VIII. FEJEZET. Tanácstartások.

A kálozdi kolostornak volt az emeleten egy kis sarok szobája, melyet a cselédek – egyéni felfogásuk szerint, – hol «kanczaláriának», hol «kanczelóriának» híttak. Honnan vette a nevét? A rengeteg fakalamárisban, mely kisebbféle sajtárnak is beillett – a hányszor csak, nagy ritkán szükség volt rá – mindig úgy kellett egy kis friss vizzel új életre hozni a kiszáradt, megpenészesedett tartalmat. A fehér papir ritkább vala itt a fehér hollónál, s a nélkülözhetetlen jegyzésekre a zsinegen függő kalendárium tiszta lapjai használtattak. Az össze-visszafecskendezett lúdtollak két hegye rendesen úgy irtózott egymástól, mint a V szárai. De volt ott egy hatalmas butor, lebocsátható ajtókkal, kihuzható táblákkal és furfangos zárakkal, melyet mesterének ügyes keze különféle színű berakott fából csinos koszorúkkal és virágbokrétákkal ékesített. Ezt az ódon butort is szerteszét hasogatta már mai napság az idő kiméletlen keze; az egyik részéből lett kincses szekrény, a másodikból ékszertartó, a harmadikból iratpolcz, a negyedikből könyvtár, az ötödikből íróasztal. Még tükör is került belőle. Az ezer fiók felmondta egymásnak a barátságot; a szép egyetértésnek, melyben hajdan éltek, vége lett. Az egyikben pompás diópálinkát, a másikban borókavizet, a harmadikban meggyszeszt, a negyedikben szilvóriumot tartogatott Benedek -118- úr. Itt üldögéltek ők gyakran naphosszat Istókkal és magyarázták egymásnak – hol az egyik, hol a másik fiók tartalmának nyomán – a világ folyását. Az írószekrény tetején egy régi-régi óra ketyegett, melynek poros, szürke lapját vedlett aranysárkányok tartották és megfakult aranyliliomok vették körül. E vén jószág az öreg nénék csöndesítő, békítő szerepet játszotta a szobában; a sokszor fölhangzó pörlekedésbe sohasem mulasztotta el rekedt, száraz szavával beleszólni: csitt, csitt, csitt, csitt. Minek veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! Csitt, csitt, csitt! A kis szoba fekete bőrrel volt bebutorozva s egy szinehagyott zöld függönyön keresztűl sütött belé a nap. A falakon régi, beporosodott, megfakult arczképek kopott aranyos rámákban: ama híres, vak athlétának oroszlánfeje; a legnagyobb magyar vastag szemöldei és átható tekintete; aztán az a csodálatos szépségű arcz, melynek minden izma szolgálni tudott a nagy, izgató lélek akaratának, melyet csodálatosan beszédes szemei tükröztek. E szobában tartattak a családi tanácskozások; itt szőtte, fonta, vetette Istók hálóját kedvencze érdekében, kit már úgy tekintett, mintha a maga gyermeke lett volna; itt mondotta ki az itéleteket Benedek úr, és indokolta Istók az önérzetes tiszttartó, a himlőhelyes ispán, a vigyori Palkó, és a féleszű Péter fölött. Itt táplálták egymás reménységeit Béla nagy jövendője, fényes pályája iránt, mely a mostanság elhagyatott kastélyra az egész Kálozdy-birtokon meg nem vásárolható dicsőséget hozand. Itt lepte -119- meg apját Ágnes gyakorta, ha Bogádról átrándult, szépséget, mosolyt és fényt hozva magával ez ódon, rideg és sötét épületbe. Ez a szoba hallá zsörtölődéseit, kifakadásait, haragját egy vén szívnek, melyet a világ hűtlen örömei magára hagytak, mely igazságtalan s elégtételt vesz mindenkin, a kit sorsa körébe hozott; látta lopva élvezett apai örömeit és borongását, hogy sohasem hallhatja az «apa» szót; ismerte biztos számítását arra a boldogságra, melyhez annak boldogítása által fog jutni, ki az övé és még sem az; a régi életével immár leszámolt nemes reménykedését, hogy a kit utódjának választott, az nála különben, derekasabban és fényesebben fogja megfutni pályáját… Ilyenkor a harcz tüzében összetört oldalbordája bele-belesajdult az okoskodásba: hogy gondoljon rá is, hát ő mit vétett? – de az öreg elmordult magában, hogy az ördögbe is, az csak kötelesség volt, a mit akkoriban ezren és ezren megtettek s mindenki egyformán megtehetett, a kinek volt oldalbordája.

Itt folyt a Bélával teendőkre nézve is az a négyes tanácskozás, melyben Benedek úron kívül Kurz doktor, Istók és Ágnes vettek részt, az utóbbi a nagy karosszék hátára támaszkodva, melyben bátyjának hitt atyja elnökölt. Ama félelmes éj izgatottsága rég eltünt arczáról, lángja szemeiből, hogy soha, de soha vissza ne térjen többé. Halavány volt és tekintetén hiányzott az a meghatározhatatlan, édes, olvadó vonás, melyet fiatal leányok arczára a megnyilatkozó sziv szökkent, hogy ragyogjon ott nehány rövid esztendő visszahozhatatlan -120- ékességeül. Ágnestől a szív e hódító bizonyitványa meg volt tagadva; de meg mindenkorra. Ilyen volt ő mindig, mint ma. A kis szobában jelenlevők közül bizonyára egyiknek sem volt oly éles szeme, hogy a csekély változást: nagy, kék szemeinek merevebb nézését és meg-megránduló ajkainak nyugtalanságát, észrevette volna rajta.

– Dixi, – mondá a beszélgetés vége felé a zsidó doktor, kinek kóczos, szürke haja, két apró, vörös szeme és doronghoz hasonló nádpálczája volt, melylyel fontosabb nyilatkozataihoz ütemet szokott verni balmarkában. – Dixi. Az eset nem mindennapi és nem könnyű. Okos ember kell hozzá, a ki fején találja a szeget. Mert ugyan ha máshova ütünk, mi hasznot teszünk vele? Semmit. Béla tekintetes úr későn jutott a kezem alá. De mihelyt valaki egyszer – folytatá – városi doktor, mindjárt nagyobb hozzá a bizodalom. Szóval mondtam, a mit mondtam, dixi. Béla tekintetes úrnak erősítő fürdőre van szüksége, s minél előbb megindul Csehországba vagy Szibériába, annál jobb.

– A pokolba, nem Szibériába! – mordult bele az öreg. Csak nem küldjük egyenesen Kamcsatkába?!

Aeskuláp, ki a tudományokban nagyon fogyatékos volt, (Sádi Dani, az ispán, mindenféle bolondot szokott belőle csinálni, és határozottan állította, hogy mióta a khirurgiáról kikerült, nyomtatott betű nem került a szeme elé; az pedig régen volt!) a lehető leggyorsabb ütemet kezdte náddorongjával és keskeny vállait vonogatva, bizonyos megütközéssel válaszolt: -121-

– A mint nagyságodnak tetszik, én megmondtam a magamét, et salvavi etcetera. Igenis, vagy Csehországba vagy Szibériába. Ezzel, azt hiszem, fején találtam a szöget.

– Ha meggondoljuk, hogy Szibéria olyanformán hangzik, mint Szilézia… – kezdte magyarázni Istók, ki az ablakból összefont karokkal tekintett alá a kis fenyvesre, melynek homályában egy megtört, fiatal lélek nehezen vonszolta magával tagjait s még nehezebben e keserű életet itt. A jóakarat azonban nem magyarázhatta ki magát, mert a doktor hevesen közbevágott:

– Én nem tehetek róla, ha Pallér úr félremagyarázza szavaimat, melyeket legjobb szándékból mondtam. Ugyan mi okom lenne nékem ezen úri háznál hamis tanácsokat osztogatni? Semmi. Hát meg tudja ön gyógyitani Béla urat? Nem. No azt tudtam. De hát hiába, sajnosan látom, hogy a nagyságos úrnak nem sok kedve van Csehországhoz etc. Lássuk csak. (Az ütembot egypár perczig csöndben dolgozott, balkezének minden ujján, mint valami külön-külön gyógyrendszer ajtaján bebocsáttatásért kopogtatva.) Lássuk csak, ugyan miként tudnánk másként segíteni a dolgon? Van-e más menedék? (A gyűrűs ujjon megtalálta.) Mindenesetre. Azt mondja a deák: mundus se etc. Egyszer volt szerencsém hallani nagyságodtól, hogy nem lenne-e jó Béla urat a cursus iurid. etc. után világot látni küldeni.

Benedek úr nagy szemöldeit összeránczolva – azon-e, a mit a doktor fecsegett, vagy valami máson? -122- – gondolkodóba esett és széles tenyerével székének karjára indulatosan rá-rácsapott.

– No lám – kapott a kedvezőnek hitt fogadtatáson Kurz doktor – nem találtam-e fején a szöget? Egy nagy embernek csakugyan úgyis be kell előbb-utóbb járnia a világot. Miért ne menne most? Sok pénzbe kerül, az igaz; de ezt úgy hiszem, ezen úri háznál fölösleges is emlegetnem. Az lesz csak a hatalmas kúra! Szórakozás is és tapasztalás is együtt. Menjen csak Béla úr – minél előbb, annál jobb – világot látni messze földekre és tengerekre. Quæ maribus etc.

Aeskuláp fölbátorítva ama csodálatraméltó körülmény által, hogy már jó ideje semminemű ellenmondással nem találkozott, arra a vakmerőségre vetemedett, hogy a messze földek és tengerekre nézve közelebbi részletekbe is belebocsátkozzék.

– Nézze meg Bécset; gyönyörű szép város! Ne tessék szemrehányást tenni, a Sádi úr úgyis eleget üldöz vele. Csak a várost mondom; azokat nem szeretem én, a kik benne laknak. Azután menjen el Venécziába; az egészen vízre van építve. Hogyan, mikép, azt nem tudom; de akárki meggyőződhetik róla, ha odamegy, hogy igazam van. Az egész vizen áll. Nézze meg Londont és Párizst, melyről egy deák vers azt mondja, hogy: Lutetia etc. És ha már egyszer ott van, miért ne menne el Kairóba is?

A doktor nem lehetett egész tisztában amaz úti terv fővonala és az általa megtekintésre ajánlott városok távolsága felől, mert a dorong a csodatevő -123- marokban egyszerre a leglassúbb, szinte mélázó ütembe ment át és egyáltalában idején valónak találta, hogy sokat gáncsolt geografiai ismereteinek föntebbi merész dokumentácziója után más tárgyra térjen, melyen nem találkozik nyelve annyi akadálylyal.

– Igen bizony, – folytatá, – ott a szög feje, hogy a mi kedves betegünk lelkileg nagyon el van csigázva. Multos sudavit etc. Mert vajjon nem árthat-e meg a sok tudomány is az embernek? Fényes példáim vannak rá, hogy igen. Nem haltak-e meg sorban mind a nagy tudósok?

Benedek úrnak, ki únta már és pokolba kivánta a fecsegőt, nyelvén volt, hogy a doktor e szerint örök életre számít? De csak érthetetlen morgás lett belőle, melyre nézve Aeskulápnak következő megjegyzései voltak:

– Ne tessék nagyságodnak félremagyarázni szavaimat, mint az ispán úr szokta. Én meg vagyok győződve róla, hogy fején találtam a szöget. Tessék akárkinek csak egyetlenegyet is élve megmutatni azok közül, a kiket említettem. Például, hát ezek a nagy tudós urak itt a falon élnek-e? Requiescant etc. Nem említettem? Mindegy. Annyi áll, hogy én Béla úrnak jobb tanácsot adni nem tudok, minthogy induljon, a mint lehet. Méltóztassék ezt jól megfontolni nagyságodnak és gyorsan határozni. Mert a dolog nem tűr halasztást. Legalázatosabb szolgájok; kezét csókolom, kisasszony!

A figurás doktor, – kit csak úgy hivogattak a kastélyba hol becsületből, hol mulattatónak, – a -124- nagy, kopott szőrü kasztor-kalap meg az ütemdorong eltüntek a szobából, magára hagyván a családot, hogy vegye fontolóra a hallott igéket.

Fontolgattak is, búsultak is, tervezgettek is magukban eleget, s e tiszta, verőfényes, nyári napon olyan sűrű köd nehezedett a kanczelláriában mindenre, hogy még a feltörekvő szavakat is visszanyomta. Hallgattak, hosszan hallgattak mind a hárman s a zaj a szobában csak annyi volt, hogy egy egy szeles fecske odacsapódott az ablakhoz, vagy egy-egy kiváncsi veréb az üveghez ütögette fejét. De minek ez a gyász, ez az ijedelem, ez a rettegés; hisz Béla – bár sápadt arczczal, révedező tekintettel és tétova léptekkel – ott járkál alant a fenyvesben és körülötte nyihogó, ugrándozó kedvencz vizslájának, Flórának simogatja a hátát?! Mindez nem vezethet tévútra senkit, – még Benedek urat sem, annál kevésbbé Istókot, – a ki őt harmadnapja reggel iróasztala mellől felemelkedni látta, hangját megcsuklani hallá és hideg kezeit remegni érzé, a mint állította, hogy neki semmi baja nincs. Bizonyára él, mozog, lélegzik közöttük; de csak egy tekintetet kell vetni arczára, és a kastélyban mindenki méltán kétkedik rajta: hogy itt van-e igazán, közéjök tartozik-e, és valóságos élet-e az, mely ereiben a vért kergeti? Ágnesen kívül senki sem tudott semmit a történtekről; de az emberi lélek titkos és kimagyarázhatatlan törvényeinél fogva az a vihar, mely életünk fáját gyökerében megtépte, megszokta legyinteni mindazokat, a kik szeretnek. Mikor egy híres -125- olasz dalnok fáradt pilláit lehúnyta, a vidék népének a gyászhírt egy borús felhő vitte meg, mely hosszan lebegett a kis arquai ház felett. A postán érkezett gyerek leghűbb patronusa: Istók szótlanul járt-kelt a házban, és Benedek úr sem zárhatta el szemeit ama felhő elől, az ő lelkét is hatalmába kerítette a félelem, hogy porba hullhat reményeinek koronája. Egyik sem tudta, vajjon lehet-e még ápoló egy nehéz és kevés reménységű beteg ágya előtt, vagy már gyászoló egy koporsónál, melyről retteg fölemelni a szemfedőt. Hasztalan leczkézte az öreg Bélát; a fiú hallgatott és erősítette, hogy neki semmi baja. Erős, viharoknak edzett, szilárd mellű férfit akart nevelni belőle, és íme, van-e nádszál hozzá hasonló?! Más, egészen másféle viszontlátást remélt ő; de a sors a legbiztosabb számítást is tönkre teszi. Mi az ördög lelte Istókot? Akármikor hallott ő ilyesmit, sohasem mulasztotta el előhozakodni saját számításaival az életre, melyek ármálisai folytán elég biztosaknak valának tekinthetők; de a sors mégis csak tönkretette őket. Ágnes, a nyugodt lelkü és biztos szemü Ágnes is, kit e rossz napokra itt fogott atyja Kálozdon, (legyünk mind együtt!) minő tanácstalanná lett egyszerre. A türelmetlen öreg el-elkáromolta magát nyughatatlanságában, míg mögötte álló leánya rá nem nyugasztja vállára kis kezeit, és meg nem töri tétova gondolatait.

