VII. FEJEZET. Temetés; – vajjon feltámadás is?

Béla már régi szobájában pihent egy ódon karosszékben. Csupa mosoly, gyöngédség és barátság volt minden körülötte. Az asztalon egy sokágú tartóból derült világosság áramlott minden sarokba. Az ágyon nagy virágos terítő; a falon fölötte szépen rendbe aggatott vivó készülékek, kardok, keztyük, álarczok és két pisztoly; távolabb nehány csinos tájkép: mind verőfényes részlet legelésző nyájakkal és ebédvivő parasztasszonyokkal! A kis könyvtárból díszes, aranyos ruhába öltöztetett remekírók csillognak elő; az asztalon szép virágbokréta, csupa mezei virágból, melyet a messzi réteken a kis Pirók-gyerek szedegetett és kötözött össze. És e vidám környezetben fekszik ő félig élve, félig holtan. Inkább oltanák ki a gyertyákat, semhogy a fiatal, szép, beszédes szemek helyett ama beesett kék foltokra ontsák világukat. Feje mozdulatlanul nyugodott a szék támláján, arcza rémes sárgára vált, fényes fekete haja kuszán csüngött homlokára, lélekzetvétele meg-megakadt és alig volt észrevehető.

Mellette ült Benedek úr és érthetetlen szavakat mormogott. A kegyes Eulália kisasszony egy illatos üvegcsével óhajtott segíteni. Heroikusabb szert tartogatott hátul egy dézsában Palkó, kinek arczán mintha megfagyott volna az örök nevetés, Kurz doktor úr nagyon sürgölődött és beszélt mindent -110- össze-vissza, melynek vége csak az volt, hogy a városi doktorok nagy hire nem ritkán tökéletesen alaptalan, és ha Béla úr korábban kerül az ő kezére, bizonyosan nem jut ennyire a dolog. Az ájulás soká tartott; a beteg csak nem akart ébredni. Benedek úr már kezdte veszteni fogyatékos türelmét és mérgelődve szidta az orvost.

– A pokolba is, tán csak nem halt még meg? Hozza hát már valahára életre. A fecsegésétől ugyan itéletnapig sem jön magához. Palkó, hol az a dézsa?

Demokritos orvosi közbelépésére nem volt szükség. Kurz úr addig forgolódott Béla körül, míg végre is meglett az az elégtétele, hogy felnyitotta szemeit.

– Na tessék! – mondá diadallal a doktor.

– Ránk ijesztettél, ficzkó, – édeskedett az ébredőnek az öreg, új lélekzethez jutott, táguló mellel. Ránk ijesztettél. Mi az ördög lelt ilyen hirtelenséggel?

– Kedves bátyám, – szólalt meg halk, szenvedő hangon az ifju, – csak a hosszú kocsiút volt oka az egésznek; egy kissé megszédültem. De már vége, teljesen vége mindennek. Köszönöm mindnyájatoknak. Bocsássatok meg.

– Hála az égnek, – suttogta Eulália kisasszony és sietett eltávolítani a heroikus szerekkel együtt Palkót.

Béla bocsánatot kért még egyszer és sokszor hogy nem mehet ki az üdvözlésére összesereglett társaságba; de egy kissé gyöngének érzi még -111- magát. Csak mulassanak nélküle kedvökre; ő majd oda fog gondolni. Ha kegyesek lennének most magára hagyni, legjobban kipihenné magát és reggelig egészen jól lesz. Nem, nem fekszik le az ágyba; az ülés sokkal jobban esik neki. Köszönt, szivéből köszönt mindenkit. Euláliát még visszaintette az ajtóból:

– Köszöntöm Móricz bátyót, köszöntöm Sádi Danit, köszöntöm a tiszteletest, köszöntöm Ürmöst, – az nincs itt? Kár. Köszöntöm Ágnest is; mondja meg neki.

Egyedül maradt. Megtették kedvét, csak a szomszéd szobában telepítették le a kis Pirókot, hogy legyen valaki mégis közelében. Az ajtó becsukódott. Nemsokára a másik is, azután a harmadik. Egy ideig még élénk hangok hallatszottak ide a képes teremből. Bárándy Gáspár úr minduntalan fölemelte stentori szavát, és kétségkívül a legjobbakat kivánta, mert harsány és szünni nem akaró éljeneket keltett. Majd hangok zürzavara, pohárkoczintások, a pokolba kergetett ijedtség vidám hahotái hatottak ide. A falu két rongyos czigánygyereke is szerencsét próbált és czinczogni kezdett a folyosón; de Palkónak – jóllehet kedve ellenére – csakhamar ki kellett tenni a szűrüket.

