XVIII. FEJEZET. Egész csöndben.

A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett, a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal ugyancsak ok nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb lármát.

A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze, hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont karokkal, a megszokott foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert -43- régi emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg orvosságnál. Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek, mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson egyet a párnáján.

– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, – köszönte a beteg.

– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. Nem a helyes kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is te még, mi az a fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a magam számára kellett írnom és olvasnom: majd akkor talán lesz neked is némi sejtelmed róla, hogy mi az. De akkor is bizonyosan lesz – kivánom hogy legyen – te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod felejteni, hogy mi a fáradság. Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted, mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi kis ficzkónak… Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem…

E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban -44- hullámzó hangon és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a távolba csapva, elkiáltotta magát:

– Nini, miféle kocsik azok ott?!

A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont sörénye vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak s a hintók rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé czigánykereket hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta. Szemlátomást lakodalmasok voltak. A legtisztább ragyogású, hóval fedett vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak magvait melengeti. A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve, át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas csalitok rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók – hogy jobban lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki. A pityókos Bálint -45- mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek. A szegény féleszű azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel tisztelkedett. A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban.

Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét.

– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt. – Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. Bizonyosan abban a pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, fáj rá az öreg János foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme. Meg az a -46- hatalmas négy szürke! Hogy ragadták azt a kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna!

Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni.

– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se tette se vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a kastély előtt, melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam, hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat akárnám ingerelni. Isten őrizz! Elhallgatok vele, sőt el is temetem mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok neki az életre. Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt, kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog. Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona kisasszony, ez aztán…

– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve fejét. -47-

– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted.

Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta, hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A háznak ifjú ura nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte, hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet hideg mosolya ered. A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt bágyadt vonásairól. Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába azt a gondolatot, mely elfoglalta.

– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest.

– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest mondtad, Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről; mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen elő akartam hozni, hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap fűnek-fának elkeseredve emlegeti, miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő óta teljesen elfordult. -48- Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem katholika vallású-e, mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot. Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt helyzetemben illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom? Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden bizonynyal befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől. Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán miféle bort hozassak fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét szeret…

– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán izenj be Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem.

A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén várt rá valami tenni való.

A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be. De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét várja. Mint a -49- könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie, mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az, melylyel a báléj mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte, mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya szívének vala szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába -50- akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. Ilona volt az első, ki szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé. Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív. Életében soha nem fogja elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölebresztették kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő, álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott. Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb, legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri és hálás lehet a végzet iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna, megismertette vele, kit társul dobott mellé. Nincs miért vonakodnia a döntő szótól. Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy eltaszított leány miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket, hogy -51- életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás. Ime e szív most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor és forgatta ki önmagából! Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát? (Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily határozott alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor emlékeinek fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben nem tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő kézre lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer annyit ad, ha gyorsan adja.

Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt. Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe. A ki sötétből kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe. A mit csillagnak néz, az könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet gyujtó villám; -52- a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret, kötelesség foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is azt hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent.

De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan hallgatja bizalmas suttogását. E boldog andalgás méhében csak rózsás jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg, hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy elmesélésébe fogni merjek.

Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott.

Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült az arczán, mely – a régi mellőztetésen való neheztelés mellett – kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti -53- feszült viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt borítva a közelmúlt ebédre – minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni.

– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki parancsainak mindenkor kész engedelmeskedni.

– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az érkezett elé, kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a mi lelkészünk: tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam. De igen fontos ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen halasztanék tovább. Olyan dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott vendége. Kérem, foglaljon helyet. Istók, itt vannak az írószekrény kulcsai. Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban legfelül találsz.

A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó szomoru alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve, végzé megbizatását. -54-

– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez órában össze akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a hirdetések alól. Azt hiszem, nincsen semmi akadály?

Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez! Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül szükséges összeköttetését. Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot, az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy nála jobbakat már senki nem kivánhat.

– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a paphoz, ki a mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna-e ő az egészet a kathedráról.

Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos kifogást emelni nem tudott, -55- a napraforgót ismét Béla felé irányozva, kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava nincs.

– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, széke mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva.

– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül. És protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket. A mi a készenlételt illeti, egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony, esedezem, eljár az idő!) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az imádságot. Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok, nagyságos uram. És a két tanu?

– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A másik meg… Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk?

– Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju házi úr jegyesének kezét gyengéden a magáéba fogva.

-56-

A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep, s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le a lépcsőn s odalenn – hogy annál könnyebben menjen – kulcsának fogantyújával kezdte ostromolni a prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából.

A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. Ámde azért volt nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse, minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt. Miután azonban nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női illemérzetére, kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz.

Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, -57- hogy nézzen Pallér ur és az ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott. Nagy szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató követelésére – zsebébe és tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi volt.

– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla. Nem kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre. Itt jön Varjú Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a második tanu.

– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki Béla szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb gondot sem fordított. -58- – Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a nyakamból. Így ni. (A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi. Azt a módos komplimentet meg, melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai ásítozó fiataloknak!) Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony. Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar embernek. Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy ilyen nyalka egy legényt, mint ez a Palkó, keresni kell.

A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró manóit, melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog filozófushoz illett, ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek, hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő. A tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte, hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem használt -59- kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi.

Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új fogadkozásban tört ki:

– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A kalácskaréj utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan rendíthetetlen tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, pajtás. De hát mire legyek?

Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt:

– Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre…?

– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a vendég. – Hát kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, még ilyen véletlen öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos. E szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz… hanem most már az én szekerem is a násznéphez tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges meglepetést! Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még úri fogásokban is! Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki atyám, talán kezdeni akarja a szertartást? -60-

Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre. Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez.

Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a másik után vetette reá.

A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek lábai alá, egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s megkezdődött a szertartás.

Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon leányt, kit jobbján tart?

Akarja.

Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, kit jobbján tart?

Akarja.

Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár -61- Ábrahám ur egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló kérdést. De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az imádság tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez, felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról csöppent-e ide?

– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába esett vissza, – a te számodra kettős meglepetést tartogattam. Az egyik s talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni neked. Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá lettem.

A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el ajakáról a vallomás, hogy:

– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, vajjon a Pallérossi Pallérok közül-e?

– Épen azok közül, bátyám, – felelt könnyű sóhajjal a menyecske.

– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó szemeit új rokonára emelni. -62-

Ilona szivesen válaszolt neki:

– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú gólyát!

– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – rebegte Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével.

Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén, melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet különössége, az új atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint a mennyi most majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem feneketlen mélységek voltak-e azok, hova életének egy-két keserűbb perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) mind ez úgy össze-vissza zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és Vincze úr. Csak a napsütötte nagy falakat látta, telidesteli a szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni. Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája egészen -63- teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló féllábú gólyákkal.

Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének eloszlatására vetette föl a kérdést.

– És a Tiszán túlról…?

– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, kit azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már meg benne a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben. Mi sem abból, ki mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen tréfa ér valamit!

– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! – szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség nem ért az életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség nem ért. Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő figyelembe vétele mellett -64- törvényes, rendes és szabályos nyugalomba vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve, jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes és szabályos nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem, már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől. Ha most még ehhez hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet!

A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára és szivének hálás voltára. Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a Kálozdy-családba.

Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni szokta, ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett virágzó -65- familiához áll. E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről. Atyja, a kit forrásul idézhetne, régen nincs az élők között s az esztendők is, melyeknek hosszu sora – isten tudja, hogyan, – egyet-mást a fejébe vert, hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy hallgatása által megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia magát. Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte, hogy Béla – noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott belőle.

– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s ugyancsak akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… ugyan hogy is hivták csak?… abból a hires, hires katona Pallérból?

Katona körülbelül minden családban van.

– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé elmélázva a kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, semmivé lett, sirba szállt.

– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség. De így jár, a ki az emberek rosszaságával számot nem vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye, mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!… Az a -66- hires… mi is volt csak? Igen, az a hires, hires prókátor?

Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között hires is csak akad.

– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam vagyok.

A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj kastélyra esik tekintetünk.

Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, hogy a tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő nagy idő, mely alatt az ő tudtán kivül sok történhetett.

– Eszerint, – mondá, – ha meggondolom… hát én lennék a családfő.

A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak virágos felköszöntéseit. A mentor következőleg végezte a magáét:

– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek csordultig tölt poharát -67- tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora vagyok, hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak. Szives bizodalmadat erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát!

Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban nyilván mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó szemekkel odasughassa neki a következőket:

– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te boldogságod érdekében szükségesnek tartok. El fogok mondani mindent keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony felől lelkemben hordok. A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem tőled ama bizonyos engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket beszél. Csak -68- bízd rám Béla és engedd, hogy tiszteletteljesen megöleljelek.

A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva. Mikor ide beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet családi képeivel. Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve; senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre kerültek. Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem sokat látszott törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal, mintha szivéből lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést mernek indítani az élő mosoly ellen.

Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást, kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga ruhája -69- oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el; kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e vagy feketék?

Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el oktatásait.

– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné. Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy keresztyén és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött; iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani egész fényes pályáját. Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden boldog családi életnek alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és milyen mulandó!

Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még sokkal -70- könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott. Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy bóbítás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony. Amannak egy rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva, mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen mosolygott a furcsa szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább:

– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma! Egész Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok, herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett,) hogy még egy grófnéra nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett.

Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. Azután folytatta:

– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje. Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel és egy selyem -71- szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden feleség szívéből követni óhajtana.

Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek. A némaságot, melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának:

– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, Béla, milyen kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet. Köszönöm, köszönöm.

Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a hogy a tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – egy kissé szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta:

– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel én ez alkalommal -72- kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, kénytelen vagyok vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső ezen a világon!

– Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, – biztatta Béla.

– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. Tudod, az a két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba! Semmi okod szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem nyerted meg, – mert november 30-ka régen elmult, – legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába fojtod. Valami ez! Úgy-e hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van, jól; nem hozom többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla!

Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból!

– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít, úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. Nojszen csak követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló!

Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni. Dacsó Artur kimondhatatlan sokat -73- nevetett, minduntalan egy-egy köhögési rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott velök. Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással férkőzött mellé s megszólította:

– Artur, egy szóra!

– No, mi baj?

– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most nagyságos asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda. Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is nyertél.

– Nohát nem nyertem! – kiáltott az öregre a víg czimbora. – Baj az?

Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait.

– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne heveskedjél, mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem nyertél, se nem vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál. A bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz? Jól van, jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj. Muki, a jobb fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva! -74-