– Bátyám, – mondá, – a doktornak igaza lehet. Bélának utra kellene menni. Valami lelki rázkódás érte, és mit értünk mi itt annak a gyógyításához!? -126-

– Útra, útra! – beszélt Benedek úr, – az utazás csak divat, semmi más. Hát te mit szólasz hozzá, Istók?

– Divat, – kezdett kötelességéhez a mentor, – bizonyára csak divat. Ha elgondoljuk, hogy ennekelőtte jóformán senki sem utazott, de meg a gőzkocsi és gőzhajó sem régi találmányok: úgy bizonyára azt kell tartanunk, hogy a czímeres állat mindenütt az marad, minek megy hát útra? De hogyha Bélára fordítjuk a szót, akkor nem egészen így fog kiütni az okoskodás. Mert ha tekintetbe vesszük…

Palkó azonban nem vette tekintetbe, hogy Pallér úr még nem magyarázta ki magát tökéletesen, hanem az ujságokkal és levelekkel, melyeket Péter épen most szedett elő a táskájából, benyított a kanczelláriába. Benedek úr egy pillantást vetett a csomagra maga mellett az írószekrényen.

– Itt az ujság, Istók, – mondá s átadta a hírlapokat a mentornak, kinek szemeivel szokott ő tulajdonképen olvasni. Azután a leveleket fogta kezébe. – Az ördögbe is, mit akar tőlem megint ez az Izsák proffesszor? Csakugyan, Dunaszögről jött. Már ismerem az ákombákját. Mintha csak ezt is a pinczében írta volna.

És feltörte a levélnek szétfolyatott, nagy piros pecsétjét, kiöntötte belőle a porzót is, és olvasni kezdte. Ágnes csöndes léptekkel megindult mögüle és Istók helyét foglalta el az ablaknál. Az olvasó öreg kezében egyszer megrándult a papiros és mintha elakadt volna a lélekzete, hátra kapta a fejét. -127- Szemei elől észrevehetőleg elvesztek a sorok és mohón, félig nyitott ajakkal kereste ujra őket. A levelet hol közelebb, hol messzebb tartotta magától és rá-ráütött kezével; majd szemeit dörzsölte meg ama szánalomraméltó hiszékenységgel, mely egy perczre azt véli, hogy így tán visszájára fordíthatja még, a mit maga előtt lát. Izsák professzor úr ákombákjai azonban nem engedtek kifogni magukon, és ujra átolvastatva is csak a mellett maradtak, mit elsőben állítottak. Benedek úr kiejtette kezéből a levelet és beesett szemei a vastag ívek alatt világosságot látszottak keresni egy sötét dologban, valami finomabb szálakat ama durva, vastag vonásoknál. A levél lenn hevert a földön és egy beszökkent napsugár oly vidám játéknak ment végére rajta, hogy öröm volt nézni. De az öreg úr nem azt nézte. Mindig mélyebbre csüggesztette a fejét, és merev tekintettel bámult maga elé. A mit ő keresett, ahhoz a játszó sugarak nem vezetik el a szemet. A sokáig tartó némaság egyre kínosabb lett. Végre egy hosszú és szakadozott lélekzetvétel után, hirtelen visszatekintett.

– Hát ti még most is itt mihasznáskodtok? – támadt rá mentorára és leányára. Ki az ördög látott valaha ilyen menyasszonyt, mint te vagy, Ágnes?! Nem csodálnám, ha a faképnél hagynának; egy csöppet sem csodálnám. Feléje sem néz vőlegényének, a szegény nyavalyásnak! Lódulj azonnal. Te meg, Istók, szedd elő a pénzes almáriom kulcsait. Béla még ma este útnak indul.

Ágnes megindult a fenyves felé, hol Flóra még -128- mindig ott ugrált szomorú gazdája lábainál és nyihogva nyaldosta sárga kezeit. Az a rejtelmes boru vette körül Bélát, mely mindig otthonos a fenyvesekben, e bus, sok regét tudó, ismeretlen pálmák bájos koronái után sóhajtozó, örökzöld fák közt, melyektől a természet megtagadta az álom, az éjtszaka, a tél jótéteményét. Az ifjú nem vette észre a közeledő ruhasusogást, mintha egész lelkével a kalandokon csüngött volna, melyekre Flóra emlékeztette, mikor puskával vállán barangolt be erdőt, mezőt.

– Bocsáss meg, Béla, – rezzentette őt föl az érkezett, – bocsáss meg, hogy háborgatlak. Bátyám küldött hozzád. Jó hírt hozok, itt fogsz hagyni bennünket.

– Már meg akartam tenni, – suttogta Béla.

– Ne emlékeztess rá és feledd el magad is. Bátyám azt határozta, hogy útra mégy, bejárod a világot.

Az ifjú föltekintett.

– Messze útra indulsz, – folytatta Ágnes és pilláinak lágy selyme jól takarta, a mi büszke lelkében forrott. Messzire mind attól, a mi keserít és beteggé tesz.

– Olyan messze nincs. Még a menyországban is vele találkozom.

– A menyországban? Szeretném azt mondani, hogy a távolság odáig talán nem olyan rettenetes, mint a milyennek te ma gondolod. De nem mondom, nem mondtam. Adja az Isten, hogy senki magyarázatára ne szorulj. Távol tőlünk, távol e hegyektől, falutól, kastélytól, idegen országok földét -129- fogod járni, idegen népek közt tölteni napjaidat. Hallani fogsz zajt, mely kábít; látni csodákat, melyek feledtetnek: élvezni gyönyöröket, melyek kábítanak. Találkozol nyomorral, melylyel összevetheted a magadét, és dicsőséggel is, mely még megsarkantyúzhat. Eljársz templomokba és oltárokhoz, melyek ezer esztendeje vigasztalnak milliókat és milliókat; miért hagynának téged vigasztalanul? Fölkeresed a tudomány csarnokait, melyekben annyi boldogtalan találta meg a nyugalom útját; minek engednének téged téveteg bolyongásban? Menj Béla, menj.

