XXVI. FEJEZET. Dobpergés.

A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt.

A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak az istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő mulva aztán innen is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett, úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna fel a cselédségtől, hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére. Majd egy egész órára megint nyugodt, zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos, pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig. A tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba, melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, melybe sokszor gyülekezett ez órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és huszonegyeztek reggelig -257- – mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak. A bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt.

Csak egy szobában vannak ébren. Már, vagy még ébren. A kanczelláriában. Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít a hajnal. A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy ugyan mit láthatnának itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló embert, ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár. Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. Rossz szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek, ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! Hát el van-e veszve rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e javakat, melyektől most meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? Ugy-e nem? Ellenkezőleg, egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak. Új élet kezdődik rád nézve. Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit. Ért az neked valamit, a mit itt hagysz? Menj, menj. Szívedben egy szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli, titkos földalatti -258- utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a fiadért kellene? Nos, hát csak azért!

Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a kényszerű válás merengő fájdalmának. Árnyakkal fedett, megvénült, sárga arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták. Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet, melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek.

– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem már az égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam!

A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos hatalom kergette ki -259- a folyosóra. A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor (maga sem tudta már az idejét; régen volt!) e helyen elfoglalta szívét. Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon falak között, mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén, komor, néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. És ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát, mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait.

Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. Fölfelé indul a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek. Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és széttekint a vidéken.

Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas, hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld végetlen -260- sikja, mely örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága, elégedettsége és unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas világa, mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az őszről, mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, nincs neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat annak a szive! A hajnal rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és vidámságot hazudik. De a reggeli, borus párák ott lebegtek e szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan, hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát. Lábainál egy elhasznált, málladozó kötél hevert. A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert. Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt. Aztán a kis Pirók kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők, ennek a kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának! -261-

Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. Ha Béla jobban figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra elcsitítva az ébredő madarak csicsergését.

Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni égő homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül jönnie. A homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. Ott töltötte gyászos ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe. Nem fogant meg az öreg áldása! Mennyi ócskaság köröskörül! De ki hinné, hogy annyi emlék hever itt zürzavarban szerteszét!? A mint Béla bizonytalan léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt lábainál. Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel segítségért. A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg. Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és -262- órát s minden mesterségét igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy megszabaduljon ebből a mély sirból.

– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… csitt… csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek?

Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította. Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd uralkodott körül, melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a galambok. Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette. Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. Régidő óta e keserü pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy -263- számadása van az élettel, nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott leány kis lábainál. Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol, multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a kastély ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi karszéke, melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott, mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi minden együtt, hogy utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét a folyóson találta magát.

Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, a honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, hajtva, zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre teszi kezét. Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob.

Dobverés!

Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés! -264-

Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét, hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le fogja szakítani az ősi czimert.

A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját keresi.

Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult. A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. Székébe roskadt, nyakát hátraszegte és kábult, mély álomba merült. Az álom irgalmas lehetett hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan lassan kiderülne. Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás nyomát. Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán álmában most is mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan -265- a régesrég elszáradt mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még előtte van az élet!

Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova régi szenvedélye csalja. De nem volt egyedül. Az a kopott alak állott előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos, viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti bujdoklás egyéb emlékeivel. Még ránczos homlokán is ott volt valami pókbeszőtte, por-ellepte, viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent. Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva mély és szakadozott zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy még vénebb könyv kandikált ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha bilincsekbe lenne verve -266- és teljes megadással, bünei terhes sorozatának őszinte beismerésével várná elitéltetését.

Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette. Az igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni. Bizonyára jól esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt kutyájáé volt. És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt a házat, és milyen kevéssé magát!

– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje nyujtotta.

A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás végzetes jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott. Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a milyenre becsületes szive csak képes volt. Azt hitte, legjobban fog sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és (esze mindig csodálatos utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez egészen, csupáncsak maga ellen irányult.

Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy papirt kapott le az -267- asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami. Minden erejét megfeszítve, az el-elfuladásig siető hangon mondott el egyet-mást. Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő áltatás. Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni magát ebben vagy abban; épen nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el sem vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este hosszan értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek hullámai már összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s ebben a házban nem bir többet lélegzetet venni. Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent. Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok szivességet tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. Valódi ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást szereztek számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania. Ő munkabiró -268- erejében van és nem fél a jövőtől. Hátas lovakat ugyan nem fog tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a fő.

Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. Béla nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban rezegtette volna meg.

A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta velök a könyvet és pipát.

– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos órát! Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s ha még te is megtagadod…

Nem tudta folytatni. Elhallgatott és félrefordult.

Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. Mintha csak megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, -269- támaszt keresett és csöndesen leroskadt egy székre.

– Bátyám, – kiáltott Béla, – bajod van?

