XXV. FEJEZET. Bugyi koma és a hivatalos pecsét.

Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja.

Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia lármás csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt. Vallotta is szívének teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki, kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták veszélyeztetve. Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett semmi panaszuk. Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán keresett a heverésért, legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben. Salamonnak, Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy dinom-dánom, noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni kell jobbra; éljen a Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! -224- A Péterfi gróf emberei valamivel elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok és vörös ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett. Pedig a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani kellett volna (de hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében?!) azt az egetverő rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a kerületben. Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban, melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk.

Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem azt, a mi ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen ugyanis olyan módon végzett a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra állította. De ennél még sokkal nevezetesebb volt -225- az, hogy elválhatatlan szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe állította. Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak, ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti, mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, véres szájú hazafi volt, igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását. Mert Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen kifundált hadicsel Béla ellen. A bogádi kurta nemesek régi pörös ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész Bogádot az árvíz. Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a komák. Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az álnév volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit -226- nem hirdet, az nem tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik, feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. Mert a fehér tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind Péterfinek számított. Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád dönt, az a Bogád, melyben napról-napra hullámoztak a pártok s mely feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta.

A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; jött az istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy állott a dolog, hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ. A jövő bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van.

Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt tollal, meg zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek lettek. Generálisok és közkatonák, tábori lelkészek, futárok és markotányosok váltották fel egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki lóháton; hanem valamennyi szoba tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval -227- és az udvar csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen távozott s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb mesét még nem komponált poéta a világon. A karikalábú Csikmák a szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta válaszolni:

– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan a maga szent meggyőződése!?

Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. A nagy fejű Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben forgolódik, mindig azt tapasztalta, -228- hogy az elbizakodás a legrosszabb politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld tollakkal együtt.

Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek; ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet a Karámosi Hiradó Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a csata sorsa átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre dugott, a kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek visszafojtott lélekzettel lesték. Azt hihették, nyugodtan aluszsza át a hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk nyári alkonyatokat, midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny, mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén egyszerre elhagy bennünket; Béla -229- tekintetéről e válságos napokban el látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük pusztulásáról vagy felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. Kevesen tudták közülök, hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő kövön. Az általános töprengésben igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással szokta hangoztatni a híres biztató igéket:

Nem vész el bármi sors alatt,
Ki el nem csüggedett!

– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a «felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki. – Lárifári, ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy perczre sem méltó az én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek hivalkodni. Nincs a világon semmi megvetésre méltóbb a kishitüségnél.

– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a pipaszárral, homlokára és így szólt: -230-

– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a milyen a ti fejetekből persze nem kerül.

– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába.

– Megvetlek, Gyuri!

Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben. Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott a nagy dobot természetesen ő maga fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól felöltöztetett báb-sereg báb-királyához. A koma, ki előtt nem volt semmi szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. Vincze bácsi majd titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti. Csak úgy, minden zaj nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle. Bugyi koma el fog tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból, a mennyit tetszik. -231-

– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált plánumot?!

És úgy tett, a miként beszélt.

Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, azért gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A gyér lombú, sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése. Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre, hogy azután senki azzal az ármányos, de nem szokatlan kifogással ne élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában magával. A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja.

Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy rakáson. A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével, (egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha egyenesen csatába készülnének, -232- még pedig ama divatból kiment ütközetek egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne látni valakit közülök. Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a környékét is elkerülték a korcsmának. Azoknak a falun kivül, a Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre, noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a Kurjogató Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt akár a templom egere. A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz hazafiaknak ezen összejövetelén.

Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt -233- legtávolabbi gyanuja sem, mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére, melyről a lélekerősítő igéket vala hirdetendő. Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem vékony, mint a pipaszár. Cséphadaró karjai nem verekedésre valók; lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből. Ő nem is keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem felsősége őrizte. Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette el, a ki közelebbről nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa, a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő szemeinek szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az orrával is, melylyel – minden elővigyázata ellenére – hajdan valami véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból, a melybe odafenn megindult.

– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági viszonyban állott.

A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre, hogy vigyék, a mint következik:

– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott ügyét… -234-

– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk!

A cséphadarók csöndet kértek.

– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen!

A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára, melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele. A mint a szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is sulyosabban nyomta ingatag lelkét.

– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek hallatára a panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?!

– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is. Annál jobban tudja a szegény ember dolgát. Az isten éltesse! -235-

Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát.

A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett. A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte volna, végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe. Dörgött, a mint csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig mult napoknak hirhedt népemberei szoktak. Ebben az országban már Kupa és Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája íze szerint volt. A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és mindig gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben foly odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának, szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr. A szegény ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással. Bolond volt a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű századok szolgáltatják. Mikor a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági legelők tilos területére, jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban nem is kezdték. A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba, az -236- Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében.

Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett. Ájzig czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött üvegeket.

Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember.

A koma iszik és újra iszik.

Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a felesége semmi -237- módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a vállára ütött.

– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte Bugyi, a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén nem közönséges pirosságnak örvendett.

– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban. Nem jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába?

– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is mondhatok, hogy ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr…

– Isten őrizz, koma! Csak menjünk.

A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint – zsebébe nyult volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe:

– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre fáj a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött puskák között utczát söpörsz Karámoson. -238- Hallottam mindent és most úgy a körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál. A sérthetetlen törvény nevében be vagy fogva. Tudd meg, hogy nem holmi hitvány kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva. Nohát most viczkándozzál, koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak viczkándozzál, koma!

És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. A megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából, s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két cséphadaró soha veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta. Minduntalan egy-egy káromkodás készült kitörni sárga fogai közül; de a kellő perczben rendesen működni kezdett a bor és meghunyászkodott a kelepczébe került koma. Ijedt, fojtott, rekedt hangon dadogta:

– No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr! Nem bántottam én egy szóval se a császárt. Isten bizony nem bántottam. Csak az igazságnak fogtam pártját.

Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata lopózott volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, sőt utoljára a -239- derültségnek félreismerhetetlen árnyalatával kérte Vincze urat, hogy ne bolondozzék.

– Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar világból. Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni!

És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik cséphadaróval csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje mellől. Az forgott a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával csak rá akarnak ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel. Egy pillanat alatt el volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére fogad, meg is esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon. Nem most fog először a szegény embernek ezekhez az apró segédeszközeihez folyamodni, a miknek a megtartását az úristen se kéri számon.

Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze úr épen nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos sikert bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett atillán, jó kedvű méltósággal folytatta szerepét:

– Most nem péterbácsizunk többet, koma. Csak úgy ismerjük egymást, mintha sohasem láttuk volna. Én itt a szent és sérthetetlen törvényt képviselem. Hallod-e?

A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat nyuzott atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék. Az igaz, hogy így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is eltünni látta és meggyőződött róla, hogy fele sem -240- tréfa a dolognak, az újból való elhalaványodással egy kis pillanatnyi józanság is meglepte.

– Üssön hát bele a törvénytekbe az isten… isten bizony ártatlan vagyok, tekintetes úr! (A bor megint helyt állt.) Ilyen szeplőtelen becsületre nem lehet rábizonyítani semmit. Tudom, hogy csak a szent meggyőződésemnek vagyok az áldozata. Jobb, ha elereszt.

A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a külön hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze látszott olvadni a vörös mellénynyel. A koma szavaira neki dühödött.

– Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? – kiáltá. Tudod-e, hogy a sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy nemes ember, ha az vagy is, mert én ebben a minutumban elhegedültethetem rajtad a huszonötöt?!

– Kivel? – nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban sem feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a huszonöthöz okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak pedig még eddig, hála isten, nyomát sem látta a ház táján.

– Kivel? – ordítozott az igazságnak vörös mellényes szolgája és egyszerre ellökte magától áldozatát. – Kivel? Van-e a világon ehhez fogható arczátlanság?! Nem, nem rablom veled tovább a megbecsülhetetlen időt. Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, mert úgy összemorzsollak, mintha kalapács alá kerültél volna! -241-

A koma megadja magát s Vincze úr – miután karjait kinyujtóztatta volna – újra megragadja a biztosító gallért.

– Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint. Hajlandó vagy-e egész csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül bejönni a vármegyeházára?

A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; de a falun kívűl, a Becsaliban három hajdut hagyott. Ez a gondoskodás, úgy látszik, szükséges is volt, mert a foglyot egyszerre megszállta az ördög. A komoly ünnepélyességgel előadott kérdésre azt felelte, hogy:

– Magának a mennybéli… Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én számos neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője. Az teljes lehetetlenség, hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe hurczoltasson és a szegény, neveletlen árváim…

– Jösz vagy nem jösz?

– Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a családomat. Méltóztassék ezt meggondolni. És még hozzá ártatlanul, mint a ma született gyermek! Bevárom legalább az erőszakot. Addig még megsegíthet az úristen!

– Bevárod az erőszakot? Csakugyan be akarod várni, hogy megvasaltassalak?

A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította az új meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett bizodalmából nem engedett. A vörösbegy el lehetett készülve erre a -242- vonakodásra, mert szokásos nagy szavait leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával.

– Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve fogsz Karámosra bekísértetni. Ebben a szempillantásban itt leszek a hajdukkal, meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és jaj neked, Bugyi! Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod az atyafiságodat és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető kezéből. Látom a szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába! Itt a kertek alatt fogunk jönni, hogy meg se lát senki és sutty! – a Bugyi koma nincs. Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide. Hé Ájzigné, hozzon egy pohár bort! Egészen elrekedtem ezzel a gazemberrel.

A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos karjainak és saját, sok jó szolgálatot tett lábainak összemérésével. E közben azonban az egyik cséphadaró véletlenül az orrára tévedt. És már vagy az erre ébredt gyászos emlékek fogták el egyszerre szívét, vagy az összemérés eredménye nem ütött ki egészen kedvére, de annyi bizonyos, hogy mozdulatlanul maradt.

A himlő-helyes korcsmárosné – piszkos alsószoknyájában, sárga-virágos nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott kontytyal – nagy óbégatva hozta Varju Vincze úrnak a kívánt szíverősítőt. A kulcslyuk nagy áruló.

– Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan – sopánkodott, – de az Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt minálunk -243- történt volna az egész. Pedig ötven pengő nagy pénz a mostani szegény világban! (T. i. a kikötött százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.) Nem keveredhetünk-e még mink is bajba miatta?

Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a zsidóasszonynyal. Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem kináltatott senkinek (még készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint ez itt neki, beérte két pohárral belőle, megtörülgette lefelé konyuló macska-bajuszát és megint Bugyihoz fordult:

– Így. Most pedig te ide becsukattatol. Hol van ennek a szobának a kulcsa.

– Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! – jajgatott Ájzigné. Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna a házunkat. Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy nem tartunk pénzt itthon, mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is zárkóznánk és jaj lenne nekünk. Még az almáriomnak sincsen kulcsa, esedezünk alázatosan, nemhogy a szobánknak lenne. Csak aztán minket tessék ám kegyes pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna keverni valami bajba.

A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza. A ferde orron keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a titkosan derengő sugár. Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a garatra, a legkétségbeesettebb -244- helyzetekben is fel tudta találni magát. Egyszerre csak nagyot pislantott, felvillantak szemei, jót rántott az atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok egyikével újra készen volt. Macska módjára kezdett dorombolni hórihorgas egerére:

– Hallod, koma; nincsen kulcs! Te most azt hiszed ugye, hogy megmenekszel? összejátszotok az Ájzig zsidóval?

– Isten őrizz! Ojjé, könyörgünk alázatosan…

– Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a melyik téged megszabadítson. Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet.

Abban a perczben ott volt, a mit kívánt. A hosszú pecsétviasz-szálat Bugyi szeme elé tartotta.

– Látod ezt?

– Látom, – nyögte a koma.

– Hát ezt látod-e?

Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, melyet Vincze úr a zsebéből huzott elő.

– Azt is látom.

– Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét. És én most ezzel, egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim között tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád. Míg én odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én itt ajtót, ablakot le fogok pecsételni a hivatalos pecséttel. A ki pedig ezt a pecsétet feltörni merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti meg az élete fogytáig való raboskodástól. Hallottad, hé? Ne óbégasson itt a fülembe, Ájzigné, hanem inkább -245- gyujtson gyertyát! Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi bántódásuk; de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot, akkor Ábrahám, Izsák és Jákób legyenek a fejüknek irgalmasok.