Végezte Ágnes. A ki előtt nem zárt könyv az emberi lélek, tudni fogja, hogy a szerelmes szív sok kincse közt van egy: az ékesszólás, mely a legcsöndesebb ajkon is meg-megzendűl. Még pedig nemcsak akkor, ha szerelmét kell magyaráznia, hanem mindig, ha szeretetről van szó. Tündér, melynek csak egy varázsigéje van: egy név. Csodálatosabban váltakozik, mint a szinpad csillagos palástja a hétköznap szürke öltözetével. Ágnes szerette Bélát.

Az ifjú az előtte álló leányra függesztette szemeit, de egy kétségbeesett szív minden szemrehányásával.

– Most már gyáva vagyok megölni magamat, – mondá. Miért fegyvereztél le akkor Ágnes? Már régen, egy szempillantás alatt eljutottam volna oda, a hová most egy egész élet hosszú vándorlása fog vezetni. Jó, én elmegyek a te templomaidba. De nincs mit kérnem bennök! -130-

– És hosszú, hosszú ideig el fogsz maradni. Sokáig nem látsz engem. Talán soha többé. Nem mondtam-e, hogy jó hirt hoztam?

Ágnes sebesen megindult. De alig tett egy-két lépést, meglassította járását, s egyszerre csak megállt, visszafordult és csöndesen gondolkodva, kétkedve megint Bélának tartott.

– Még egyet elfeledtem, Béla; – kezdé. Csak úgy tekints, mintha e gyűrű már nem lenne újjamon. Csak egy rossz testvérnek, ki akarata ellenére szerencsétlenségbe döntött. Ne neheztelj, hogy addig viselem, míg egy alkalmas percz érkezik, melyben félelem nélkül bevallhatom bátyámnak, hova tettem. Várok valakit, a kire ráfoghassam, hogy szeretem.

A lány beszédében nem volt semmi sértő; hangja sem a szokott tartózkodó és hullámtalan. Érzelmes, meleg, fájó és megható volt az inkább csöndes egyhanguságában. Mit tehetett azonban Béla róla, hogy mindennek daczára meg-megborzongva hallgatta, mintha kígyó csúszkált volna szíve körül. Érezte fullánkját szívében, marását elméjében és mérgét egész testében. Ha Ágnes hangja túlvilági zene lett volna is, mely az angyalok ártatlanságát tolmácsolja és örök üdvösséget hirdet, akkor is csak saját létezésére emlékezteti, és az ifjúnak lázasan háborgó elméjében felkorbácsolja a gondolatokat: ha e lány nincs, ha sohasem születik, ha másnak születik, ha össze nem vezeti vele útja…? Ha ugyan tudott már gyülölni, úgy gyűlölte Ágnest. -131-

– Te pedig Béla, – folytatta ez a megadás nyugalmával, – a mint kiérsz az este kocsidon ebből az udvarból, az erdőszélen vond le az ujjadról és hajítsd el. Ne félj, mire visszakerülsz, senki sem fogja kérdezni, hova tetted? Így. Áll az alku. Nyujtsd hát kezedet rá és bocsáss meg nekem.

– Nagylelkű vagy Ágnes. Neked nálamnál több megbocsátani valód van.

– Semmi, semmi Béla. Csak egyetlen egy kérésem. Csekélység mindössze. Könnyen megteheted.

A lány egy kis szünetet tartott. Egy kérdésre, egy rövidke, jelentéktelen, semmitmondó kérdésre várt, mely felbátorítsa a folytatásra. De Béla egyszerre a mellőzött Flórára fordította az egész figyelmét és nem volt kiváncsi rá, hogy mi az? Ágnes szenvedélye legyőzte büszkeségét; hosszú, hosszú időre ez lesz az utolsó szava hozzá! Belekeverte magát amaz ellenmondásokba, melyektől egyetlen leány-lélek sem ment. Végső szavaiban, bucsújában nem tudott tettetni, képtelen volt a hazugságra: de őszinte sem egészen, csak félig. Ez is, ennyi is a megalázkodás szégyen-pírját kergette arczába, melyet a világon mindenki oly simának, érzéstelennek és büszkének ismert.

– Megteszed? – kérdé, – majdnem suttogva, mintha félne maga is meghallani azt, a mit mondani akar. – Annyi az egész, hogy én nem akarok egészen idegen lenni neked, mint ezerek a világon. Meg fog velem békéltetni a távol? Akarsz -132- írni nekem Béla? Nem sokszor, nem gyakran. Csak néha? Csak egyetlen egyszer.

Nem merte bevárni a feleletet. Eltünt oly hirtelenséggel, mint az egyetlen könyörgés, melyre szép ajkai megnyíltak. Mintha e perczben a levegőbe oszlott, semmivé lett volna.

A nap sietős dologban telt. Sürgött, csomagolt, porolt, tett-vett s készítette az útra indulót mindenki. Bélába is öntött egy kis lelket a sürgés-forgás izgalma körülötte, s könyvtárából válogatta ki azokat, kiket útitársainak óhajtott: bús, sötét lelkű költőket és különcz bölcseket, kik az igazságot nem vigasztalónak, hanem rémületnek keresik. Mihály huszár egész nap körülötte volt és kezére járt; torkát számtalanszor megköszörülte, szürke bajuszát egész tűvé pederte és sarkantyújával szörnyű zengést, bongást indított, míg bele mert fogni nagy mosolygás között abba, a min már régesrég járt az esze. Májland városában a nagy kaszárnya mellett, mindjárt a fehér márványkapu szomszédságában, künn a város végén lakik egy özvegyasszony, a kinek ezelőtt hat esztendővel hét országra szóló szép leánya volt; haj, de jó dolga is volt ott akkor tájon a magyar katonának! Hát minthogy Mihály attól a vigyori Palkótól azt hallotta, hogy a tekintetes úr egyenest Taliánországba indul, csak annyit mond, hogy nem bánná meg, ha oda betekintene. Az igaz, hogy az idő eljár, az ember kiszolgálja a kapituláczióját, aztán messze földről haza kerül, ha a Zsuzsi leány nem bolondulna a szürkeségével, még meg is házasodnék; hanem -133- azért olykor-olykor csak szeretne valamit tudni az odavalókról is… Béla hallgatja türelmesen és válogat a könyvei között.

