XXVII. FEJEZET. Régi utak az új városban.

Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan, végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt észrevétlen sírban pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy eltünni akarnak a világból!

A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat!!) és igényei örök harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével. Az a pompás, magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös, zsufolt termeiben a -286- pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés, hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) mindenfelől csalja magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé előtt. Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös, ellenállhatatlan varázsa! A márványos táncztermek fegyverzett szemü uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk, melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz kapott örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, hogy egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak a homokba, hogy föl se keljenek többé.

De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a világ elől futó szégyen; azok a sötét -287- boltok, melyekben szegény özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze; azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok hajléktalannak. Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós, poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és eldobottak helyébe. Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője, az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az illattal terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit szegény anyja otthon meghaltnak sirat. Várják az elhagyatottabb, poros városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az egy-két lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt.

Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, tüzes szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala mellől, egyet nyujtózik (épen úgy, mint azok, a kik puha párnák közt, édes alvásban töltötték az éjet.) s kitárja az udvarra szolgáló ablakát, hogy egy kis friss levegőt -288- kapjon. Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon úrtól, a nyirágutczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát, gondosan elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden tagja ellen. Azonban a szelid cselfogás, melylyel az illető udvari szobához jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy, talán amannál fontosabb körülményt is elhallgatott. Magda kisasszony, a háziur huga ugyanis, kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra, másnap estig hiába várta, hogy elhagyja szobáját. Odasompolygott csöndesen, hogy nincs-e valami baj; de az ajtó be volt zárva. Hiába minden sürgetés; uram segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, a ki – mielőtt a rézmüvesség és Magda kisasszony iránti legyőzhetetlen szenvedélyének tudatára ébredt volna – lakatoslegény volt. Az ajtó feltöretett s a besiető háznép az ágyon elterülve, ájultan találta az új lakót. Nem segített azon semmi, csak egy tányér leves a Magda kezéből.

Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is megvallotta, hogy három napja semmitsem evett. Pakfon úr, ki mint részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak helyzetét és fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő milyen csúful ki van játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü -289- gyalázatba keverte most ez az éhenhaló nyavalyás. Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan ereje-fogyott, akár az őszi légy! Valamennyire Magda kisasszony is fel lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte meg mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik tányér levessel. Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, hogy másnap, harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden kedve szerint valóval el ne lássa a beteget; hogy oda-oda ne szökjék hozzá megigazgatni az ágyát, a feje-alját s egy cserép későn nyiló sárga-violát ne tegyen az ablakába; hogy – míg Pakfon uram Mukival a mühelyben kalapált – varrásával egy-egy rövid félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában s jó, nevettető falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne viselje az elhagyatott ifjuembernek egészen addig, míg nagy, keserves betegségét ki nem lábolta. Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni tőle; hanem szivesen hallgatta. A nagy kalapos doktorra is, ki az első látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes szobában s olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt többet! – még erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy aztán csak el ne mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény ember is lehet háladatos. Hogy ezzel a kijelentéssel mi összeköttetésben volt Magda kisasszony takarékpénztárba rakott pénzecskéjének folytonos apadása és az illető, nagy kalapos emberbarátnak -290- utóbb, az irnok előtt tett ama nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem tudtam meg. Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső vasárnap délután, mikor az új lakó kisétált a háziakkal a városerdőbe, Muki legény egyszerre csak eltünt az oldalukról, becsapott a Bimbó-ba és józan szokásai ellenére tökéletesen leszíván magát, kijelentette, hogy ismét vissza fog térni a lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik. Magda kisasszony csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta Pakfon úr a magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni elkeseredését újból igazolta.

Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb kerékvágásba terelte. Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg minden összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó részvénytársulattal, a mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi napon kineveztetvén a komáromi nagy földindulásról nevezett biztosító bank irodavezetőjének. Nos, – Pakfon úr sietett tuladni a veszedelmes részvényeken s két hónap mulva, azon a nevezetes napon, melyen az ujságok jelentették, hogy «a karakány-bukói szédelgéstől végre megtisztult a levegő», örömében megegyezését jelentette a Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett közkereseti szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény – miután az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült kibontakoznia – hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre menjen. -291- A biztosító bank, ominózus nevének ellenére, szilárdan állott, mint a kőszikla, s Mátyás isten segedelmével megtette a tőle követelt utolsó ugrást is és az örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment neki a levélirás.

Így álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta ablakát, hogy friss levegőt kapjon. A mi a friss levegőt illeti, noha a muzeum teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék darabja ragyogott s az udvaron a csatorna mellé két cserép leánder volt állítva, az itt épen nem volt bőviben. Hanem az a napfény, a mire az ifjú vágyott, nem sokáig váratott magára. Egy fiatal, eleven, piros-pozsgás leányka – a mint az átellenes ablakból észrevette a mozgást – egy kis zöld kannával rögtön odakünn támadt a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leándereket, azután juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt Mátyáshoz is. Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven mint a fürj.

– Mátyás úr, Mátyás úr, jó reggelt! – csicsergett ott az ablak alatt.

Mintha csak valami madár szállt volna oda. De épen úgy is édeskedett ám neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak. Sovány arczáról az a különös vonás, mely hol fáradságot, hol nyugtalanságot látszott jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden -292- simogatta a kis vendég szép, sima tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe. Csak hogy épen czukorral nem kínálta. Hanem a madár az első simogatás után felborzolta magát.

– Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr? Nem megmondtam: pontban kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?! Várjon csak, majd ha én a maga felesége leszek! Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, láttam: égett a gyertyája. Ki vele, mit dolgozott?

– Semmi oka a panaszra, Magda. Csak éjfélig voltam fenn, addig is a maga kedvéért dolgoztam.

– Nézze meg az ember! Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl ne merjen éjtszakázni az én kedvemért. Azt megmondom, én miattam se ne fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne gondoljon, ajándékot ne vegyen, mert nekem mindenem van. Majd meglátja, ha felesége leszek! Hanem fogadjon szót, az a fő. Hogy mert engedetlenkedni?

A fiatal ember addig mesterkedett, míg újra megkerítette a kis kezet.

– No bizony, – mondá, – Ha meg nem tartja a szavát, minek tartsam én?! Nem megigérte-e, hogy új borra megtartjuk a lakodalmat?

– Semmi újbor! Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki ilyen terminusokat! Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet nem kapok, hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem lesz a dologból. Nincs a török a hátunkon. -293- Isz úgy várom már minden reggel azt a levélhordót, mint a messiást. Jön, jön, ma is itt járt már, hanem csak mindig oda fölfelé tart az emeletre az új lakóhoz. Hallja, Mátyás úr, ismeri maga az új lakókat?

– Nem én.

– Nem is látta?

– Nem én.

– Azt a szép asszonyt nem látta? Akkor csak nézze meg jól minél előbb, mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis vége lesz. Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok! Én csak egyet várok, az se jön. Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy oda mindig a postás, mintha lopni járna. Bekukucskál, nézi az asszonyt, ha magát kapja, kezébe nyomja a mit hozott. De ha véletlenül az ura is otthon van, hirtelen megfordul a sarkán és úgy elosonik onnan, mintha ott se lett volna.

– De jól megnézte, Magda! Nem szeretném ám, ha megtanulná valahogyan.

– Nem hallgat? Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele… hogy jól ránczba szedhetném.

– Magda! – hangzott egy földalatti szó a műhelyből.

– Megyek, bátyám, megyek, – felelt a leány és elsietett.

Ez a külvárosi ház, melynek jogán a gyermektelen Pakfon úr valamennyi atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi ismerőseinkkel van tele. A komáromi nagy földinduláshoz czimzett -294- biztosító bank éjtszakázó hivatalnoka, ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes ünnepélyt, hogy szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben is, ha a sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki más, mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított feledni, tűrni és dolgozni. Pályát tört magának a becsületes munka útján s újból fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid vonzódással ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és ebben élő zálogát viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, akkor… néha álmodik arról is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy feledje el a multakat a jelenért és jövőért. Az a szép asszony meg, a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek, és a ki oly meghitt viszonyban áll a furfangos levélhordóval, senki más, mint Kálozdy Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a sors kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból, melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem tanult és nem feledett semmit. A régi volt.

Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a két ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, íráshoz készülve. A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s kipirult, égő tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol a messze homályos légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a nagyváros tornyai. A kinyitott ablakon keresztül távolra el lehetett látni; át a -295- rákosi kiégett, szintelen síkon egész a kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete erdejéig; le a poros síkra, a sok poros utczára, poros udvarra, poros telekre, poros épületre és poros járókelőkre. Ha elfordult is Ilona attól a végtelen vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen szinekkel mázolt be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse meg mély, sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal vigasztalóbbak. Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a kálozdi padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók utánuk küldött. Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a divatból kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s nyugtalan tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, fagyos vonásaival találkozott. Mindez nem a régi, falusi környezetben, tágas szobákban, a vén fák szomszédságában a hova illettek, a hol csupán a mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek látszottak és mindegyikük tudott a régi napokból egy kis dicsekvéssel állani elő. Ámde ittben, e fuladt városi levegőben, e sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind megnémultak volna és a kényszerítő nagy szükségen kívűl semmi másról nem tanuskodnának. Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja leszoktatni semmi sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe és lármába egyformán bele kell kottyannia.

Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a kezében gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre. De a mint izgatott zavarban körül-körülnéz, -296- ezek az ócska családi holmik, melyek csupán holtig való hűséget láttak, (könnyű volt ott a kálozdi dominium közepén!) nyilván nem igen biztatják arra, a mit írni szeretne. A tollát minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja, melyre omló csigákban hullanak le a hanyagul összekötött sötét fürtök. Azoknak a lázas perczeknek egyikét éli, melyekben éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykodó lélek kétségbeesve fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal figyelünk a szél zugására, megértjük az elröppenő fecske füttyét és beszélni halljuk azokat, a kik nincsenek. Óh miért, miért huzódnak ilyenkor oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára, hogy a mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!?

A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha fáznék s kitekint az utczára. Egy kis sétatér szégyenkedik ott a ház előtt, kopasz, sovány, sárga, haldokló akáczfáival. A fák közt jelenetek tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket nem takar el dus lombozat. Tisztán beszélnek mind a két kérdezősködő szép szemnek. Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg selyemszoknyájuk csak úgy söpri a port, a járó kelők tisztelettel térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos koldusok ezer isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után. Öreg hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és siessenek vissza újra belevetni magukat a -297- gépbe; meglökdösik őket jobbról balról tisztességesen. Ott egy szegény ördögöt temethetnek! Csak aféle festetlen és gorombán ácsolt koporsóban fekszik és a kocsis meg-megütögeti a sánta lovat, hogy minél hamarabb végezzen vele; az özvegyasszony, kinek nyilván gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi s szomszédjai egymásután maradoznak el mellőle. Amott víg gyermekzsivaj veszi körül a komédiát. Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott uszkár csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő publikum. Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel napvilágra a vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától elszelelt fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte-e új korában is ezt az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott hozzá?! Annak a szép kertnek közepén, ott a templom mellett, egy derültebb kép is kínálkozik. A virágok között egy puha gyepágyon szerelmesek beszélgetnek s nem sejtve, hogy valaki látja őket, édes csókokat lopnak egymás ajkáról. Ilona gyermeke, a kis Béla, nem játszott ott a porban, hogy annak a szavát is meghallotta volna. S ha ezer és ezer képet látna még, nem mind azt mondaná-e neki: beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő rendesen savanyú, bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a gazdagság!

A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja.

Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra megragadja. Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt. Temetőnek nézi a szegénységet -298- és szíve abban a hitben dobog, hogy neki még élni van joga. Végzete nem magányra, munkára, tűrésre alkotta; élete nem ezekre tanította; álmai nem ezekkel kecsegtették. Természete lázong ez élet ellen, melybe jutott; az ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a jövő ellen, mely reá vár. Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal messze-messze röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek és zöldnek hazudja magát, holott hosszu-hosszú évek előtt elhervadt már. Keble liheg, fekete szemei égnek, mint a gránát, arcz-színe kékbe játszik és minden izma reszket az izgalomtól.