Béla a vén szék karjára könyökölve, órákat töltött mozdulatlanul. Nagy csöndesen, félénk ajtónyitással betekintgettek hozzá egyszer Benedek úr, egyszer Eulália néni és többször is Istók. Azt hitték mind, hogy aluszik nyugton, csöndesen. Pedig nem aludt. Arcza el volt rejtve. Félt, hogy az éj -112- áruló szellemei megismerik rajta a Kain-bélyeget. Az utat Dunaszögtől Kálozdig tompa érzéketlenségben töltötte; a fák, emberek, szekerek, falvak, rétek és erdők váltakozó képei zavart bódulatba ejtették lelkét, és néhány rövid órára megőrizték szivét amaz éles gyiloktól, melynek meg kellett benne forgattatnia. De végre otthon és egyedül volt. Itt minden ismerős vala ránézve, csak ő egyedül idegen maga előtt. A kábultság sűrű fátyola lehullott elméjéről és látta – magát. Nincs szörnyűbb, mint a lélekmardosás, vagy boldogtalanság egy gyötrő pillanatában nem ismerni magunkra, és tudni, hogy mi vagyunk az, a kit nem ismerünk. Ha nem lenne a hasonlat nagyon kicsinyes, szeretnék a himlőből fölkelt szépség példájával élni a tükör előtt. Mit zuzzon össze, magát-e, vagy a tükröt? És ha összezuzza, visszatér-e ezzel az, a mi eltünt?!

Gyász és lélekfurdalás maróbb és győzelmesebb szövetségre nem léptek soha, mint e szerencsétlen, gyönge lélek ellen. Két gondolat járta át belsejének minden zugát és zavaros sietséggel keresett fátyolt magának, melybe eltakartassék. Nem talált. Ziháló melle tanuskodott róla, milyen kétségbeesett volt ez a hajsza odabenn. Végre mozogni kezdtek kiszáradt, kicserepesedett ajkai és elsuttogták a borzasztó szót: Gyilkos vagy! Többé nincs fátyol, nincs menedék, nincs bocsánat; az itélet már ki van mondva fölötte. Ha a mennyei biró nem látna is be a vesékbe, nem tagadhatja többé: hallhatólag tett tanúságot maga ellen. De az elitéltetés -113- bizonyossága még nem adta meg neki azt a pillanatnyi pihenést sem, mely minden bűnösnek megadatik. Még egy gondolat szorongatta szívét, és keresett utat ajakára: Te szeretted őt, mint senkit a világon, és ő szeretett téged, mint senki a világon! Már mind a kettőt maga előtt látta. A furiát, szikrázó szemeinek hegyes nyilaival, melyek zápor gyanánt hullottak feléje, és kígyó-fürteivel, melyek kegyetlenül, vérére szomjazva marták. Mellette amaz édes alakot, melynek még most is volt mosolya számára, de kínosabb ama nyilaknál és kígyóknál. Mind a ketten megfogták kezét és egy irányban vezették. Mind a ketten ugyanazt sugták fülébe: Mit keressz te itt?

Valóban, mit keres itt? Micsoda természetes következése a gyilkosságnak, mi a halálnak? A temetés. Temessünk hát. Elméje fényes láng volt, hivatva rá, hogy másoknak az igazság, magának a dicsőség útját mutassa. Megbénult akarata kioltottat. Fekete rögöt rá! Tehetségei az életre szépek és boldogítók; költeményei sok sziven könnyítettek volna; képei a századoknak rideg folyását egy-két édes perczczel enyhíthették volna. Gyávasága legázolta őket. Hideg földet rájok! Szive jó, tele nemes föltétellel és eszményi hevülettel. A lélekerő fogyatékának egy kis nyilásán kicsorgott vére. Zöld hantot rá! Mind, mind semmivé téve, elpusztulva, legyilkolva hevernek. Temessük el, temessük el.