Odalenn is foly a készülődés. A konyhán Kata asszony jó szíve, egy hallatlan háladatlanságnak lett áldozata. Rakosgatja, rendezgeti az útravaló süteményeket, melyekből az éléskamra csábító polczain tetőzött tálak állnak. A mint a vigyori Palkó sóvár szemekkel ácsorog körülötte, nem tudja megállani, hogy valamit a markába ne nyomjon. Az inas, kinek élczei mindig az illető megtámadottnak életkorára vonatkoztak és mindenkit vagy nevetségesen vénnek, vagy nevetségesen gyereknek találtak, (maga legjobb korában volt) a mint nagynehezen beleharapott az ajándékba, nem átallott kifejezést adni abbeli meggyőződésének, hogy az a krisztusláb olyan régi, mintha még Kata asszony lakodalmáról maradt volna. Minthogy azonban a sodrófa épen kéznél volt, Pál úr jónak látta úgy megindulni, hogy az istállóig meg sem állt. A hálátlanság büntetése ennélfogva egészen a kis Pirók hátán száradt, ki a kritikus perczekben egész gyanútlanul őgyelgett a konyhaajtó körül.

Benedek úr sem maradt sokáig egyedül. Nagy, kopasz, ránczos homlokán ki voltak duzzadva az erek; benn, mintha csak tűzzel vegyest folyt volna a vér; egy kissé ki kellett fújnia magát. Botjára támaszkodva, komor képpel indult neki ama szemleútak egyikének, melyeket a háznép közös rettegéssel szokott fogadni. Ha valaha volt rá oka, sohasem -134- nagyobb a mostaninál. Az öreg János csak akkurátus egy ember és régi hű cseléd; a két félelmes, firtató szem mégis – a mint betekintett az istállóba – özönnel talált kifogni valót a lovakon; az öreg ujólag biztosíttatott, hogy szójárása beteljesedik rajta, mert innen-onnan csakugyan «vége lesz» és Szent-Mihályra új gazdát kereshet. A magtárra csak egyszer volt ráfordítva a kulcs; mely alkalomból a pityókos Bálint mindenesnek (akárhová tegyék, ha vasárnap óta színét is látta a bornak!) határozottan meg lett ígérve, miszerint legközelebb a szolgabíró úrnál meg fog taníttatni rá, hogyan fordítanak az emberen fekve hatot. Hát annak a vigyori léhűtőnek mi dolga mindig az emeleten a Sári szobaleány szoknyája körül? Holnap a falu csúfjára libákat megy őrizni. És így tovább. Mindenki látja, sinyli a háznál, minő rossz kedve van a gazdának, pedig olyan csöndes az idő, hogy a levél sem mozdúl. Rájár végül a rúd még a mentorra is, ki a kanczellária sok feladatú butorán egy levéllel vesződik, melylyel Bélának egy, szépanyjáról való bécsi atyjafiánál be kell köszöntenie. Benedek úr nagyokat fújva megáll Istók háta megett és mogorva pillantásokat vet a készülő levélre.

– Miféle szarkalábak azok, hé? – dörmögi. Hát már írni is elfelejtesz?

A mentor fölemelte írásáról borús, zavaros, sárga arczát és békítő megadással válaszolt:

– Hiába, Bencze, öregszem, öregszem. Te is csak azt teszed. Semmit sem tudok felhozni annak -135- bebizonyítására, hogy ezek nem szarkalábak. Igazad van, mint mindig. Csak ezzel a Béla gyerekkel… No, hanem ha meggondolod, hogy különbség van ám a vén szem meg a fiatal szem közt, a vén kéz, meg a fiatal kéz közt…

A mentor a kanczellária sok feladatú butorán egy levéllel vesződik…

Az öreg óranéne már nagyon türelmetlenkedett a pörpatvaron és egyre mondogatta: csitt, csitt, csitt; minek veszekedtek; ki tudja meddig éltek?! De a fölindult gazda nem vetett rá ügyet.

– Pokolba a te kacskaringós beszédeddel, – mondá. – Inkább írni tudnál valamivel kacskaringósabban! Arra felelj, hogy el tudja-e valaki olvasni a te szarkalábaidat?

A mentor csöndesen letette pennáját és összefonta karjait. Most is foltos volt mind a két könyöke, mint fizikus korában.

– Én ismerem a te gondolataidat Bencze, – mondá. – Harmincz esztendeje elmúlt, hogy a sors összehozott bennünket. Nem mondok szerencsét, mert meglehet, hogyha másféle életbe kezdek, jobban sikerül a mostaninál. Csak egyet mondok. Ha azt hiszed, hogy már nem érdemlem meg kenyeremet, hogy már semmit sem tudok tenni, a mivel megszolgáljam…

– Ki az ördög mondta azt, Istók? – vágott közbe türelmetlenül Benedek úr. – Hadd lám csak azt az írást. Iszen csak távolról, a mint beletekintettem, tetszett olyan… minek is.

– Bencze – folytatta ünnepélyesen a mentor, – mélyen tisztelt barátom, Bencze, harmincz esztendő óta számtalanszor mondtam el, a mit te -136- gondoltál; hadd mondjam el most az egyszer, a mit én gondolok. Ha azt hiszed, mondám, hogy az én vén fejem és kezeim ez úri háznál már semmi hasznot nem tehetnek, ne hidd legalább, hogy ingyenélő vagyok. Add ki a rendeletet, akár most mindjárt, hogy szedjék össze holmimat odalenn a prior-szobában. Nem sok az egész: az az egy pár pipa, egy kis fehérnemű, a nagy köpenyegem, meg az az öt-hat könyv. Mind belefér egy batyúba, és a Pirók gyerek majd behozza velem Karámosra.

– Az ám a…

– Még nem mondtam el mindent, Bencze. Ne hidd, hogy akár zúgolódva, akár kétségbeesve távozzam ez úri házból. Nem, épen nem. Egy felől meggondolom, hogy mennyi javaddal éltem és mindig hálás leszek érte. Másfelől bár tudom, hogy életem fő-főszerencséjét érted áldoztam fel, biztos vagyok benne, hogy jut még nekem egy kis hely a világon. Neked sohasem említettem (megszámlálhatatlan sokszor elmondta), hogy minő irományaim és atyámfiai vannak nekem a Tiszán túl. Talán hallottad is a Pallérosi Pallérok hírét?

– Vén bolond vagy, Istók – mordult rá a sodrából teljesen kiszedett gazda és magára hagyta.

A mentor szépen fölvette pennáját és folytatta a levelet. Így vette ő föl már tömérdek hasonló alkalommal pennáját és folytatta szarkalábjait. Ebédnél aztán koczintottak.