– Nem, nem tudok így élni tovább, – rebeg magában. És ő első szerelmem volt!

Összerezzent. Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna valahonnan messziről. Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy sóhajnak töredékét.

– A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett! Ezután sem szeretnél, hallgass, hallgass! – felel a távoli titkos szózatnak és arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, mely végig futott rajta.

Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai közül. Újra megragadja. Már több ereje van és ír… ír… ír, míg kopognak az ajtón.

Gyorsan elrejt mindent. Még tekintetét is a belépő Béla előtt.

– Végre! – kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, – végre meg vagyunk mentve, Ilona! -299-

– Állást kaptál?

– Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid? A szerencsével együtt valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert volna. Hiába jártam mindegyiknél. Csak az egyetlen Mágócsi Ernő fogta pártul ügyemet… Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz?

– Semmi, semmi. Csak folytasd, hallgatok.

– Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást. Szerény, kicsiny állás, de mégis csak valami. Száz forintunk lesz havonkint. Ha megtanulunk feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk magunkat, megélhetünk belőle.

– S ha nem fogod elkártyázni…

A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert. Béla is szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még csak egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki:

– Nem, Ilona, nem. Azt hiszem, most már megtanultam mindent. Tudom, hogy ellenségem a szerencse. Utolsó forintjaimmal is csak azért kerestem itt fel őket, hogy neked egy kis kényelmet szerezzek, míg álláshoz jutok. De most már vége lesz. Még ma irok Mágócsinak és megköszönöm a mit értem tett. Nemes, derék férfi! Nos, add ide a kezedet, Ilona. Adj otthont, barátságos otthont és segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott szenvedélyt! -300-

– Adj otthont, barátságos otthont! Otthont ebben a sötét, mogorva két zugban itt! Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen legyőzni keserűségemet. Gondold meg, mi voltam és mivé lettem.

Egy kis szünet mulva halkabban következett a válasz Béla ajkáról:

– Mivé lettél? Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje keresetéből él. Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán elégedettebbek leszünk, mint eddig voltunk. Csak egymásnak és gyermekünknek élünk. A mint első hónapi fizetésemet megkapom, elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk érte s derék emberré fogjuk nevelni. Édes kicsiny fiam, mindenem! Minden éjjel vele álmodom!

Az asszony hirtelen fojtott hangon kapott férje szavába:

– A kártya-barlangban?

– Ott, Ilona. Még ott is a kis fiammal álmodom! De ne keseríts, kérlek ne keserits többet. Ha van szíved – hogyne lenne! – járulj hozzá az én becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg leszünk mentve. Nem érezted-e soha, minő boldogság lenne, megmenteni egy pusztuló családot, a magadét? Nincs egy biztató mosolyod az első remény-sugárra?

– Tudod, hogy én hamar kétségbeesem. Nem hiszek egykönnyen. Sötéten látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál.

– Hát nem tudsz, nem fogsz megbocsátani soha?

– Miért ne? Hisz itt vagyok veled. Bár ne…

– És mi lennél, ha nem volnál itt? -301-

– Ki tudhatná! Egyedül az isten.

– Azt ne emlegesd. Az a bocsánat és szeretet istene. Te pedig…

– Mit én? Hát mit én? Én föláldoztam magamat érted, otthagytam pályámat, lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba. És most még azt is meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, melyben arra gondolok: bár ne lennék itt!

Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen dolgoztam volna érted! Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának szép fehér, telt karjait.

– Hát hol szeretnél lenni? – kiáltá. – Becsületes asszony vagy? Becsületes vagy? Felelj. Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem nem jösz? Felelj.

A nő szikrázó szemekkel szabadította ki karjait.