– Ojjé, esedezünk…

– No csak vége legyen. Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát gyujtott? Tartsa ide az ablakhoz. No bujtogató, már az ablakon ott van a hivatalos pecsét. Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: «Karámos vármegye központi főbírói hivatala.» Kár, hogy a pecsétekre is rá nem vésik, mint a bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt mindig a szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való rabság. Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a népnek felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni. Ezért pedig tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság.

A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának. A furfangos -246- főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá:

A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét…

– Ez az ajtó is le lesz pecsételve. No Bugyi, most viczkándozzál odabenn!

Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. Észrevétlen kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd, hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz. A hajdúknak csak félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga, száraz kukoriczából, melyen átcsörtettek. Különben a szomszédjukba vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot.

Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, ki az árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör bajuszáért! Bizonyosan ezek is azt hajszolják.

Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn törülgette homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s – a mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén lépdelt serege -247- előtt. Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos atyafi nem pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a legnagyobb zaj, mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni – hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! – s azt fojtogatta vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint mindig. Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek, mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal, mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg, mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma valamelyest félre esik, úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál. A zsidrákok féltik a bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk. És azt a pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta! Ha egyenesen magával akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek között, a mikor akar. Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan -248- zene-bona kerekedik belőle, hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott Harkán azt gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. Pedig az igazi kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, most az ő reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett a Bugyi. Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek!

A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. Már ott állottak az ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén.

Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül nyugovó pecsétre.

– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót.

Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem kellett neki. Csak állt ott, mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott. -249-

A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán hiányzik az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az ablakon pedig szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A Bugyi koma nyilván nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött.

A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az elpárolgott komát. A mint első ámulatából magához kezdett térni és gondolkozni azon utak felől is, melyeken a komát az elsorolt kellemetlen helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem vagy az erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak a veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett tekintély is boszút kiván!

Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi szent, hogy ha az almák előtte ártatlanok voltak is a rossz -250- szándékban, de mögötte a három csöndesen röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen.

– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és kiadta a parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már most főbenjáró bünös és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja keserülni ez az Ájzig-korcsma.

A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a felharagított bíró szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet. Nem mondott többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt történt, el ne áruljon. Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a Becsali felé, a hol kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt. De biz ott hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől felvonatott a csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De ezeket nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig legalább – -251- nem is léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár itéletnapig a Becsaliban.

E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett.

Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok a Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények nagyokat rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot. A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy ragyogott; – de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető lelküknek tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az övéi között. -252-

Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetverő lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg itt csak szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, hol késik? A ki feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír. Egyszer csak észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő, hogy hová tette az apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették. Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs sehol. A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma egyszerre kiáltotta el magát:

– Itt a Bugyi!

Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót! Azaz csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló koma – kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a piroskötős rézkard, meg -253- az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes biztosságban érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt, melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül odaállította a galád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését, hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi ellenségétől kerül.

Bugyi koma szörnyű józan volt.

– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes atyámfiai, védelmezzetek meg, ha mártirjává lennék az igazságnak! Mert tudjátok meg, hogy ha én fel leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat!

Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett, hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva forrongott a koma körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a komát? ki -254- akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek agyon? Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy:

– Most indulnak a Becsaliból!

Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem apád! Már itt ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat! A nagy lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette észre, hogy a Bugyi koma megint elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló, fokos, kard, csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó, zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben olyan országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap katonának, doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát. Az öreg, nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket; el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak. Bugyi koma is ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az is elbujt a vakondokok közé. A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem láthatta előre. Aznap bogádi ember nem volt benn -255- szavazni Karámoson; a ki bejutott, azt úgy vitték vason.

Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak.

Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett ellene:

– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom, neked is keresztbe állanak a szemeid. Azért hát reszkess, ember, és ne bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek-e?

A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján válaszolt:

– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek és Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem is bűn az búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság! -256-