A ciklámen.

– Egy mindennapi kislány története. –

A kislány most négy éves. Kedves, csinos okos; de nem mesebeli princeszke és nem világraszóló csodagyerek. Egy nyolc éves kis barátnőjétől pár hét alatt megtanult olvasni, ami figyelemreméltó értelemre, erős kis koponyára vall, de amit végre az apai szív sem kürtölhet páratlan esemény és nagy diadal gyanánt világgá. Két nagy barna szeme álmodozva és mosolyogva ragyog bele a világba, de drága barna fejének megcsodálására azért apai büszkeségem sem hivogathat nézőközönséget. A világnak minden dolga iránt érdeklődik már és hihetetlen fontoskodással bele is szól minden dologba, de mindent összevéve, semmi különös nincs rajta. Kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó, leendő feleség, leendő anya, olyan, mint a többi, egy egészen normális, semmiképpen sem különös, kedves, mindennapi kislány.

Történt azonban vele, hogy kapott valakitől egy cserép cikláment. A ciklámen nem valami nagydíszü növény; ez a fajának is jelentéktelen példánya volt: bágyadozó, vékonyszáru, gyengécske. Jól kell gondozni, akkor majd erőre kap.

A kislány télen csak a bábuival szokott játszani, nagy baba-hadával, amelyből mindegyik nevet kapott természetesen és amelyet ő – csodálatos módon – a gyerekei hadának szokott nevezni: „A gyerekeim.“ Hogyan szokott rá, már nem is tudjuk. Két éves kora óta így híjja őket. Ha valaki – vendég, rokon – a saját, élő gyerekeiről beszél, ő sem mulasztja el megjegyezni: Bizony, bizony… az én gyerekeim is olyan rosszak… annyi a bajom velük. Hajlik, mint mondtam, a fontoskodásra; talán így is szokott rá, hogy ő is a gyerekeiről beszéljen a babái helyett.

A „gyerekeivel“ tehát sok baja volt; de mindez semmi ahhoz a sok gondhoz és bajhoz képest, amelyet a ciklámen szerzett neki. A ciklámen élőlény volt, a gondozásra valóban rászoruló és a gondozást meg is jutalmazó. A ciklámennek táplálkoznia kell; nem szabad az embernek egyetlenegy napot sem elmulasztania… „kapott“-e már vizet a ciklámen „adjunk“ vizet a ciklámennek; a ciklámenen pár nap alatt meg is látszik a gondozás: már nem bágyadozó, fölüdült, nő, vastagodik, finom fejét lassan az ablak felé, a fény, a világosság, a téli nap melege felé fordítja… Ez a fölfedezés egészen elragadta a kislányt. A ciklámen valóban élőlény; szereti a világosságot, várja a táplálékot; várja, tehát nyilván hálás is érte.

A kislány egészen a maga ügyévé teszi a ciklámen ügyét; a legkedvesebb „gyerekénél“ is kedvesebb neki a ciklámen; mikor itt az ideje, viszi a vízzel tele kannát és gondosan meglocsolja a virágot, mulasztani sohasem mulaszt, ellenben már órákkal előbb eszébe jut, hogy a ciklámen még nem kapott vizet és magánkívül van arra a gondolatra, hogy lehetne egy nap, amikor a ciklámen víz nélkül marad.

A kislány anyai szeretettel szereti a cikláment. Anyai szeretete azonban egyre terhesebbé válik az egész házra és egyre több apró bajt okoz. Órákkal előbb megszólaló türelmetlen sürgetésén csak túl tudná tenni magát mindenki, de az már komolyabb baj, hogy gömbölyü, meleg kis keze nem tud bánni a vízzel teli kannával, hogy ahol a kannával két szobán végig megy, ott kiloccsant víz jelzi a nyomát és hogy a ciklámen alatt – bőkezüségének a bizonyítéka gyanánt – minden öntözés után kis tócsa marad. (A ciklámen a hálószoba virágtartóján áll.) Egy ideig tanítgatják ügyességre és mérsékletre, az ügyességet azonban meleg kis keze, a mérsékletet pedig meleg kis szíve nem tudja megtanulni. A gömbölyü kéz remeg és remeg a szeretettel telt kis asszonyszív is, – hátha kevés víz jut a ciklámennek. Hátha szomjasan marad… Hiába a dirigálás is, hiába áll mellette valaki és hiába mondja, hogy most már elég volt, – a kislány mindig csal. Még egy kis vizet a ciklámennek. Végül természetesen ott a tócsa a padlón.

Egyszer azután megtelik a mérték. Az egész ház tele van panasszal. „A padló tönkremegy.“ „A széket is lelocsolta.“ „A terítő is vizes lett.“ – Energikus intézkedésekre van szükség. Az anyja kiadja neki a rendeletet:

– Vera, mától fogva nem locsolod a cikláment.

A kislány megdermed.

– De hiszen, – feleli remegve, – akkor elpusztul.

– Majd locsolják azért. A többi virággal együtt. Az, aki a többit locsolja.

Igen, de ez az ő ciklámenje. Kétségbeesetten védekezik:

– De akkor majd nem adnak neki elég vizet… Akkor majd nem kap elég vizet…

– Majd kap. Majd adnak. Te nem locsolod többet.

