XIX. FEJEZET. Szürkület, ébredés után.

Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek!

Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak annyi ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot töret. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne következzék a napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak tréfás építőmesterének dolga nem akad.

A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb, termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra nem sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg.

Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek forgásából az ócska -75- kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal, diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral, gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol körülötte. A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom-e, vagy félig kész épület? A kőmives állások durva hálója itt-ott két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte vállakig fölhuzzák. Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok, csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják a befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A paraszt gyerekeknek ez időszerint -76- legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből – sajátkezüleg gyártott sár segítségével – apró kastélyokat építeni, melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő csordának esténkint rendesen áldozatul esnek. A vályogvető czigány is beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb nóták kerülnek. A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie.

A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is, fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka ispánné meg Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást. Mindenekelőtt az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek gyakorlására – -77- mióta az uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással tartja üstökét biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely, hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata asszonynak az a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat – pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban – már annak a háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége. Mindezt pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket.

A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó reggeltől estig máriásoznak.

Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. Az ő kis szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve, mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; -78- de Béla látván, milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett neki. Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap ugyanazt a választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen olyan nagy a felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, nehéz csomagok állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, fényes selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel, melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak. A földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábu gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek helyet adni a szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen aranyos borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy -79- sarokban egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor Ádámné asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában:

Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…

– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna!

De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen rossz számító volt. De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja fénye s férje egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is megtaláltatott -80- s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj, mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a nászágy függönyei félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai; az éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait kicsúfolta. Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú; a mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum; az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát és mindig fázik. Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt természetesen ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról. Jóllehet szerény ellenvetéseit -81- rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú, hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, a dolog vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett, Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések megköttettek.

Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy – míg a kastély elkészül – valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt lakásba költözzenek. Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük -82- történetét a szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám dr. Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja, egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta.

Útnak indúltak.

Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával, töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába, mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla szótlanul huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba mélyedt. -83- Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze. Ők visznek hírt arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva maguknak a föld gyomrába, megrengetik, vagy kicsapván medrükből, elárasztják a vidéket. Hanem minderről csak a sivatag tud valamit. Béla ilyen magányosan élt. Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások, melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének nem volt kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, hogy a ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta. Ilona össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban a nagy karszékben várta a papot, ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava felzaklatta -84- lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a gondolatok, melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének süketek a térítő előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek, mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése; nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. Béla maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! Átkarolja és megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre mellette.

Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik. Olaszországban -85- jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a holdsugarakkal. A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a csillogó, suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó tündérbe lenne szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt; de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve, főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – semmi szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó neheztelés hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni. Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre sem lehetett kellemes látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd, mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele.

Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással – most ettől a hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A drágábbnál drágább selyemruhák készlete -86- oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden munkásságukat. Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? – kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében.

Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek.