XVII. FEJEZET. A hurok.

A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert fénynapjai már nyilván háta mögött voltak. Azonban hetivásárok alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara, mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös, négyszögű oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel, melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga, szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván a szekerek -8- körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú séta sem ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja a portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre rázva dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös parókás korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, vendégsereg, jó kereset azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba.

Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös állat, melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott volna rá. Az egész udvar üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol, vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók kitünő közvetítői. Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és -9- Venyige-zsidó házánál mindig biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt fő emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének elpusztíthatatlansága által különbözik.

De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen; legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán. A megszomorodott gadóczi előljáróság volt, mely peres ügyének végét minden áron idebenn akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze, legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, -10- szemfüles és jó beszédű legény, ki szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik, jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél.

Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül, a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig – ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem jelentkezett. Épen mikor legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott, méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától:

– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani?

A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai kutatásának eredménytelenségét:

– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a lelkemre kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először kinéztem, olyan fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok, ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. Tekintgettem én ott, bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, hanem a rektor urat bizony csak nem láttam én. Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha ez igaz lenne, -11- kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, mondok, Évikém, első a kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az elveszett rektort keressem. De biz én akárhogy szemeltem odakinn, másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi csillagokon kívül. Pedig még a disznóólba is betekintettem; hátha véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman.

– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá, ha csak a föld nem nyelte el?

A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel emelvén föl fejét, megszólalt:

– Hallják keetek!

– Halljuk, bíró uram, – felelt az előljáróság.

– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra. Aszondom én keeteknek, nem ártana, ha most már -12- fölöstököm után fényes nappal még egyszer körülnéznének.

A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy szóra fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. Kukkantó jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő öregbírónak.

A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra hajtogatni kezdte tisztes fejét.

– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután a vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. Meglássák keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém, templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt hozni felőle.

A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott, váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga mellett a gyilkost; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt testet. Uram segíts! Hanem a törvényurak nem hiszik -13- neki s míg ki nem sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható ember.

– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani – ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. Akkoriban lehetett, mikor a harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket. De már ilyet, hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék, már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki.

Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy, hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata. Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát! Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha valami -14- kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe.

A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték. Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú, melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz.

– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, ujból végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná magát a beszédemben, hanem tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden bokorban terem? A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl fűtővel. Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort ebben az életben nem kapunk többet.

– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben -15- egy mély, szívből jött sóhajtással Kukkantó Mihály.

– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő méltósággal Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig tegyük le a hites bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért. Nohát!

Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is, megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az országútnak. Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda, a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a rettenetes nagy árendát?

Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor változtatott színt. Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel, lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a megkivántató börtönhelyiségekkel. -16- Putzelberger főbíró úr még az éjjel megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte.

Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni. Csak két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első életjeleit várták környezői. Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott, a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg. A kapuban hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a kastély minden bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha szükség talál lenni -17- rájok. Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva, csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső néző közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott. A féleszű Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és nyomasztó jeleneteket.

A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú, hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt szemű, örök nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét minduntalan szája elé kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával -18- vesztett el hajdan. Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat, engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet.

A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – erőnek erejével szólani akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol elvörösödött, hol elkékült.

– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte?

A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől. A tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik bennök, bizonyára nem lennének olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a vörös orrú esküdt – hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami prés nehezkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud semmit. Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják el. A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely -19- iránt az esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében haragot senki iránt nem táplált. A mindenes is oly ártatlan, mint a ma született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban s még most is törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog elszáradni hollók eledeléül; meg az a…

– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját nénémasszony.

– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki vörösödve feleselni a kulcsárné, – már én bizony…

– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom veretni.

A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint -20- a gyanuba fogott gadóczi rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés, hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott reverendára. Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához hasonló hangja. Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe. Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek ellenére csak tovább beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további nyugtalankodása esetén reá várakozik. -21-

Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár vallomása a rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott; az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt: Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely alatt – kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt ellene. A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában rejlettek ama bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az erdőben elrohant. Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott volna maga helyett az akasztófán. Az illető nótárus urak azután a környéken – egyéni belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak -22- összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. A csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik.

Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni, vágni), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei között.

– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz, ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E szavakkal óhajtott minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél a törvénytől!

Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött -23- áldozatot – mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr – minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, kivette s maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak?

– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé Haluska Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, – megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek vagyunk. Én vagyok a biró…

– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta.

– Haluska Péternek, szolgálatjára, – felelt a kérdett. Ez itt a kisbiró: templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes Kukkantó Mihály, hasonlatosképen esküdt ember. (A patriárka nagy lélekzetet vesz.) Mert hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor urunkat be tetszett csukatni, mintha ő lenne a gonosztevő, azért jöttünk, hogy letegyük mellette a hites bizonyságot, hogy ő kigyelme az egész dologban olyan ártatlan, mint a ma született gyermek. Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a dolog, itten az öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és… -24-

– Gyorsan, gyorsan, – sürgette az esküdt. Csak a dologra, biró uram. Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal?

– Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni. Mert a hogy hát az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom a Dani öcsémnek, hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb lesz; majd a Kukkantó koma eligazgatja a lovakat. Egy minutumra lekerültünk aztán mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a parton aluszik javában ez a nemtudomki. A Dani öcsém tüsténtig ráösmert, hogy nem jóban járhat, mert a gunyája véres volt s a hogy megpillantjuk mellette a fokosát, már bizonyossak voltunk, hogy ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni, minekutánna, hogy az Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy fokossal történt a gyilkosság. Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem a mint láttuk, hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a becsületes emberek elől, aszondom itt az öcsémnek, templomsori Czirók Daninak, hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával vissza nem térek. Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a dolgot, hát imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt törvényes áldozatnak.

Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az asztalra. A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha mellé. -25- A törvényes áldozat, ki eközben a kis birótól a hajdúk kezébe jutott, vad és fásult tekintettel szögezte a földre mély, beesett szemeit, melyek szürke, mosdatlan arczából úgy villogtak, mint hamú alól a parázs. Szája össze volt szorítva, kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől fölhorzsoltak.

Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván időről-időre burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei történetet s komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé:

– Hogy hivják önt? – kérdé tőle.

A törvényes áldozat nem felelt.

– Hogy hínak? – förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki még mindig hiába várta a csöngetyű-szót.

A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál. A vádlott mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott gonosztevővel van dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való erkölcsi fölháborodása a kályha mellett jelentős fejcsóválásokban nyert kifejezést. Az egyik hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös kezelését, miután látta, hogy ennek kilétére nézve a legilletékesebb helyen hiába kopogatnak, tisztelegve emelte a balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással állott elő:

– Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni. (Putzelberger úrnak egy kegyes kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy ásítás eltakarására.) Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban. Valami Szegi nevezetű. Már ott is gyanakodtam -26- ellene, mert csupa akasztófáravalókat játszik.

Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé…

– Jegyzi ön pontosan, a mit hall? – kérdé a főbiró a papir-tengerben lubiczkoló irnoktól. Majd rendíthetetlen nyugalmával arról tudakozódott a törvényes áldozattól, hogy ő követte-e el a gyilkossági kisérletet?

Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban összeszorította vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni igyekezett helyzetén és hallgatott.

A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt a hir, hogy a beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött intrikus füleit is megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de hangját visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta kiaknázni a helyzet előnyeit.

– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. Vádlottat fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés perczet fel kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz. A jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az irnokhoz fordulva. Mehetünk.

Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis -27- szobájában, hova tegnap este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama betévedt, halavány sugarának, mely vánkosára esett. Oly csöndesen, türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn marad? Itt marad. Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé. Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a határt képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya lábánál egy sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. Mozdulatlanul ült s mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert körvonalak. Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály. De a fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy silhouette-ről. Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye, szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá, valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt ifjú nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva, és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel virradt. Csak -28- nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből.

Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A szivárvány tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara. Titokteljes, földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a sülyedő világot. A lég – melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem láthat többé. Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla, hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes anyja-e ez itt, ki a tűrés arany koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny -29- és szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! Zord bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát ő, a keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, végetlen távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész mindenségben. Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú szemeiben könnyek csillognak. Körüle messze üres, elhagyott a végetlen, melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy. Óh, ott is van hát könny és szívszakadás!

– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek gyönyöreit hajszolva kereste.

A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona örvendő sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl: -30-

– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, mikor azt mondtam, hogy: est modus, etc.

Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült, fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit.

– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh uram-teremtőm, az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha meggondolom… Te, Béla gyerek, te, te!

Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. Most Béla kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is elhalmozta csókokkal. Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom atyjának.

Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára. -31-

Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a törvényes áldozattal együtt.

– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz doktor úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel kihallgatást tartani, ad audiendum etc?

– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a feltartóztatott főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése. A szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e perczben, a főorvos urat kivéve, kérnem kell mindenkit, hogy nehány pillanatra hagyja el a szobát.

Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr kivánatára, mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta szerencsétlen imádóját. Az intrikus igazolta az általa magyarázott drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű emberek iránt lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva erőszakkal utasította vissza, -32- egész testében remegett és sötét homlokán kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene. Lesütötte szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna, hogy ismeretlenné teheti magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött kezek, melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell, melyben a halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak. Nemcsak arra a nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a boldogtalant, egy halk sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta arczát s halálsápadtan rogyott egy székre.

– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó Istók, – ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék karomba és menjünk, -33- menjünk innen. Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége. Menjünk, menjünk.

Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint vezette, mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is vállára hullott.

– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, hogy minden a legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják, előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk, hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól. Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék! (Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok valami ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem. Hanem hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna gondolnom, hogy nem mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és megtudom, mi történik azzal a mi eltévelyedett felebarátunkkal.

Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel ezelőtt Ágnes utolsó boldog -34- óráját töltötte, mikor az elhagyatott szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e kastély jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép így mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos üdvözlők lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana, melyet kész ismételni bármikor, bárminő közönségnek.

De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. Miatta mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg. Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta fejét s messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. Ama borzalmas szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor az élet tengerén tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk recseg – pokoli ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos éneke. Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a mennyinek romlás és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között -35- s ő lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem. Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták, melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a békesség és örömek szelid tanyáit. A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a világítás különböző. Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében hitte azt. Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt.

A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr dicséretére legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott benne.

– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E szavakkal lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? Legalább inthet-e igent, vagy nemet?

A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit, mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket. -36-

– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak.

– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első kérdése, melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a törvényes áldozatra fordította.

Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. Remegett a haláltól.

A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny, kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik.

Kezével intett, hogy ismeri.

– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – kérdé tovább Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm által, hogy végre nyomon van.

Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! Mintha nem vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! Mintha nem nyomná lelkét egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott -37- úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit, a mennyivel tartozik neki! Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert, kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és bilincscsel is rokonságba kellene kevernie! Mintha nem állott volna álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva kérdezték: ez volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének verése, míg a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve; válaszolnia kell.

Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű szívének daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét s nem utasította vissza a menedéket tőle.

E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére s ő nem érzett semmi fájdalmat.

Nemet intett.

– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat. Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó mutatóujj még mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez volt-e?

Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. Azután befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette ezeket, míg -38- tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó szemeit.

– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom meg egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre befejeztük a kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül. Fogadja szerencsekivánataimat javulásához, uram.

A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró, a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette. A kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is kitört csakhamar és segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról. Még jóformán ki sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – a nehéz ajtó zárában zörögni hallotta a kulcsot. Visszafojtott lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem pillantja-e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették. A mentő hajdu azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt, a prior-szoba felé vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos -39- indokait, melyekre nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A hivatalos helyiség ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő öltözetén.

– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani, hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben találkozott?

Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és zavaros pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett volna, akkor sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat:

– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna.

– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha mellől Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is csapjuk! -40- Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a törvényes áldozatot. Isten segedelmével már vason is kuruttyol a gonosztévő. Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes…

– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő parasztokra a konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt. (Könnyű volt neki; nem a nép választotta!)

Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle, hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok kitérés, ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének.

– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, vigyázzon, megint malaczot ejtett. Csak mindent észszel és meggondolva, amice! Így. Hozzák be a vádlottat.

A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és bizonyságot tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt meg először rekedt hangján a vádlott.

– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában.

Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. Bizonyságot tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak -41- ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján. Bizonyságot tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét. Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy őrjöngőtt a szép Ilona után, kit Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. Kiforgatták szívét és megkeresték benne a bosszú fekete rejtekét. Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön és tudták, hogy onnan szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat, melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett.

– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. Bosszúból tettem. Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem vagyok én a fia többé!

Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. Erősítheti, hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál magasabb s nem olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait eltakarta előle. Mind nem használ már semmit.

A bűnös vallott s a törvény itélt.

Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. Hallotta maga mögött a kulcs csikordulását -42- s e rémes zörej viszhangjára – azt mondták neki – öt egész esztendeig kell várnia.