koszorúikkal nem értették meg reménytelenségét. A tenger végetlen tükre, könyveihez hasonlóan, felzaklatta keblében a kérdéseket: hol van a vég és mi az? s csöndes morajában nem adott értelmes feleletet. A folyók örök suttogása rémes álmokba szenderítette, a tavak fényes, csillámló színe sötét képeket tartott szemei elé. Mit hallott a vízzuhatagok végét nem érő, panaszos gyötrődésében? Melyik táj, minő vidék hát az, a melyik háborgó lelkét megnyugtatja? Van-e olyan valahol a széles világon, a mely se ne mosolyogjon, se ne haragudjék, se ne búsuljon; zordonságával ne tétlen daczra korbácsolja keblét, -160- hanem mindezek nélkül nyujtsa neki orvosságát?! Nincs, nincs; míg lelkében csak az egyetlen út marad, mely szemétől szíve sebéhez vezet. Mindent, a mit látott és hallott, csak szenvedése magyarázatául fogadott el. A mesék, melyek egy-egy kőhöz voltak kötve, mind róla szóltak, vagy szólhattak volna. Ama kolostorba ott egy császár záratta háladatlan fiát s a czellában, melyben szemeit lehunyta, uj nemzedék kerültével egy másik császár csuhával cserélte föl biborát. Amott játszatott a legszörnyübb végű sakkjáték, melybe a menyasszonyát követelő vőlegény bosszuálló kardjával rontott. E templom zordon ívei alá a bánatos lelkek éjjelenkint misére gyűlnek össze sírjaikból. A Rajna kővé vált hét szűze elmondta neki a zúgó habok közül regéjét s ama darabokra szakgatott bércz fölött a levegőben megjelent előtte is az aranyhajú Loreley. A beteg szív önkinzó leleménye mindenütt súgott neki egy, másnak hallhatatlan hangot, mutatott egy, mindenkinek láthatatlan vonást, mely szívét összeszorította.

E szürke ég nem terem számára írt. Kiábrándult hitéből a könyvek és az úti szórakozás gyógyerejében. Keze ért az ecsethez, fiatal lelke sok édes, feledhetetlen órán csüggött az olasz mesterek dicső emlékezetén, a klasszikus korok nagysága nem egy pillanatban adott tápot ifjúi hevületének. El, el; keresztül az alpeseknek felhőkkel ismerős szorosain; át Dante poklának sötét, kopár, rőt sziklái közt; el a kis Loppio smaragd-szigete felé; el a csodákat termő olasz ég alá; el az isteni művészetnek -161- holtakat támasztó, sebeket kötöző, mindenható karjai közé! Már megvolt az ecset; de keze még nehéz vala hozzá. S a vándorút a földi éden kertjében nem könnyített rajta, mint nem könnyíthetett semmi az ég alatt lelke összeszedett erejének és felbuzdult akaratának szövetsége nélkül. De Béla gyönge és ábrándozó volt. És az álmodozásokra csalogató légkör, mely körülvette, nem volt alkalmas rá, hogy összeszedje benne magát. Ha álmai odataláltak a kicsiny, rideg berlini tanulószobába, hogyan bocsátották volna karjaik közül ki itt, az ő birodalmukban: a szőlőfüzérekkel szegett bájos utakon; a boldog, áldozatra kész szerelmet jelentő narancsvirágok illatos legében; az olajfák rejtelmes, homályos, szürke berkeiben; a Como tarka paradicsomában és a Garda kék tengere fölött; a fényes multról beszélő romok szomorú omladékai alatt; Velencze düledező palotái közt, melyek századok óta panasztalan megadással nézik a legfényesebb tükörben pusztulásukat. És mit nem kellett tőlük hallania! Mennyi itt a bűnös, a vértanu emléke, ki szerelmeért elárulta a világot; de nincs egyetlen egy sem, ki a világért árulta volna el szerelmét. Ott emelkednek egy néptelen, homályos csatornán a mór palotájának kormos, megátkozott falai; ez a gyilkos nagyon szeretett és bizonyára sok bocsáttatott meg neki odafönn. Ama szegényes mauzoleum rácsa mögött, mályvarózsák közt, áll ott a szürke kőkoporsó, melyben Julia nyugodott, s az utasra sokat mondó némasággal tekint alá a két Montecchi-vár; hogyan -162- lehet nagygyá, halhatatlanná valaki nagy és halhatatlan érzelmek nélkül?! Ez a rémes hely az, melyen Parisina tündérszép feje a porba omlott és utolsó pillantása kedvese kínjának véres képébe veszett. Dante komor sírja egy boldogtalan élet üdvösségéről tud mesét, mely szerelmével egy angyalt ölelt. Ez ódon boltívek őrzik emlékét ama röpke pillanatnak, mely Petrarca szerencsétlen szerelmével megajándékozta a világot… Béla csüggedten bolyongott az örök városnak sokszorosan szentelt kövein. Majd a művészet kincses csarnokaiban töltötte napjait, majd az utczákon járkált föl s alá, melyekre akkoriban annyi ünnep fénye ragyogott, a hány napja van az esztendőnek. Az ajtók előtt emelt oltárok czifra rongyai és tarka virágai mellől kóczos gyerekek sivító zajjal koldulnak a járók-kelőktől egy-egy fillért a madonna számára. A töméntelen sok búcsun minden templom előtt a lármás kufárok végetlen serege; asztalaikon csalogató szerencse-játékok közt a vízbe merülő s jövendőt mondó ördögök, a mindenféle mulattatáshoz értő dottori nagy tömegbe csődítik az ácsorgókat. Mindenfelé szól, zeneg, harsog, dübörg a pulcinello, tamburin, saltorella. A boldog Róma henye gyermekeinek ünnepe sohasem szakad meg. A templomok mindegyikében új látványra virrad az új nap és tolong a dologkerülők megszámlálhatatlan hada. Most az állatokat szentelik a San-Antonio-kápolnában, majd a bárányokra kerül külön a sor a Santa-Agnese-ben. Mennyi bámulni való furcsaság van a nagy zsidó-keresztelőn a Laterán-ban s mily -163- ünnepélyes a nagy-penitenciárius kardinális megbocsátó szózata szent Péter szobrának lábai alól, mely a bűnösök börtöneinek zárait fölnyitja és bilincseit leoldja. Aztán a propaganda ünnep az emberi nem minden fajából való kispapokkal, meg a naiv gyermek-prédikácziók Aracoeliben. És a többi mind. Akkor még mindez virágjában vala. Béla láthatta sorra, résztvehetett valamennyiben és a sok templom közt kereshette azt, a melyikbe Ágnes küldte.