Este – a hogy a leáldozó nap utolsó sugarainál a nagy kőlépcsőkön búcsuztak – mindenki lehető jó kedvet erőltetett magára. Istók fennen -137- emlegette a világlátás nagy szerencséjét, melyre neki is kétségkívül nyilt volna alkalma az életben, ha sorsát e küszöbhöz nem lánczolja itt. Vegyen példát Béla; hányja le útközben lelke terheit és repüljön majd haza szabadon, mint a sas. Ágnes kissé halaványan állt Eufrozina kisasszony oldalán, ki szentűl meg volt győződve róla, hogy rendkívül lekötelező munkát végez Béla iránt, ha ezt most – mintegy útravalóul – sorjában figyelmezteti mind ama csodálatos dolgokra, melyeket a távoli országokban szemtől szembe látni lehetséges. Mihály huszár némán hunyorgatott a búcsúzó felé, a mi emlékeztetés akart lenni ama bizonyos majlándi özvegyasszonyra és leányára. Benedek úr is vidámabb arczot öltött és biztatta Bélát:

– Úgy, fiam, úgy. Állj a talpadra. Légy ember a gáton. ’Iszen hát az ördögbe is, az egész… No. Béla, no. Maradj, a meddig csak akarsz. Maradj, nem bánom. Hanem azért ne felejtsd el, hogy nem szeretnék addig meghalni, míg valami apróságok nem orgonálnak majd körülöttem. No, Ágnes, no…

Béla sorjában mindenkit megölelt. Mikor Ágneshez jutott, az öreg megint megszólalt ügyetlen, durva, elbizakodott jóságának hangján:

– Hát ennyi az egész? Mi ugyan nem így tettünk legénykorunkban, ha egy szép leányt, a kezünk közé kaphattunk. Csókold meg mindjárt Ágnest.

A lány odatartotta sima, márványhomlokát és Béla megcsókolta. Csók volt ez is, mint a többi: -138- búcsúcsók. Búcsú a vissza nem térő időktől, nyugalmas házi tűzhelytől, örökre elzavart álmoktól, édes csalódásoktól és hiábavaló reménységektől. Csók volt az is.

Béla felugrott a kocsiba, melynek bakjára a két nagy bőröndöt az akkurátos János kocsis olyan pompásan odaerősítette, hogy azon ugyan a herkópáter sem találhatott semmi hibát. Mindhiába már! Az öreg elkeseredve látván mindennek «végét» közeledni, búsan csapott a lovak közé. Könnyű porfelleg emelkedett a kerekek nyomán, a kapuban egy kis, himzett kendő lobogott, (az Eufrozina kisasszonyé volt,) Istók soká magasra tartotta lyukas, szürke kalapját, Benedek úr botjával integetett; de a kocsi válasz nélkül eltünt. Csak Flóra ugrált még egy ideig kerekei körül, hol hízelkedve, hol neki dühödve; de a falu végén, a temetőnél ez is megunta a mulatságot s egy nagy ásítással megállván, – a mi körülbelül annyit jelentett, hogy: vége ennek is! – lefeküdt az árokba és ott fáradtságában, busultában, unalmában elaludt.

A nap már jó ideje nyugodni tért a hegy mögött s aranyos, vöröses takaróját is húzta már maga után. A csillagok egymásután gyúltak ki az égen s a kastély egy-két ablakában is feltetszett a gyertyafény. Künn az udvaron csöndes volt minden, csak a fenyvesből hallatszott Palkó hármonikájának bús zöngése, melyet a negyven esztendős gavallér oly czélból sorakoztatott egyéb kecseihez, hogy annál gyorsabban megtalálja Sárika szivének ajtaját, igen kevés levén a veszteni való idő, miután -139- választott hölgye kisasszonyával együtt már holnap vagy holnapután visszaindul Bogádra. A hármonika édesbús dallamaiból csak a legviharosabb szenvedély akkordjai hatottak el a kastély mellett emelkedő, vagy inkább hunyászkodó épületek egyikének ama téres helyiségeig, a mosó konyháig, melyben a cselédek eseményteljesebb napok után, Kata asszony elnöklete alatt, tanácstartásra szoktak összegyülekezni. Hogy ne lennének ma együtt, a közös neheztelés és megfoghatatlan történetek napjának estéjén?! A tűzhely sarkából a faggyúgyertya mély meghajlással fogadja a tanácsot, mely iránt annyi tisztelettel viseltetik, hogy végesvégig alázatos helyzetében marad, a mi a tűzhely alá telepedett Péterre nézve azzal a kellemetlenséggel jár, hogy süvegének báránybőre, mely egykori gazdája többi alkatrészeinek rég búcsút mondott, azok egyikével a csepegő gyertya alatt megint szorosabb keveredésbe jut. Szerencsétlenségének tulajdonképen csak maga az oka, mert a társaság minden tagja eleget figyelmezteti, hogy ne tátsa úgy a száját; de ha már az neki természete! Az elnöki tisztet, mint hasonló alkalmakkor majdnem kivétel nélkül, ezuttal is Kata asszony vitte, mint a háztartás legvénebb kereke. Benne is meg volt a közös asszonyi természet, mely élemedő korának hátrányairól mitsem akar tudni, előnyeit azonban lehetőleg kizsákmányolja. A kor jogán kívül granátosi alkata és főleg az a bizalmas viszony, melyben Istók úrral állt, szintén megtették a magukét tekintélyének megalapítására és biztosítására. Annyi -140- bizonyos, hogy e szilárdan álló bástya megostromlására eddig jelentékenyebb kisérlet nem történt, sőt ellenkezőleg, Kata asszony belső viszonyainak a családdal, bizonyos körű hatalmának az éretlenebb korú cselédekkel szemben, mindenki igyekezett annyi hasznát venni, a mennyit csak lehetett. Kedvében is jártak mind, s ha Palkó nem nyomhatta is el olykor élczelő ösztönét, ennek csak ama biztos tudatban engedett kitörést, hogy keze között van a békítés eszköze is. Ez estén is valamennyien a termetes kulcsárné körül sereglenek, ki vastag, vörös ujjaival egy kék harisnyát kötöget. Ott van a féleszű Péteren kívül Mihály huszár, ki szürke bajusza és a májlandi árvaleány daczára minél szorosabban óhajtana odasimulni a kastély szemérmetes szobaleányához, Zsuzskához; ott van Puliszkáné, a töpörödött takarító asszony, ki immár csak a nyelvét bírja; ott Mustár kertész, egy iskolát kezdett, rátartós, de fölötte gyáva ember, ki az árnyékától is fél; mellette kamasz fia, ki ébredő gyönyörűséggel nézegeti Jutka szolgáló telt, piros karjait és emelkedő mellét. Egy homályos zúgban támolyog a neki búsúlt mindenes, ki szomorúan tapasztalván, minő kevés hasznot hajtott neki abbeli önmegtartóztatása, hogy vasárnap óta szinét sem látta a bornak: ma délután úgy leszítta magát, hogy alig birja a lába. Ő többé tekintélyt a háznál nem ismer.

– Biz az megesett, megesett, – elmélkedett Kata asszony. – A nagyságos úrnak nagyon rossz kedve volt, semmi sem tetszett neki. Bizony már -141- azt vártam, a hogy a szavát hallottam, hogy még a konyhába is bekukkanik. Hanem azért sebaj. Ne búsuljanak kentek, majd jól lesz minden megint.

– Búsúl a ló! – rikkantott bele a sarokból Bálint mindenes, a ki már mindenre el vala szánva.

Kata asszony kövér ujjai egyszerre megállították a kötőtűket. Két villám czikázott a sarok felé.

