XXIX. FEJEZET. Hová ment az úri fogat és az egy-lovas?

A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön töltött fáradságos életének, mint a világon minden pályának, szintén megvannak édesebb pillanatai. Ama tisztes osztálynak egyik érdemes tagja, ki a Józsefvárosban teljesített merkuri szolgálatokat s annyi furfangot tanusított Ilona titkos leveleinek kézhez juttatásában, egész készséggel bevallotta, hogy ma reggel az említett örömperczeknek egyikére virradt. Ez a reggel ugyanis egy hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem lankadó üldözéstől szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan volt, mint a ma született gyermek. Hol az a piros képű kisasszony lesett rá a kapu alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: -325- még sincs levelem? Sásdról? a nagynénémtől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz? Hol meg egy haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs levele a kisasszonynak? Sásdról? a nagynénjétől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz már? És egy suhogó pálczát olyan gyanusan forgatott jobbra-balra, hogy a szegény üldözött levélhordónak már lehetetlen volt be nem látnia, miszerint ezek bizony sikkasztási gyanúba fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a posta-igazgatóságnál. Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük és a sásdi nagynénét szállná meg végre a szentlélek! Hosszú könyörgése végre meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg csomóban, melybe egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt, fecsegést, haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan s az avatottabb szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, melyet egy valaki «az ő forrón szeretett rokonának, nemes Vámos Magdolna hajadon leánynak» czimzett. Sásdról jött? Egyenesen onnan. A megváltott postás magasra feltartotta kincsét és úgy szaladt vele Pakfon Nep. János úr háza felé, mint a karikacsapás.

– Levél, levél, levél! Hát nem megmondtam, hogy megjön az előbb-utóbb? Mit?

– No hála istennek! Hát mi jár érte, levélhordó úr?

– Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a kisasszonynak…

Ugyan már hogyne járt volna! Kérdem, nem egy érzékeny szívű leányzó, hanem egy valóságos kemény -326- szívű férfi elbocsáthatta volna-e ilyen esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást anélkűl, hogy a piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja? Bizonyára nem tehette, de nem is tette.

Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn találta az udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben jó reggelt kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s innen-onnan a mennyei öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött. Míg apró, kötött erszényében keresgélt, hogy a sokat zaklatott levélhordónak kitünő feláldozását érdeme szerint megjutalmazhassa, kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban ragyogott, mint legszebb leánder-rózsája és boldog mosolya is mindenesetre tündöklőbb volt azokénál.

A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag, kevés szavú madarak. Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár.

Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari ablakra, mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, megkoczogtatta, mint a kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már nem tudják, mit csináljanak örömükben) megmutatta a levelet, azután tovább röpült, megkoczogtatta a hosszú, sötét, kormos műhelynek is egyik ablakát, annál bátrabban, mivel az iszákos Muki legény, kinek bánatot okozott volna vele, már nem dolgozott -327- itt, hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez. Üzletvezetővé lett egy gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett. Hát csak legyen!

Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, melyben ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi volt ott a zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett volna.

Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek megkoczogtatta az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a formátlan, sok pecsétes, falusi levélből lessék a várva-várt nagy ujságot. Hanem az a levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor ők beérkeztek. Magda ott ült vele varróasztalkája mellett, igyekezett mindenképen elűzni a hivatatlan nagy pirosságot arczáról és egyszer titokban meg is csókolta a vén néne rossz tintával írt, öreg betűit. Minden vonást jól ismert a levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a pecsétjeit, a czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név!

Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná. De vajjon mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben? Jó-e vagy rossz? Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan -328- nagyon türhetetlenek! Mintha ezt most mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni!

– Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! – nevetett boldog zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, halk sóhajtással tette hozzá: – … Ha lesz?!

Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei. Még Pakfon úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos méltóságot szokott mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan embert, kinek különböző tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles mondásai már hosszú évek óta közszájon forognak, nemcsak a «Háromszínű macská»-nál, hanem még a «Hét választó»-nál is. Rongyos bőrkötényében, – melyet két emeletes háza, virágzó részvényei és hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, – füstölgő kurta pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán, odatámaszkodott a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott szekrényhez, épen az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába. Onnan bíztatta pöfékelve a hugát:

– Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda! Bontsd fel no, ne félj tőle! Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok írnak, abból mindent ki lehet olvasni. (Ez is egy volt az elterjedtebb jeles mondások közül.) Mikor az én istenben boldogult Lizimet megkértem, olyan feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony tíz közül kilenczen kosarat értettek és odábbálltak volna. Hanem én már akkor tudtam, a mit tudtam és nem képzelhettem -329- el, hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte forgolódott, többre becsülhesse nálam. Úgy vettem, mintha igent mondott volna, nem tágítottam és minden jól ütött ki. No ládd-e! Csak menj neki bátran annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a kétemeletes házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked tetszik.