A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt:

– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal elfogódik a szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan és bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak. Ha meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de nagyon tele van a szivem!) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok képes tisztázni magamat a vád alól. Egyetlen mentségem, hogy te mindig olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én mélyen tisztelt, boldogult barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő karakter; de csodálatos! Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor tefelőled gondolkodtam, -270- mindig hiányosnak kellett tartanom azt a filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni vele.

Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai alatt:

– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg teneked? Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot? Iszen csak… csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam. De ha jó barátaid tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van. Mindig tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod! Az isten éltessen, Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt hiszem, hogy eddig… hogy eddig a mai napig… de máris igen sok szabadságot vettem magamnak. Csak neked legyen nyitva az élet! Én már… engem már semmi sem köt ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem a bucsut. Meglátogattam…

– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába Béla. – Ne busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, hogy ha szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani.

A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már végzett ezzel a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében.

– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá -271- hirtelen, – de ezen a környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit választották volna meg; annak a nótáriája épen jó lett volna. Nincs, nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem, mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem. Becsületszavamra mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla az öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos tisztességes állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, Béla! Azonkivül nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára, megjavítani az irásomat…

– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg napjaidra nem hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk. Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben. Van egy kis darab szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a kert végén. Én ebben -272- az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime vedd, öreg; itt van az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied.

A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de enyhítő csöppek nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta.

Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg szemei.

– Nem tudom, – dadogta, – igazán nem tudom, Béla, hogy elfogadhatom-e?

Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált fillérnek elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre földbirtokossá legyen?! Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik, csak az dolgozik igazán!) megszületett, mikor az -273- ajánlatot megértette. És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá ama folyton zakatoló mühelyben.

– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a hütelenség biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem fogunk többé visszatérni. Régi cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen kérést. Költözzél át minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy kissé rendbe jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább, egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a milyen nekem voltál?

A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben.

– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen az édesanyádé!

A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb bátorságra edződött. -274- A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma utazni akar.

Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában. Háborgó rossz szeszélyét a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt elragadóvá tette a felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az ablakban ült s egy virágos szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve. Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem lesz soha. Szép, hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona szeszélye. Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor viselni akarta! Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket. Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre mindent elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen nem illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval, egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék rózsa foglalta el minden figyelmét.

– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé.

Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem vetette föl szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére.

Béla szeliden ismételte a kérdést:

– Tudod? -275-

Semmi felelet.

A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé. A mint ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá), hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént. A gyöngéd szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult. A szenvedés meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról. Mindent, mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való levegőt engedett neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte!

– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon bűnös vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass meg. Ilona, csak egy perczig hallgass meg, kérlek!

A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek csak dolgoztak tovább, a mint lehetett.

– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is! Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a -276- szívedig, föl nem fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán minden, minden máskép ütött volna ki! De most már minden hiába, most már vége annak. Őrültségem megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet kezdjek. Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek. Mindenre kész vagyok érted, Ilona!

Egy új szisszenés és semmi felelet.

– Ilona! Elhagysz-e?

A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt:

– Természetesen veled fogok menni.

E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt. A csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni.

– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az egyet tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked! -277-

– Nem az enyim többé, – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad.

A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott minden: a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek, virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából.

– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – igaz-e, hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye, mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám!

Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár olvasnák valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet!

Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. Senkit sem bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma volt. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez alkalommal sem volt hajlandó eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát -278- Béla nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta össze poharát a papéval.

– Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad!

Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A málhákkal sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak. A régi háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még csak akkor vigyorgott igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. Furcsa egy úr, a ki kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután is csak rázta, rázta ám a kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már. E szerint nem is tévedésből tette. Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség. A nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba. Mi bajuk lehet ezeknek?

– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a kis fiu és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két állat volt, mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak. Egy vén vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást kezdett a hátulsó udvaron. Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva követte mindenfelé urát. Most keservesen nyöszörgött, vonított, kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az elnyomorodott -279- dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy karóval jót huzott a hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni.

A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig meglehetett különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát. Az ott a kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! De aztán völgynek visz az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a torony karcsu, sötét kupja még kiválik a tejút halavány faláról… és immár csak a megszámlálhatatlan mennyei mécs kiséri az utasokat.

A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen várja már a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt.

A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. Lámpa álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak, porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan hirdetések függenek -280- és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek semmit sem lehet látni az arczából. Csak mikor a zsiros papirosba takargatott ludczombot előveszi a zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben.

Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre.

– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott az öreg kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! Szerencsés jó utazást, friss egészséget kivánok!

– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte hirtelen Béla.

– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. Már csak kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg végünk nem lesz.

Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki. -281-

Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott és akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább nézegetett ki s a mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta a bokrétáját és kisietett vele a ház elé.

Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni, én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét. Nagy örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról. Ugy világos nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a mit az én szegény öreg szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az ablakon megláttam a nagyságos urékat, most legjobb -282- lesz, mondok, nem lát senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. Engedelmet kérek, hogy meg mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak.

Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba is.

Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest felé.

-283-