– Hát kend, megint részeg már? Látom, keresztbe áll a szeme. Hol a granáriom-kulcs? Bizony nem lenne jó dolga a nagyságos úrnak, ha ilyen szemét-népet etetne. Én nem is tudom, hogyan került kend a kastélyba?! Hanem abban bizonyos vagyok, hogy innen kifelé ebrudon megy.

– Fel is út, alá is út, babám, – feleselt a mindenes. Azért ne gondolja, hogy majd kigyelmed után hármonikázgatok.

– Te semmiházi, te! – ugrott föl trónusából a granátos és nagy sebten megragadott egy keze ügyébe eső mosófát. Sértett női büszkeségének egész dühével készült neki rontani a röhögő Bálintnak s Mustár kertész már egész rémülettel kiáltotta el magát. De Mihály huszár izmos karjai és mázos szavai sikeresen megtették a magokét a kitörendő vésznek csirájában való elfojtására. Kata asszony visszaült székébe s nehány foganatba nem vett hadüzenet után, melyre a kituszkolt mindenesnek be-behangzó újabb nevetési rohamai ingerelték, a bámulatos átmérőjű kék harisnyát is kezébe vette. Végül a rohamok elcsöndesedtek odakünn; Bálint letelepedett a lóczára és jóízű horkolásra -142- gyújtott, míg odabenn ismét fölvétetett a megzavart tanácskozás szála. Mint előrelátható volt, ennek folyamában felmerült a kérdés is: mi hozhatta ki ilyen rettenetes módon sodrából Benedek urat? És ezzel a kérdéssel már Bélánál voltak.

– No, én csak nem akarok erről a dologról szólni, – mondá a huszár és pödörintett egyet a szürkéken. Nem egészen tiszta állapot, annyit mondhatok. Iszen mondhatnék én még többet is, hanem hát ne szólj szám, nem fáj fejem. Azt mondja a magyar.

Mustár kertész, ki egy nagy láda tetejére vette föl magát, már hozzá is kapott az övéhez, mintha fájna.

– A bizony, – folytatta a vitéz úr. Én csak annyit mondok, hogy hát… Minek tátod úgy a szádat rám, te Péter?

Péter a tűzhely alatt csakugyan szörnyen tátotta a száját és sejtelme sem volt a faggyúesőről, melyben Jutka szolgálónak és ifjonti bámulójának különös kedve telt.

– Nem állítom, hogy egészen bizonyos vagyok benne, – fűzte odább okoskodását Mihály, – hanem nekem úgy tetszik, mintha a mi fiatal uraságunknak nem egészen volna ki itt. – És szétterjesztett ujjaival a homloka körül mutogatott.

– Ugyan ne mondja! – kiáltotta el magát ijedten a kertész.

– Bizony ne mondja, – pattant fel Kata asszony. De ne ám! Megköszönhetné, ha kigyelmednek úgy ki volna, mint annak. -143-

– No már megkövetem az ifjasszonyt, – magyarázta visszautasított szavait az előadó – iszen nem mondom én, hogy már egészen olyan lenne, mint ez a Péter, (mit tátogatsz úgy rám, te?) hanem hát mégis no. Aztán meg hát hat esztendeig voltam ám én káplár a Simonyi-regementben.

– Ha száz esztendeig volt is kend generális, akkor se üsse az orrát olyanba, a mihez nem tud, – förmedt a kulcsárné Mihályra, ki szörnyen röstelte, hogy mindennek a Zsuzska füle hallatára kellett elmondatnia. – Még hogy a Béla tekintetes úrnak valami hibája lenne! Nincs bíz annak egy szikra baja se más, mint a nagy szerelem.

– Ugyan ne mondja, ifjasszony, – ijedezett Mustár, kinek felesége (mint a vigyori Palkó állítja) a söprűnyelet olykor-olykor arra is használja, a mire nem készítették.

– Hát hogy a nagy szerelem lenne a baja? – sóhajtott bele a beszélgetésbe a szemérmetes Zsuzska, ki főként tapasztalatlan szivével hódította meg a sokat tapasztalt huszárt. – Bizony nem csodálom, a kinek olyan gyönyörűséges menyasszonya van, mint a bogádi kisasszony.

A büszke Ágnes nem igen állhatott nagy kegyben Kata asszonynál, mert ez ugyancsak nagy erélylyel sietett az illetéktelen oldalról jött magyarázatot visszautasítani:

– Fogd be a szádat Zsuzska. Hát már mindenbe bele kell neked kottyannod? Ki kérdezett? Nekem is van talán szemem, hogy látom, ki milyen. Hanem hát szépség ide, szépség oda, csak nem mindig -144- a legszebb almára fáj az ember foga, meg arra, a melyik legjobban a keze ügyébe esik.

– Mint nekem, la! – édeskedett galambjával a huszár, és a mint hamarjában tehette, egy kicsit meg is szorongatta.

– Ne bolonduljon már kend, no! – vonogatózott a leány, mígnem mindkettejök figyelmét megint a kulcsárné követelte magának.

– Hát kinek beszélek én itt? – tört ki ebből az irigy indulat. (Zsuzsa meg Jutka csakúgy nevették a husz-husz esztendejökkel.) Talán magamnak beszélek? Isz én tudom már negyednapja óta az egész dolgot. A János kocsis mindent elmondott nekem, a mit Dunaszögön hallott. Te, Jutka, ne vihogj, azt megmondom! Hogy hát a mi fiatal uraságunknak jobban tetszenék egy odavaló kisasszony. Hanem csak az az egy baj van, hogy… hogyan is mondjam csak? Az ám, az a baj, hogy zsidóleány.

– No, nem megmondtam? – ugrott előre diadalának legteljesebb öntudatával Mihály huszár. Nem megmondtam én, hogy nincs ki egészen?!

A tanácskozás eredménye minden valószínűség szerint egy kompromisszum lett volna, mely szerint Béla szerelmes is, de hibázik is neki egy keveske; azonban egy hirtelen közbejött esemény a beszélgetésnek egyszerre más fordulatot adott.

Tanácstartás közben észre sem vették, hogy a hármonikaszó a fenyvesben már egy kis ideje elhallgatott. Még a lárma sem tette a vitatkozókat figyelmesebbekké a hátulsó udvarban történők iránt, -145- s csak akkor néztek oda neki, mikor a nagy zajjal fölnyitott ajtón a vigyori Palkó csörrel-pörrel, dulakodva, taszigálódva, gallérjánál fogva belódította a rugódozó, kapálózó, kézzel-lábbal szabadságra törekvő Pirók-gyereket. Hátuk mögött lépdelt befelé a sárga szemű és pisze orrú Sára kisasszony, ki – miután lovagjának ezuttal mind a két keze rendkívül el volt foglalva – szives vala utána hozni ama bűvös-bájos instrumentumot, melynek epedő hangjai végre is megtalálták az utat pánczéltalan szivéhez. A kertész ijedtségéhez, mely az erőszakos jelenet láttára minden tagját elfogta, csak Jutka öröme volt fogható, mely e tenyeres-talpas szüzet rendesen eltöltötte, a mikor csak a kis Pirók valami nem egészen inye szerinti mulatságba keveredett. Kata asszony figyelmes köre egy pillanat alatt felbomlott.