Hát még a Mátyás türelmetlensége! Csak úgy égett bele, olyan szerelmes volt.

– Ugyan, édes kisasszony! Rajta, Magda kisasszony! Olyan jóságos betűkkel nem is lehet rosszat írni.

De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a vőlegényére;

– Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, mikor ilyen könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó dolgokról. Azt hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül tehernek a nyakába akasztani magamat, mi? Talán olyan nagyon tele van a ládája, hogy már nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha összekerülünk, hogy az egész örökségemet így semmibe se veszi? Hát aztán ha ki – … No lám! Hát aztán, ha most ebben a levélben az van, hogy a néném most engem kitagad, hogy magamra hágy, hogy egy krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit csináljunk akkor? Azt legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl.

Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a szegény vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége. Nem is tudott ám ő kegyelme egyebet -330- felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt bíztatta valamikor a kedvese. Csakhogy ez még legalább szép versekben beszélt. Mátyás úr úgy akadozott, úgy dadogott, hogy Magda kisasszony szívén kívül más alig érthette volna meg, mit akar.

– Mindegy az, mindegy az… Sokszor mondtam már, hogy nekem egészen mindegy… Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a lelkére vegye, Magda… Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni. Nem kell nekünk más segítség az én két kezemnél.

Ő tud dolgozni! Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye rabja tud dolgozni. Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy igaz szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a sorsnak. A kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne csüggedjen addig, a míg őtet látja. Bár hallaná, bár mielőbb hallaná ezt az a dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott kedvencz gyermeke volt! Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy utóbb. A gondviselés nem lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a mély, forró, könnyes háláról, mely ama becsületes vén szívet eltöltené iránta.

Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a nagy töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész dolgon. A kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg volt győződve arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást vethetnének -331- ott abba a hármas zár alá rejtegetett írásba, azt sem tudnák, melyik kezét csókolják meg neki előbb. Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a kormosabb. De azért csak mégse lássanak bele! Nem való az fiatal embereknek. Ő maga sem látott bele az apja végrendeletébe. (A miben egyébiránt nem is igen láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek az övétől eltérő alapelvei lettek volna is.)

Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás és kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek.

– No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni. Ismerem a nénédet, meg az egész asszonynépet, – jegyezte meg a rézműves és belekacsingatott a levélbe.

Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni. Semmi egyebet nem lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig olyan igazán szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, azok helyett, a kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a mint már egyszer megigérte, azóta gondolatában sem fordult megváltoztatni a szándékát, hogy a mi keveskéje van, az Magdára szálljon, majd ha őtet a szent felségnek ki tetszik szólítani ebből az árnyékvilágból; hogy a kit Magda választott magának, annak bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni és régen is volt életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos tudósítást vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi kezeinek kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a lakodalmat -332- csak nem is engedheti meg másnak tartani, és a sok-sok áldás mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, kerülni fog ám nekik az ő szegény házatájáról minden télen egy-egy jól kihízlalt ártány, aztán meg mindenféle aprólék, a mit el bírnak vitetni maguknak. Hanem hát mikor láthatja már meg szemtől-szembe őket?

A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan nyilatkozott. Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel.

– No, nem megmondtam? – nevetett odahátul Pakfon úr, a mint Magda egyre jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a levél olvasását, – nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd olvasni belőle? (Azt már azután csak magában morogva tette hozzá, hogy:) Csak mégis van nekem eszem, hogy titokban tartom előttük a magam akaratát! Ha csupán sejtenének is valamit, hogyan elbíznák már most ezek magukat a duplaszerencsén!

És miután Mátyást – örömének kifejezésére – kellő önérzettel vállon veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy új alapelvvel gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a «Háromszínű macska» felé. Az pedig így hangzott: Se fiad, se leányod, se pedig különösen unokahugod előtt el ne áruljad idejekorán, hogy mi van a végrendeletedben.

Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt kifejlődött, minek írjam le széltében-hosszában? -333- Mindenki tudja, hogyan édeskednek egymással a fészek-rakni készülő fecskék. Ők is azok voltak; előttük már a szálak, az ágacskák, az agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni. Minek fedezném fel Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a kicsike kis hibát, azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de egyetlen árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét? Minek kapjak kapva gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott körülötte a kis kert? Minek vessem szemére titkos gondolatait, melyek – kénytelen vagyok megvallani – igen-igen hamar tova tévedtek a jó öreg nagynénétől? Minek áruljam el, hogy mikép lepte meg titkon, észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen nem bírt kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem akartak betelni arczának feslő bimbaival? Szivesen elhallgatom azt a kis meghasonlást is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy megtartsák-e még ádvent előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se legyen róla. Persze, hogy megint csak Mátyás volt a türhetetlenebb!

