XXVIII. FEJEZET. Vér.

Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az élettel. Semmi, semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, sokszorozása, osztása könnyen megy. Azonnal elkészül. Kezei reszketnek egy kissé s a magas lámpa már azt a haragos vörös, füsttől homályosított világosságot ontotta a papirra, mintha haragudnék a közelgő hajnalra. Béla írt, írt s mögötte összefont karokkal, ásítozva álldogált az órátlan emberbarát. A többiek vagy folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy egyik-másik pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak. Nehány üres szoba már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító benyomást tett. Az udvaron egy migraines városi kakas kukorikolni próbált.

– Uram, – szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája volt oda, hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, – uram, mi tagadás benne, engem nagyon környékez az álom. Majd leragadnak a szemeim. Ha azt akarja, hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett az emberbaráti szolgálatot, adjon egy szivart. Én adok valamit a babonára: jókedvvel minden jobban megy.

Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki tárczáját. Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak egyet kért, üresen adta vissza. A másikat is elbabonázta. Azután fekete -310- kávét hozatott s a divánra telepedve, csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát bele a megkivántató jókedvbe.

– Nem tudom, uram, – kezdé egy kis szünet után – valósággal nem tudom, mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az átkozott dologba. Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, siessünk, mert már…

A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál. Az ügyvéd úr is hirtelen mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe jutott bizonyos szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba falán ketyegő nagy időmutatóra tekintett.

– Öt óra – mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet mellényzsebének szomorú emlékei sajtoltak ki belőle. – Öt percz múlva öt óra. Sietnünk kell, ha el nem akarunk késni. Az ördög gondolta volna, hogy ön még a mai rossz éjtszaka után is ilyen hosszú végrendeletet fog írni! Azt hittük, már nincs is miről. Soká tart még?

– Azonnal megleszek, – suttogta Béla.

A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett.

– Uram, hallgat rám? Nézze csak, én most innen az ön háta mögül olyan szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és megszabadulnék minden felelősségtől. Hanem az ördög tudja mi, de valami nem engedi, hogy önt cserben hagyjam. Nincsen még egy szivarja? Nincs, no úgy is jól van. Azt mégis jó volt úgy intézni, hogy a fegyvereket -311- amazok hozzák, mert az úton megfoghatnának bennünket. De hátha a helyszínen csípnek meg? Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat! De az isten áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik.

A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng kialudni készült. Négy tele írt lap állott Béla előtt. Kusza, elhányt vonásokkal volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol nagy öreg betűk, kihúzott szavak, befejezetlen mondatok s egy-két elmosott jegy is. Nem a halál gyáva félelme lebegett e sorok fölött, nem a rettegés éktelenítette el e vonásokat; csak az a közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert tartomány küszöbén, melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló keresztyén» sem, mikor «megkondult felette a szent harang». Ellenkezőleg. Minden betű reményt, hitet fejezett ki a jóban, mely Béla megsemmisülése által gyermekére háramlani fog. Ez a gyermek volt e perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata szívének; minden szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia magát, hogysem még ez a tiszta, mennyei szeretet is megszabadította volna. Oh csak hadd essék el hát, hadd igya föl szívének vérét a homok! Úgy a kicsinyt csupán egy szomorú emlék fogja végig kisérni az életen s tán mitsem tud meg a vádból, melyet atyja ellen emelni joga lenne. A mentor gondjaira bízza; annak nemes, gyöngéd szíve tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú lélek előtt lefesteni egykori kedvenczének képét. És meglehet, -312- hogy egy derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy magányos sír előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy kereste a halált, mert mégis csak a becsület mezején találta meg azt. Vagy elfeledi, végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az élet nagy csatájába, hol becsülettel fogja megállani helyét. Meghal. Talán áldozat lesz halála ama rettenetes igazságnak kiengesztelésére, mely bosszuállással fenyegeti a fiakat atyáik vétkeiért. Csak bele kell tekinteni lelke redői közé, csak szemei elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés fogja el a bizonyosságon, melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő életbe maradna. Hiába minden; hiába küldött hozzá követet maga az ég: ő már sohasem lehet más, jobb, derekabb emberré, mint a milyen most! Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a kit szégyenlenie kell. Lelke csak rövid, gyorsan repülő pillanatokra bírja szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik vissza beléjök. Ha végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni akart ma reggel, a végzet, melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon üldözi és az ő gyáva lelkének nincs más menedéke előle ennél a börtönnél, melyben most írja búcsúját. Visszagondolt sok-sok mindenre élete történetében és újra meg újra be kellett vallania, hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem bízhatik jobban, mint a futó homokban. Mit, ugyan mit tanulhat, mit örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága alatt megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek -313- istenáldást kér a beköszöntő napra!? Hát Ilona?… Csöndesen, csöndesen, te nehéz vádakkal hánytorgó szív! Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a sok keserű nap emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát neki; – de gyermekét félti tőle. Abban a szerencsétlen otthonban, melybe a kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő; hiába nyitnak fel ajtót, ablakot! Abba a kis ártatlan szívbe, mely oly megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség fészkelné be magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a világon és egy súlyos teherrel az ő lelkén. Istókra bízza fiát, annak a becsületes kezei vezessék első lépéseit s ha megérik rá, küldje tanulni a dunaszögi iskolába! Ott a Kálozdy-alapítványból ingyen ellátása lesz. Nejének csak azt engedi meg, hogy olykor-olykor fölkeresse. A szegény mentor szíve csupa hála, csupa szeretet, csupa jóság. Akkor nap, midőn a kastélyt odahagyták, látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből, hogy senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé), mint a kicsinyre, mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta. Hadd nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a mosolygó halmokon s a tiszta, szabad ég alatt! Ő maga meg hadd pihenjen itt, hadd pihenjen, végre hadd pihenjen meg!