– Csak ezt a kölyket akarom egy kis becsületre tanítani! – tüzeskedett Palkó. Id’adod-e a gyűrűt?

– Ha a bicsakját is ráadja még a hármonikára, akkor oda, – nyögött az áldozat és mindenképen védelmezte markát az erőhatalom ellen.

A becsület tudniillik, melyre Palkó ilyen sajátságos módon oktatta a Pirók-gyereket, annyiból állt, hogy ez azt a karikagyűrűt, melyet ma este hazajövet az erdőn talált, cserélje el vele a hármonikájáért. A kölyöknek a becsületről való ismeretei pedig annyiban voltak hiányosak, a mennyiben ő a hármonikára – melynek fujtatója már állítólag két helyen ki volt lyukadva – még egy -146- fehérvári bicsakot követelt ráadásul. Miután Palkó, kinek épen szüksége lett volna a gyűrűre, egész tekintélyét hiába használta fel a talált jószág értékének kisebbítésére és a hármonika füllel hallható hiányainak szépítésére, e kényes becsületbeli ügyben kénytelen volt erőszakhoz folyamodni. Mindhiába. A kölyöknek kifeszíthetetlen markai voltak. Apellált Mihály úrhoz, meg Kata asszonyhoz.

Míg a tényállás – különféle szenvedélyes kitörések által félbeszakítva – előadatott, természetesen nem kis időbe került. Mielőtt a dolog lényegére nézve akárki véleményt koczkáztatott volna, igen megfoghatólag, látni akarta a gyűrűt.

Egy pár újabb hátbalökés a kóczos kis Pirókot belenyugtatta a kikerülhetetlenbe, és összeszorított jobb markának egyik ujját egy igen keveset fölemelte, hogy a gyertya sugara megcsillant az arany karikán. Másik kezét azonban minden eshetőségre készen tartotta. Nagyobb engedékenységre, illetőleg még egy ujjának eltávolítására semmi szín alatt nem volt rábirható.

Zsuzska, ki – mint már említve volt – tapasztalatlanságával gyújtotta lángra Mihály szivének hamvadozó tűzhelyét, megint illetéktelenül avatkozott a dologba. A nélkül, hogy bevárta volna amaz érdemesebbek nyilatkozatait, kiknek az effélében már némi jártasságuk van, kifejezte kételyét aziránt, hogy a Pirók-gyereknek joga lenne a kérdéses karikagyűrűért bármit is követelni, és Palkónak bármit is ajánlani. Tapasztalatlanságának azonban rögtön megadta az árát, mert – mint a közbenjárókkal -147- mindenütt történni szokott – a viaskodó felek között egyszeriben megköttetett a fegyverszünet a közösen elfoglalt terület védelmére, és mind a ketten a közbelépő ellen fordultak.

– Micsoda, mit mond maga, Zsuzska leányasszony? – tüzeskedett föllélegzve a kis Pirók. – Hát loptam én ezt a gyűrűt? Hát embert öltem érte? Itt sülyedjek el álló helyemben, ha nem a temetőn túl találtam. Ott feküdt a harmadik gödörben, az út mellett. Még hogy én loptam volna! A ki nem hiszi, kimehet, megnézheti.

– Mit! – kiabált Palkó is, és vigyori szemei szikrákat hánytak a tapasztalatlan leányzóra, – hát azt meri maga állítani, Zsuzska, hogy én orgazda vagyok? Hogy nem becsületes jószágot akarok megszerezni? Hogy én egy rongyos gyűrűért becsukatom magam a vármegyén?

A nagy zaj, lárma, tüzeskedés közben nem csoda, ha a kérdés szálai kezdtek összezavarodni Kata asszony éleslátású szemei előtt. Ennélfogva, hogy a bonyolódott ügyet annyira-mennyire tisztázza, szükségesnek gondolta az iránt tenni föl a kérdést, hogy nincs-e a gyűrűn valami jel?

– Egy A. betű, – felelt a becsületes találó. – Az ábéce első betűje. Azt jelenti, hogy az egész tiszta aranyból van.

– Az én nevem első betűje, – magyarázta tovább a titokteljes vonásokat a vállalkozó inas, kinek becsületes neve: Antos Pál volt.

Egy kis szünet állott be. A kulcsárné, ki minden tekintélye ellenére is tartott Palkó rossz nyelvétől, -148- lehetőleg ennek előnyére rendezte gondolatait, s a mint megszólalt, véleménye részére kifejezéseinek és hangjának bizonyos erőszakossága által akarta megszerezni az igazság látszatát.

– Mit tudsz te ehhez a dologhoz Zsuzska! – kezdé. – Megmondtam már, hogy fogd be a szádat és ne légy minden lében kanál. Ott voltál, mikor a Pirók találta a gyűrűt? (Zsuzska nem volt ott.) Nohát akkor hallgass. Szeretném én látni azt a törvényt, hogy most ezeknek nyakukba kellene venni a világot, felmondani a szolgálatukat és keresni a gyűrű gazdáját. Tudsz olyan törvényt? (Zsuzska nem tud.) No hát jobb, ha hallgatsz. Aztán meg ugyan honnan került volna oda a gödörbe, ha nem készakarva teszik oda? Még hollók is ejthették el; azok pedig száz és száz mértföldekről hordják össze az efféle fényességeket. Hát azt akarod-e, hogy most Palkó a Pirókkal száz meg száz mértföldekre induljon? (Zsuzska nem akarja.) Nohát!

A beszéd sikere, az okoknak fényesen fűzött lánczolata ellenére, szemmel láthatólag nem volt teljes. Mihály huszár, hogy galambjának kedvében járjon, elgondolkozva pödörgette a szürkéket és megcsóválgatta fejét. A kertész, a mint becsukásról hallott, elkezdett húzódozni és látszott rajta, hogy a hollók által nem tartja egészen tisztába hozottnak a kérdést s a jövendő méhében ismeretlen veszélyeket sejt. A faggyúval telecsöpögött és időközben elszundított Péter általánosan azt a benyomást tette, mintha csak tettetné az alvást, hogy -149- annál jobban kihallgathasson mindent és elárulhassa őket. A dolog ily kellemetlen fordulatának éreztére a küzdő felek tanácsosnak tartották fensőbb beavatkozás nélkül minél előbb megkötni a békét. A fogalmazásban csak az idézett elő némi zavart, hogy Palkó most egyszerre hajlandó lett megadni, a kis Pirók meg elengedni a bicsakot. A helyzet előnyeit Palkó jobban ki tudta zsákmányolni, és ellenfelének be kellett érnie a hármonikával, melynek fujtatója – közhit szerint – két helyen lyukas volt.

Az alku sikerülte után a gyűrű kézről-kézre járt, csak Mustár kertész nem merte kezébe fogni. Végre – mint jó korán látható volt – a piszeorrú Sárika ujján nyugodott meg, miután ezt a vigyori Palkónak hármonikájával sikerült a maga részére biztosítani. Így dobjuk félre elhasznált eszközeinket.