Hát a mindenható művészet? Megpróbálkozott az ecsettel; de sikertelenül. Hogyan foglalkozzék ő ideáljával? Egy-egy sötét hajszál került a vászonra, két barna szem, mély tűzével, melyek eredetijét csak ő látta szünetlenül. Mari volt – és a kép befejezetlen maradt. Az a nem létező eszményi szépség, melyet a nagy művészek halhatatlan keze másolt s melytől ő megmentését várta, a mint közeledni akart hozzá, nem ismerős, idegen, hideg volt neki. Egy-két költeményt is vetett papirra; silány erőlködés volt jogtalan panaszokra. Összetépte őket. Ki magyarázza meg, mint alkothatta Moreto remekeit egy gyilkosság bűntudatával lelkén?

Béla a hosszú úton, melyet egy évnél tovább járt, oda jutott ismét vissza, a honnan kiindult. Folytonos tépelődése, önvádja, merengése, magányossága nem engedhették hegedni sebét. Csak még egynehány csalódással lett gazdagabb: ennyi volt az egész. Semmiféle vigasztaló sugár nem derengett jövője fölött és ő már meg is szokta örökké sötétnek látni azt, és lemondani róla, -164- hogy valaha tájékozhassa magát iránta. Hányatott sajka volt, melynek kormányosa aluszik. Vigyétek, ragadjátok őt habok; neki mindegy, akárhová!

Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az esti homály, a mint ablakán kitekintett. Az esti sétára indult nép tompa, nyüzsgő, zsibongó zaja odahangzott hozzá. Istók olvashatatlan szarkalábjai aznap vittek hírt neki az otthonvalókról. Hogy, hogy nem jutottak addig gondolatai: a homályban egyszerre mintha Ágnest látta volna, hideg kék szemeivel és aranyos hajával. Béla félrekapta fejét. Minek üldözöl, mit akarsz tőlem? Igaz, neked adósod vagyok egy levéllel. Régi tartozás, hadd fizessem le ma. Mit gondolok én a te hiuságod csinált bánatával; mi a te fagyos szerelmed az én égő keservemhez! Miért nem mondtál le jókor rólam; s minek vártad be, mikor már nyomorulttá lettem miattad?! Halld meg, tudd meg hát minő nyomorulttá!

Béla írni kezdett. De a toll mindig lassabban, lassabban haladt a papiron s egyszer csak megállt, kiesett kezéből – és ő karjára hajtva izzó fejét, belemerült ábrándjaiba.

Már másodszor ütött vállára Antal, hogy magához tért. Látogatója szomszédja volt, egy fiatal, életteljes, könnyelmű, víg franczia festő.

– Megint a régi nóta, barátom? – kezdé s egy széket húzva maga alá, szemben Bélával leült. Tudja-e, mit mond az olasz? Azt, hogy: száz órai bánat sem fizet le egy fillér adósságot. Hanem ezt már elmondtam számtalanszor hiába és tudom magamról, -165- hogy az unalom nem mulatság. Nem is azért jöttem; de ma ujságom van, barátom. Hallja ön, ujságom?!

Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az esti homály, a mint ablakán kitekintett.

– Ujság? Nekem? Öntől?

– Csak ne oly fanyar képet hozzá. Azt hiszi, másnak senkinek sincs baja, csak egyedül önnek? No hát tudja meg, hogy én ma koplaltam és csak az isten őrzött, hogy holnap is nem folytatom. A vén Giovanna tegnap felmondta a hitelt. De most egy órája megkaptam uti költségemet s holnap reggel indulok haza. Önt is viszem magammal.

Béla nagy szemeket meresztett határozott barátjára, ki vidáman gyujtotta meg gyertyájánál szivarát és így folytatta:

– Igen, igen. Semmi vonakodás. Holnap reggel indulunk Párizsba. Mert Párizs utoljára is csak Párizs és a ki Párizst nem látta, semmit sem látott. A világ fővárosa, az élet mestere, a jókedv tűzhelye, az örömek bőségszaruja és – minden bánatnak győztes ellensége. Oda, oda barátom! Én, mint önnek orvosa, legközelebbi rendelvényül egy uti jegyet fogok markába nyomni Párizsig. Csalhatatlan gyógymód. Ott nem ismerik a bánatot. Ki van számítva, hogy utolsó fél-frankomtól az omnibusz-kocsis fog megrabolni, ki az indóháztól lakásunkra visz, a hova egy sou nélkül érkezem meg. Hát most én beleverjem a Capitolium falába a fejemet? Vannak képeim, kész Portia, mely híremet meg fogja alapítani és mi kell több? Nos, nyujtsa a kezét, barátom.

Béla fölcsapott. -166-