Kopogtak.

Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor nem alkalmatlan.

– Ki az?

Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember ütötte be rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, gyámoltalan, -334- falusi magyarok közül, a milyeneket már itt a szép pesti utczákon nem igen láthatni. Szörnyen el volt gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy, kerek fej mellett egymásután tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy zászlónak is beillő gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak a szűk karjai, illetőleg két zöld könyökfolt. Bíz azt egy kis jóakarattal kéregetőnek is lehetett nézni.

– Kit keres? – kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a leány karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta egy koppintás nélkül a kezére.

Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött való nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, a mi kérdezni valója volt:

– Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám. Én nagyságos Kálozdy Béla urat keresem. Ebben a házban lakik?

– Itt lakik, itt, – sietett a válaszszal Magda kisasszony. Csak a második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó.

Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, minden jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót.

Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a furcsa vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a bizonyos ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, de senki nem állana mellette. Nem egy kis mosolygó, kedves, életteljes teremtés, hanem a multnak valami -335- vézna, sárga, élettelen kisértete. Még bele is sápadt a nagy bámulásba.

Magda megütközve, értetlenül tekintett vőlegényére.

– Mátyás, – kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, – hát mit bámul oda ki? Ismeri tán a Kálozdy urat?

– Ismertem egykor, régen, – felelt szemeit lesütve, halkan, tompán Mátyás, és kezét reszketni érezte a leány.

– Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, – feleselt félig tréfásan, félig zavarban, – mért nem mondta, hogy ilyen korhelyekkel ismeretségben van? No megálljon! Még ő ismerős azzal az éjtszakai bagolylyal, a kinek este virrad és reggel sötétedik! Isten tudja, miféle nép az; de tisztességes emberek nem, annyi bizonyos. Még – uram bocsá! – a fele… De nem akarok rosszat mondani senkiről, csak azért haragudtam rá olyan nagyon, mert az mindennap megkapta a levelét, nekem meg olyan soká kellett várnom a magunkéra. Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt mondja, hogy ma reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül. Hova mehet becsületes asszony reggeli négy órakor magában? Még olyankor gőzkocsi sem indul. Mátyás, miért reszket a keze?

Csakugyan reszketett.

– Bűnösnek érzi magát? Meg mer csókolni?

Megcsókolta.

Csak volt bűnös.

Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt. -336- A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki a kapun. Abban az órában, mikor a csillagok is már tünedeznek és nem vigyáznak oly fényes szemekkel ránk, mint az éjnek évadján. A kis madarak is alusznak még, kicsiny szivük nyugton piheg, apró szemeik lehunyva és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék el egymásnak és mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek világában láttak. Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait elfürészelte és szökik. De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől tartania. Nem környezte semmi veszély. Egy közeli utczasarkon fényes, czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, melyeket lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység. Szolgálatkész inas nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő kar emelte a puha párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a kiváncsi világ kandi tekintetei elől. Régesrég, évek óta várakoztak rá türő kitartással ezek a karok, melyeket egykor, fiatal leány korában, Rábaváron visszautasított magától; azóta csöndben, nesztelenül vetették ki utána a hálót s most, hogy végre közéjük hullott, annál lázasabban ölelték át. A Mágócsi gróf két karja volt. Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött hintóban, mitsem gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak reszketve és halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi, de semmi okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és szörnyüködő -337- itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, meg egy öreg anyának szemei elől; futottak a közelgő tél, jég, hó és zivatarok elől oda, hol a tavasz örök pompája ragyog, az égnek sötétkék arcza sohasem szünik meg mosolyogni, pálmák zöldelnek és aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti titokzatosan hivogató lombjait, melynek illatos árnyában halált szí magába, a ki megpihen. Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán, országokon és tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a fa alá.

A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki…

Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott hagyott a szekrény tetején. Egy páthoszszal, kifakadásokkal és nagylelküséggel teli, drámai hangu levélben, melyben gondja volt rá, hogy könnyek elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett gyermekéről, kinek ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel megrabolta egyetlen vigasztalásától. De a szép asszony nem volt kegyetlen; megbocsátott neki mindent, mindent, s csak azt a kis kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék őt minél előbb elfeledni.

Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával volt kénytelen megfizetni. Inkább tébolyodottan jött, mint ép elmével; inkább holtan, mint élve. Megjött pokoli képektől körülvéve, a legiszonyubb forró lázban égve, a meggyilkolt ellenségnek néma, halálos sebétől üldöztetve, nem hallva a reggeli harangszót, az igazságnak ellene fölemelt karját rettegve és óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s még a kétségbeeséstől -338- is kijátszatva, midőn a sors arczába dobta a fölajánlott áldozatot; – így érkezett haza. Megjött; de maga sem tudja, miért jött meg. Talán hogy megölje magát, vagy hogy meneküljön a törvény elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek utolsó, mentő szava ellenére is üzőbe veheti? Maga sem tudja. Semmitsem tud.

Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; de az ajtó be van zárva.

Zörget csöndesen, titkolózva, mint a szökevény gonosztevők szoktak.

Semmi hang odabenn.

Talán aluszik még Ilona.

Zörget zajosabban, türelmetlenül, megriadva öklével ütve az ajtót.

Semmi felelet.

Végre neki feszíti karjait a zárnak és betör az elhagyatott szobákba.

Üres minden. A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok kihuzva, egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön. Az ablakban egy gyertya ég, melyet Ilona jelnek állított oda s aztán sietségében elfeledett kioltani. Hosszú, szintelen lángja füsttel borítja az üveget. Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem gondolt senki. A fel nem huzott óra elhallgatott, megnémult s olyan szégyenkezve állt ott fenn a magasban, mint szószéken a pap, a ki egyszerre elfeledte a prédikáczióját.

Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat a lepecsételt könyvekbe, mielőtt -339- ezek feltáratnának és olvas bennük. Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, pusztító, kiolthatatlan tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat. Hallott, mielőtt szóltak volna; érzett, mielőtt érintették volna; látott, mielőtt felnyitotta volna szemeit.

Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást vetett a levélre. Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes olvasni belőle, azután össze-vissza czikázó fényes csíkok vakították el vértől borított szemeit.

Megszökött! Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy órával előbb életét tette koczkára. Megcsalta a férfi, kit még tegnap egyetlen igaz barátjának hitt. Megszöktek!

Fájt-e neki valóban? Tudott-e még fájni? Csak meglepte, mint oly földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent. Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult éjtszakának rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek aludtak mindenfelé. Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól átfurt szivére volt építve s a mint a halálos tusa végén – a dermedtség után, mely egy perczre meglepte – a legelső mozdulatot tette, összeomlott. Most csak alaktalan kövek, ledőlt falak és elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő halmazokban körülötte, a megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő még nem tud, nem tud egyetlen kijárást közülök.

Oh van-e, van-e menekülő ut a földnek tátongó mélységén kívül?! -340-

Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát. Sírni akart végre, a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön. De nem tudott. Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg veritéket és nyakának kiduzzadó ereit.

Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve szakadt föl a forró lélegzet.

– Gyermekem, gyermekem, gyermekem! – sóhajtá, – hát nem tart-e az isten olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne? Azt akarja-e, hogy éljek neked?

Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték. Az igaz, hogy igen csöndesen.

Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, félénken, nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót.

Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után. Ugyanaz a gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld könyök-folt; ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a homályos, megtört, titkolózó szemek. Ez valamennyi így együtt: Istók volt, a mentor.

A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva sem mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a szempillantásban tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi némitotta el, minő szörnyü teher nyomja roskadozó vállát.

Fölugrott és odarohant hozzá.

– Istók! – kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: – Istók, egyedül jösz? Meghalt a fiam vagy haldoklik? -341-

Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből, megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott.

A szerencsétlen ember vállon ragadta és megrázta.

– Istók! – ordította, – beszélj, mert megfojtalak! Mondd ki hát, hogy meghalt!

De mikor nem tudta kimondani semmiképen!

Talán a könyörgés majd többet használ.

– Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél egy keveset!

A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot adni; de a fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is lehessen érteni. Olyanformát mondott, hogy:

– Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek. Az édesanyádat is szerettem titkon, de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak. Mivel bizonyítsam be, hogy miként szeretlek? Nincs bizonyságom!

Nem is mondott többet.

– Megőrülök, Istók, ha hallgatsz! Él-e vagy nem? Lélegzik-e még? Meghalt? Ugye meghalt? Hirtelen halt meg? Nem adhattál hírt? Eltemettetted?

Az öreg már Béla karjai közt fuldoklott.

Ott integetett némán, hogy: meghalt. Hirtelen halt meg. Nem adhatott hirt. Eltemettette.

És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy játékszert. Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja vágásra van fölemelve. A szajna-parti becsületes óriás emléke -342- volt, kit nyomorából Béla megszabadított. A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy az örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró kezei ezt a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen pihegő kis mellen akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott és megállt.

Mindezt egyetlenegy tekintettel el tudta mondani a mentor.

Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon valamit; egy kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból szakított virágot, egy marok földet.

Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a történetüket.

De Béla már nem látott és nem hallott semmit.

A kimerülés pillanata végre bekövetkezett.

Lezuhant a padlóra és ott feküdt a földön.