Béla megmozdult. Összeszedte végső erejét és fásult nyugalommal lépett íróasztalához. Leült és -114- levelet írt. Istókhoz czímezte, kinek bölcseségében és gyöngédségében legtöbbet bízott. Egy tekintetet vetett kis ezüst órájára, mely szegény atyjáé volt egykor s melynek tartóját anyja hímezte ki gyöngygyel. Megakadt szeme egy kis könyvjelzőn is, melyről sohasem vallotta be itthon, hogy kitől kapta. A remény szinével volt rajta kivarrva, hogy: «Eddig.» Eddig és ne tovább! Óh, de hol van az az eddig és mi lesz az a tovább?! A gyertyák a nagy ágasbogas tartóban utolsókat lobogtak már és füstölve kezdett égni a papiros, melylyel meg voltak erősítve. A mezei virágokból kötött bokréta ott hervadt mellette. Béla kinyitotta az ablakot. Keleten már egy szürke csík mutatta, hogy a hajnal közeledik. Hüvös, éjjeli lég áradt be és a sötét vörös lángok kisérteties tánczot kezdtek. Minden csöndes volt köröskörül.

Béla még kitekintett a szomszéd szobába. A kis Pirók mély és nyugalmas álomba volt merülve. Semmi veszély nem fenyegeti. Ágya fölül levette az egyik pisztolyt és íróasztala elé lépve, ráfektette ujját a ravaszra. Keze semmit sem reszketett. És egy reszkető kéz mégis erősebb volt, mint az övé. Oly gyorsan szorította meg, hogy egy pillanat alatt tehetetlenné lett.

Magából kikelt arczát elrémülten vetette vissza az ifju. Ágnes állt előtte tegnapesti öltözékében, oly lázasan égő szemekkel (mint kék égen a piros alkony) és kihevült tekintettel, a milyennel senki sem látta őt az életben soha, sem azelőtt, sem azután. -115-

– Szerencsétlen, – kiáltá, – mit akartál?

Bélának elakadt a szava. A meglepetés lefegyverezte. Nyitott ajakkal, meredt szemekkel bámult a leányra, és keze, melyben a pisztolyt tartotta, erőtlenül hullott alá.

– Azt hitted, – beszélt lihegve Ágnes, – hogy mindenkit megcsalsz? Nekem jobb szemem van mindenkinél. Az este csak én láttam kétségbeesésedet; csak én éreztem, hogy a veriték, melyet homlokodról letörültem, halálos volt. Kiszöktem szobámból és itt töltöttem ajtód előtt az éjtszakát, hogyha mozdulni hallak, melletted teremjek. És nem hiába jöttem, boldogtalan.

– Bocsáss Ágnes, te nem oldozhatod fel az én itéletemet. Bocsáss, bocsáss! – rimánkodott Béla és ki akarta jobb kezét szabadítani a leányéból.

– Nem oldozhatom fel? – válaszolt ez és minden erejét megfeszítette, hogy amaz elátkozott kéz ki ne tudjon menekülni bilincseiből. Nem oldozhatom fel? Az lehet; de kegyelemért könyöröghetek előtted. Ime könyörgök azért az életért, mely a világon a legdrágább előttem.

És térdre omlott Béla előtt.

– Ime térden állva esedezem és könyörgök érte, – folytatá. – Tudom, hogy ha szavamnak ereje lenne szived előtt, nem akartad volna megölni magadat. Tudom, hogy én vagyok oka lelked gyászának, és nem engedem, hogy gyilkosságba keverj. Én lemondok rólad, Béla. Lemondok öreg apámért, kit másodiknak találna golyód sziven. Magamra veszem haragját és téged meghagylak -116- szivében. Lemondok rólad és visszaadom szabadságodat. Hagyj el engem és légy boldog azzal, a kit szeretsz.

Térdre omlott Béla előtt.

– Azt már megöltem! – hörögte a szerencsétlen. Nézd minő véresek a kezeim!

– Boldogtalan! – sikoltott a lány.

Béla ismét összeszedte erejét és küzdeni kezdett a leánynyal. Felkaczagott, megvérezte kezét, keblén letépte ruháját, elrekedt, de nem tudott semmire menni. Ágnes ujra lelket kapott s egy pillanat alatt világossá lett minden lelke előtt.

– Béla, – mondá, és mintha hangjának rég zenéje csendült volna meg szavában, – hát annyira gonosz lennél, hogy megvetnéd a kiengesztelést? Óh mi lenne a világból, ha minden bűnös és szerencsétlen úgy tenne, mint te akartál? Ki lenne igaz gyámola a nyomorultaknak, és ki bocsátana meg szivéből a vétkeseknek? És az égi bocsánat az eltévedtek és megtérteknek minő nevetséges semmivé lenne!

Béla kifáradtan hanyatlott egy székre. A föltetszett hajnal első sugarait küldte a szobába. A kanászgyerek tülke megszólalt az udvaron. A szerencsétlen kezéből kiesett a pisztoly és egy nagy könycsepp jelent meg szemében. -117-