– Béla! Igen, felelek. Jó, hogy kérdezed. Az maradtam volna, ha tönkre nem teszed az életemet. De ily durvaságra, a minővel megrohansz, ne várj tőlem semmit. Én feláldoztam magamat érted és most kimondom, kimondom ebben a perczben, melyben meg akarod tiltani, hogy áldozatnak tekintsem, szemedbe mondom, hogy megbántam az áldozatot. Kimondom, hogy nem szeretlek. Kimondom, hogy…

– Csitt, csitt, csitt… minek veszekedtek… ki tudja, meddig éltek?… Csitt… csitt… csitt…

Az öreg óra beszédét senki sem hallotta. Senki sem figyelt rá, senki sem fogadott szót neki. Sok filozófnak közös sorsa ez. -302-

A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel fölállt, szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és egy ajtócsapásnál. Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj lett volna, annak a sötét, háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül.

És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a barlangban, melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, hogy egy hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát megvásárolja rajtok. Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére a szenvedély karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a kétségbeesés űzte-e, hogy elveszítsen mindent, vagy még mindig az őrület, hogy egyszerre visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett hinnie, hogy itt mindent megnyerhet,) – e kérdésekre magyarázó feleletet csak azok a szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy csapások között a mámorban kerestek vigasztalást, nagy bűnök vádjának súlya alatt a legnemesebb érzelmekben kerestek másoktól titkolt mentséget maguk előtt (a világgal mit törődnek már ők!) s lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél tébolyodott, szabadságra nem is vágyó rabokká lettek.

Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla belépett. A világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte a külső ajtót. De az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget ismerte már s felnyitotta előtte a szentélyt. Előtte puha szőnyegek, drága kárpitok, kényelmes kerevetek, -303- zöld posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó golyói, fényes szoba-sor. A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és tudják, mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt. Pedig mind, a kik itt jönnek-mennek, szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, tolonganak, drága borokat töltögetnek, asztalokhoz ülnek, étvágytalanul vacsorálnak, rejtett fülkékbe vonulnak és várják a hajnalt, – úgy tetszik, mintha rejtegetnék az arczukat egymás elől. Mintha valamennyinek lenne valami magának tartani valója: annak is, a kinek bankótól duzzad a tárczája s ezüst pénztől nehéz a zsebje, annak is, a kié üres; annak is, a ki józan, annak is, a ki részeg; ha más nem, egy boldogtalan történet valamelyik boldogtalan társukról, melylyel nem akarják a jókedvet rontani. Jókedv! E sok halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák világa még sárgábbra fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy, tompa zsivajban, nincs egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel – valamint a rendőrséget kijátszák – rá akarják szedni a végzetet is, és egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az urat, urrá a koldust. Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal a nagy terem közepén. Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol szineivel: a vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt. Mintha mindazokat, a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, ágaskodnak, szájukban ki-kialvó szivarral, ujjaik közt reszketve tartogatott pénzdarabokkal, -304- visszafojtott lélekzettel és meg-megtántorodó térdekkel, – mintha valamennyit sebesen forgó kerekei közé kapta volna és halálos vergődéssel néznének szabadító után. A pénz csörög, a pénzszedő lapátja koppan, a gép forog. Nincs, nincs szabadító!

– Ez rossz hely uram, a hol ül, – szólt Bélához szomszédja, egy nyurga zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is volt. – Mi már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt a babona: igazság. Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két óra lehetett éjfél után) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt kért tőlünk. Természetesen nem adtunk neki. Hanem mint emberbarát, a kinek semmi érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez rossz hely. Jobb lesz máshova ülni.

A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot. Béla válasz nélkül hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt. Az izzadság gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál arczába csüngött és fekete szemei reszkető lázban tüzeltek.

A pénzszedő kiabált:

– Vörös! Fekete! Vörös! Vörös!

Veszt, veszt, mindig veszt.

– Cseréljen helyet velem, – unszolja az órátlan emberbarát. Ez a hely itt meg fogja hozni a szerencséjét. Itt szokott ülni Dacsó Artur, ki mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az egész világra és mint valami vadállat, csikorgó -305- fogakkal jön ide, hogy szeretne megölni valakit, vagy megöletni magát. Hanem a szerencse valósággal bele van bolondulva. Ha még soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a bankunkat. Ez épen az ő szokott helye, a hol én ülök. Tiszta emberbaráti érzésből kínálom, uram: cseréljen velem.