A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van is, az tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe. De nem tudja, ne is tudja meg -314- soha, hogy minő megnyugvás volt az, mely szívét elfoglalta. A lázas és kába ámulatból, mely a váratlan, megreszkettető, őrjítő összetűzés után meglepte, lassan-lassan bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből nyugalmat merített, afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér minden cseppje lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege féken tartja őket. Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a harmadik szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba, neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a rosszul szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott. Béla arczán egy kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira. Bizonyára ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia kardinális halálos ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: «Nem nyerhettek ti ott annyit, a mennyit én itt elveszítek.» Nem veszthettek ti ott annyit, a mennyit én itt nyerek!

A levelet összehajtogatta és visszafordult. Arcza már egészen rendbe volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös karikák s ajkai voltak kiszáradtak és fehérek. Sötét, nagy szemeiben, melyek annyi lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet bűvöltek meg (nemeseket és hitványakat egyaránt), a néma megadásnak az a kifejezése borongott, mely mitsem kiván látni többé, lemond a nap fényéről és el van készülve az időknek végeiglen az örökké tartó homályra. Valami sugta neki, egy titkos hang, hogy ott fog maradni a küzdtéren -315- s e pillanatban mélyen érezte, hogy az egyetlen lényre, a kit szeret e világon, halála lesz a legnagyobb jótétemény. Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert. Talán ha arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és vigasztalanabb megdöbbenés fogja el. Hangja tompa volt, de nem reszketeg, a mint kérdezte:

– Bocsánat, uram, elfeledtem megkérdezni a nevét…?

Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt. A mennyire ebből a helyzetből oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem dicsekedhetik többé, sietve átmehet a tekintély kifejezésére, ő legalább megtett mindent, hogy a kisérlet jól üssön ki. Nagy hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis krákogó bevezetés után bemutatta magát.

– Dudás Péter, hites ügyvéd. Nem ismeretlen firma Pesten, de a galád szerencsének kiválasztott üldözöttje.

– Köszönöm, ügyvéd úr. Azt hiszem, e perczben igen keveset mondok azzal, hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön szívességét, melylyel ismeretlenül segített rajtam szorultságomban. E levélben itt egy-két intézkedést tettem arra a nagyon valószínű esetre, ha odakünn találnék maradni. Akarja ön szívességét azzal tetőzni, hogy e sorokat akármi módon eljuttatja rendeltetésük helyére?

– Nemes ember vagyok, uram – felelt Dudás s önérzettel emelkedett föl helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette. – Hanem alkalmatlankodhatom-e -316- én is egy kéréssel? Egy kicsike kis, jelentéktelen kéréssel?

– Parancsoljon velem bármit. Örökre lekötelezettjévé tett ön.

– Csekélység az egész! Arra az esetre, ha ön végintézkedésében véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől… Az ördögbe is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, kinek joga van az effélére. Nem szeretném valami kis, aprólékos emlék nélkül ereszteni ki a körmeim közül. Például, ha az óráját nem igérte volna el még valakinek…

Béla elmosolyodott.

– Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog szállítani a temetőbe. A zsebemből már nem telnék ki a bére.

A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag szemöldeit, hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség.

– Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj – mormogta. De a kocsist csak tessék én rám bízni, uram. Ha mindjárt kettős árat kellene is fizetnem azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök egy kis emléket öntől. Akármit, a mi az én derék barátomra emlékeztessen, ki mellett én valaha szomorú bár, de emberbaráti kötelességet teljesítettem. Legyen egészen nyugodt. Azonban nagyon itt van az ideje, hogy induljunk.

A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös üvegen, azután kialudt. A szobák mind üresek voltak már s az inasok hajnali álmukból -317- a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni a távozóknak.

Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos lépcsőn és beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba.

– Ki a Rákosra!

Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy ebből a házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki. Megszokta már s inkább egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja figyelmét, ki ellen erős a gyanuja, hogy az éjtszakát nem töltötte födél alatt.

Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan pislogott előttük. Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa derengett körülöttük. Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, mintha az éjjeli gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami rikító színben jelenni meg s félgyászt öltött magára. Hűvös hajnali szél fujt s meg-megrázta a kocsiablakot, míg a zajtalan utczák kövezetén messze dübörgött a forgó kerekek zaja. Minden magányos, néma, kihalt volt körülöttük. Egy-két ablakban felcsillant a reggeli gyertyavilág; – fenn-fenn a padlásszobák táján, hol egy-egy szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni, vagy odalenn a pinczelakásokban, hol kora dologra készülő napszámos-emberek olcsó mécse pislog. Az emeleteken mindenütt csöndesen vannak, alusznak még. A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott, a ki hetivásárra jött. Ezekkel aztán megint vége az életnek. Az utczák egyre szélesedtek, a házak egyre -318- alacsonyodtak, a mint kiebb és kiebb jutottak. De itt is minden csöndes volt. Az újon épülő házak előtt felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, szállók, kurta korcsmák és pálinkás boltok ajtai is zárva. Csak egy kis külvárosi templom tornyában csengett a lélekharang.

Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt. Az ablakon keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett. Sápadt volt, de mozdulatlan és nyugodt. Csak fázhatott egy kissé, mert kezeit folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette azt az egy-két garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el tételnek. Egy vak koldus támolygott a kocsi mellett. Béla kinyitotta az ablakot és maradék pénzét kivetette neki. Ez volt végintézkedésének záradéka.

A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, melyek mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak előtte. Nem sokat forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük és semmi emléke nem volt hozzájuk kötve. S tágra nyílt szemeivel mégis úgy bámult ki rájok, mintha csupa megunt ismerősei lennének, kiknek társaságából szivesen fut ugyan valami új világba, de egy tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük. El attól az úri, czímeres hintótól is, mely sebes vágtatást épen most robog el mellettök. Nem ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és mégis kihajol feléje. A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik benn az uraság. De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen olyan kék ruha fodra kandikált -319- ki, a minőben ma reggel Ilonát hagyta. Isten te veled is, Ilona! A fogat elhagyja őket, a sebes lábú lovak és czímer messze járnak s helyettök egy-lovas bérkocsi döczög szembe velük. Mintha még ezt is ismerné Béla. Nagy isten, az a sárga arczú, kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak Istók lenne! Állj meg, állj meg, állj meg! De mégse… álom volt az egész. Az isten áldjon meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek!

Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé semmit az élénkülni kezdő reggel képeiből. Lelke ama másik reggelnek bús sivatagán bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy gyávaságában gyilkossá lett, élete egyetlen szerelmének gyilkosává. Mari, Mari, Mari! Látod-e őt az égből? Belátsz-e szívébe, mely egyedül a tied volt mindig és senki másé soha? Elégnek tartod-e a bünhődést? Megbocsátasz-e már neki és közbenjársz-e érte az igazságos isten előtt?!

Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt zavarodva, mint Béla. Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a beszélgető kedv hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka fél egyedül és végig fütyöli az utczát. Minduntalan más tárgyba kezdett és rendesen úgy szakította félbe valamennyit, hogy a közelben vagy távolban valami gyanúsat látott.

– Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a kalapján? Akármi legyek, az… De mégsem; csak árvaleányhajas parasztember. Hanem azért az elővigyázat nem árt. Ezzel a kocsival jó -320- lenne itt befordulni az utczába, azután úgy kanyarodni majd kifelé… Bizony isten eszembe juthatott volna egy kis szíverősítőt hozni magammal. Tudniillik nekem gyermekeim vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint különben. Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram… Mintha egy fehér-köteles barát czammogna ott az úton! Az ám, még zsák is van a hátán. Mi tagadás benne, ez nem jó jel. De a mi a kocsibért illeti, az iránt legyen nyugodt. Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, hogy valami emléket váltsak meg öntől.

Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a foltozott csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát. Szivara minden pillanatban kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt boldogulni vele, úgy próbálta hasznát venni, hogy elrágta a közepéig. Hasonló módon belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra kijutottak, szerencsésen elfogyasztotta félig.

Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, melynek komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan vonuló száraz sövények, az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok sárguló, hervadó bozót. Az ég szürke volt köröskörül mindenfelé, mintha minden pillanatban esni készülne. Hideg, sivítozó szél nyargalt végig a síkon s a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét szinte a földre leverte. A Duna felé nehéz ködök emelkedtek s a vadludak fekete csapatai szomoru gágogással úsztak tova az őszi lég hüvös árjában. -321-

Emberi lélek semerre.

De mégis. A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a mint a kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé siettek.

Ellenfeleik voltak. Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt ott, segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a homokot előtte.

A tigris nem lehetett rosszkedvű. A közeledők messziről egy-egy hangos, mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a vadludak egyhangú nótájába. Tekintete most is az a kihevült, égő volt, a mi az éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki rajta. Köpenye és kalapja mellette hevert a földön, (arra a bizonyos ládikára dobva) de épen nem látszott rajta, hogy fáznék s a csipős szél nem tudott behatni hajának sürű erdejébe. Vastag, duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles, sárga szemei mintha derült emlékeken bolyongtak volna. Tréfás történeteken, miken hajdan egy keveset mulatott, szép asszonyokon, kikbe egy-egy keveset beléjük szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon, melyek egy keveset meghatották.

Egy csöppet sem volt rossz kedve. Míg segédje (egy vézna divat-uracs, pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és félszemüveggel) savószín szemeit olyanformán jártatta körül, hogy akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő épen egy adomát mondott el neki afrikai vadászútjából.

– Pompás egy állat volt, – végzé. A legszebb fajtából való, sörényes hím-oroszlán. Nem láttad még a bőrét a szobámban? -322-

– Nem láttam, – vaczogta az úrfi.

– Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni. A mint a hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő hörgésben tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem. A magas, kopár sziklák körülöttünk hosszan verték vissza. Ez jeladás volt. A haldokló király boszúra hívta vele az atyafiságát. Mintha megértették volna, a hegyek mélyeiből egyszerre megzendültek válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató ordítozások. Mi azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és mielőtt boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk magunkat az egész felséges uralkodó családnak. – Itt vagytok már? Jó reggelt!

Béla és segédje helyt voltak.

Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan megismerkedtek. Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna nevezni egymást. A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították egymásét. Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, vaczogó uracs nem húzott le.

Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul álló Bélához. Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, csiszolatlan gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús fátyol alól villogna elő.

– Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász. Emlékszem, egyszer Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet megsajnáltad. Csak azt akarom -323- mondani, hogy engem most a világért se nézz ilyen szánalomra méltó vadnak. Lőjj egyenesen ide, ha tudsz. (Felszakította egy rántással a mellényét.) Mert én annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni veled…

– Nem tettem ajánlatot rá, – vágott közbe Béla szárazon és arczát elborította egyszerre a vér.

– No jó, jó, csak ne szakíts félbe. Nem békülök ki. Te magad is jól tudod, hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a véremnek és az véletlenül a te becsületedet áhítozza. De a mint egyszer a vérem kihült, bolond lennék tovább folytatni az oktalan ellenségeskedést. Egy levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki itt véletlenül rám fog akadni, megtudja, hogy öngyilkos voltam. Nos urak, hát hova álljunk? De igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni egymást. Hol vannak a pisztolyok?

A fegyvereket kiosztották s az ellenségek szembeálltak egymással.

A keztyűs uracs tapsolt egyet.

– Hangosabban! – kiáltott rá Artur.

Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott közöttük, hogy alig lehetett hallani.

Tapsolt harmadszor is.

A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz harasztra.

A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy -324- porfelleget hajtott arra, mely egy kis időre eltakarta az egész véres képet.

Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája is.

Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a végetlen pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak húzódtak felette az égen.

Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely az ő erős kezétől esett el. Nem ordított, nem kiáltott, nem is sóhajtott, hogy boszúlják meg.

Meghalt némán.

Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája is.