Béla már alig tudja, mit tesz. Helyet cserél és legeslegutolsó filléreit teszi koczkára. A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal fogadtatik; de megjegyzést nem tesz senki.

– Uraim, senki többet? – kiált a pénzszedő. – Mehetünk.

A gép megmozdul. Kering, forog, csöndesedik.

A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan meghallani apró szárnyainak suhogását. Hallani a serczegést is, a mint a csillárnak egyik lángjában elégeti magát.

Egy álló óráig fog-e forogni még?

Bár addig forogna legalább!

Béla halott-halványan bámul és didereg.

– Már a vörös nyer, – suttogják körülötte. – Mégis csak a fekete! Átkozott fekete!

Az utolsó, a legutolsó fillér is oda.

Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában a menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete többé. Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a falnak támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; nem tudja hol, merre, kik között van; nem tudja, hány óra, este van-e, vagy hajnal -306- vagy tán világos nappal; és nem tudja, hogy mit eszik ma.

– Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! – ütött vállára a félhomályban egy új vendég.

A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit. Bizonyára azt sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig sírnia kellett, mert szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói nedvesek.

Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje Dacsó Artur. Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles fényében ragyogók, két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély hahotája elhallatszik a harmadik szobába. Nyakkendője kioldozódva, mintha izmos nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket. Az első tekintetre észrevehette akárki, hogy ittas.

– Béla – szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a szív fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran legyőzeti szánalmunkkal az undort – Béla, kedves komám, az ördögbe is, ne essél kétségbe! A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma idevezetett. Urrá teszlek, Béla! Azután megnyerheted akár az egész világot, mert ezeknek a gazembereknek csak az kell, hogy győzze velök az ember. Akkor megszaladnak. Van-e kedved fogadni, hogy úrrá teszlek?

– Hadd el, Artur – felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki alig értette, hogy mit mondtak neki. – Hagyd el. Köszönöm, hogy fölébresztettél. Menni szeretnék. Fázom. -307-

De két aczélizmú kar a helyén tartotta.

– Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a szívemet. Nagy sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó barátra; úrrá akarom tenni és…

– Artur, te nem vagy magadnál!

– Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!? Hát volt-e akkor eszem, mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit szerettem!? Kötni való bolond voltam! Való is énnekem a tisztességes élet! Hallottad, milyen kutyául bántak velem a Péterfiék? Egész világ előtt bevallott vőlegénye vagyok Olgának s az esküvő előtt egy héttel kidobtak valami zsidóból keresztelkedett báró miatt. Most mindenki nevet rajtam. Még a zsidó báró is csak kinevetett, mikor kihivattam. Én rajtam nevetnek! Ez a szégyen minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem. Látom, nem születtem arra, hogy emberi társaságban éljek. Vad, ügyetlen és igen erős vagyok hozzá. El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a kit szeretek. Tudod kit?

A részeg ember fogai csikorogtak. Lélegzete nehéz volt és hörgő, a mint Bélát ujra megragadva, reá meredt.

– Béla, minek neked az asszony? Fele vagyonomat odaadom érte! Add nekem!

– Artur! – tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület sülyedése fölött, a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége ellen. A korhely, rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, elgyöngítette; de a mint e pillanatban eltaszította -308- magától a lihegő vadat, mintha a becsületnek ujra kezébe kapott parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy megtántorodott ez. – Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még egyszer, a mit mondtál! Menj, menj és ne szólj többet!

A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni.

– Uraim… uraim, az istenért!

Artur felkaczagott. Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták volna kaczagását.

– Ha kedves az életem! Hitvány, haszontalan, örömtelen kutya-élet volt ez! Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert tudom, hogy a szép asszonynak kedvére lenne a csere!

A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a fülke sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott.

A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak választva egymástól. De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant ellenfelének.

– Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! – ordítá. Úgyis jól lesz. Vagy én fogom megszabadítani tőled Ilonát. De addig nem bocsátlak ki körmeim közül. Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, mehetünk.

Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve támaszkodott a divánra.

A halál szele!

Egy pillanatra jól esett homlokának. -309-