Rövid tárgyalás még; az anya kérlelhetetlen, a kislány keserves zokogásba tör ki. Hozzám fordul, elpanaszolja a baját, nagy, csillogó, kövér könnycseppek gördülnek le az arcán. Én mindig meg vagyok hatva, ha sírni látom, de ezúttal természetesen nem állhatok a pártjára. Próbálom földeríteni. Nehezen megy a dolog. Végül – már a harmadik tréfa gyanánt, – a sikernek nem nagy reményével, ezt mondom neki:

– Tudod mit, te akkora könnyeket szoktál sírni, hogy egy dézsa is tele lenne vele… sírd bele őket a cserépbe és akkor bőven megöntözted a cikláment.

Ez a tréfa csodálatos módon beválik. Hozzámfordul, álmadozó nagy szemét rám emeli, gondolkozva néz egy másodpercig, letörölteti a könnyeit és megbékült. Félperc mulva hangosan nevet valamin.

A cikláment tehát nem öntözi a kislány, de a kislánnyal valami furcsa dolog történt. Váratlanul „rossz“ lett, pajkos, engedetlen, türelmetlen, toporzékoló, szeszélyes. Azelőtt is volt egy-egy furcsa hete, de ilyen intenziven furcsa hete még nem volt. Azelőtt olyan volt, mint minden kislány, mint a többi hétköznapi, kedves kis bogarak: néha kicsit pajkos, néha kicsit engedetlen, de egy-egy rászólással, egy-egy szelid büntetéssel a jó viselkedés útjára visszaterelhető. Most nem. Az anyja hiába mondja neki: „egy kétéves kislányt még meg kell verni, de egy négyéves nagy lánynak már nem kell verés“. – most már ez sem használ, a point d’honneur-re való hivatkozás is hasztalan. Meg kell verni.

Nem nagy verés ez: egy-két, – inkább egy, mint két ütés – a kezére. Nem a fájdalom teszi a dolgot, hanem a megszégyenülés. A kislány hihetetlenül megalázónak tartja a verést, az utóbbi időben magából kikelve tiltakozott már ellene és legmakacsabb perceiben is sietve hátrált meg előtte. Most nem. Most szinte provokálja a verést, kihijja, kikényszeríti, kisürgeti. Ha valami tilos, – megteszi. Ha figyelmeztetést kap, – igéri, hogy máskor is teszi. Ha a veréssel való fenyegetés jön („pedig szégyelhetnéd magadat… ilyen nagy lány“), – annál makacsabbul igéri, hogy igenis engedetlen lesz, rossz lesz, meg fogja máskor is tenni. Remeg. Szembenéz a büntetéssel. Megkapja a büntetést. Sírva fakad. Elszalad.

Napról-napra. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Végre is nem lehetséges, hogy a kislány mindennap verést kapjon, ha még olyan szelidet is. Nem lehetséges, hogy mi a kislányunkkal ilyen viszonyban legyünk és nem lehetséges, hogy a kislány olyannak nőjjön föl, mint akit kénytelen az ember minden nap megverni. Tűrhetetlen. Öt napja tart ez az állapot.

Komoly tanácskozás: – Vajjon nem vagyunk-e túlságosan szigorúak ehhez a gyerekhez? Elnézőbbnek kellene lenni… De hiszen az elnézéssel már próbálkoztunk és a végén a saját érdekében kell bizonyos fegyelemre nevelni, toporzékolásokról leszoktatni… Hát akkor talán valami baja van? – Nem. Nincs. – Hála Istennek, teljesen egészséges. – Hát akkor mi van vele? Hát akkor mit csináljunk vele?

Elég csüggedten és vigasztalanul tekintünk a jövőbe. A kislányt azonban kettős figyelemmel figyeljük és vizsgálódás közben hamarosan megakadunk egy furcsa apróságnál. A kislány toporzékolt. Kikap. Ekkor sírva fakad. Elszalad. Azután visszajön és félnapig jó, kedves és engedelmes.

Miért szalad el? Hová szalad el? Hamarosan itt az alkalom rá, hogy kiderítsük. A kislány toporzékol. Kikap. Sírva fakad. Elszalad.

Óvatosan utána megyünk. A kislány szalad be a hálószobába, rohan a virágtartóhoz, föléje hajol a cserépnek és rásír a ciklámenre. Nagy, csillogó, kövér könnycseppjei bőven gördülnek le az arcán és egymásután hullanak bele a cserépbe; hevesen sír, erőlteti a zokogást… még… még egy kicsit; de a szívében lassan elfogyott a verés keserűsége; hiába próbál még néhány könnyet kipréselni drága, nagy szeméből, nem lehet; sajnálkozva hagyja tehát abba; kiegyenesedik; egyelőre többet nem tehet; a dolog befejeződött; megöntözte a könnyeivel a cikláment.

Az anyja rámnéz, én ránézek az anyjára. A kislány visszafordul. Nagy zavarban van. Az anyja úgy tesz, mintha semmit sem látott volna és közömbösen, – a könnyek ott vannak a szeme héjja alatt, – tehát közömbösen, pedagógiai hangon ezt mondja egy hosszabb, vidám társalgás bevezetése gyanánt:

– Ezentul, ha jól viseled magadat és vigyázol a kannára, majd megint te locsolhatod a cikláment.

Én nem szólok, elfordulok és magamban a következő kis beszédet intézem a kislányhoz.

– Megveretted magadat, pedig embervoltodnak egész kis méltósága fölháborodva tiltakozott ellene. Megveretted magadat, hogy sírhass, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit… egy szegény virágot… egy élőlényt, amely a tied volt és amely rád volt utalva… Hiszen ez lesz a sorsod: fájdalmakat tűrni el, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit, amit szeretsz, valamit, ami olyan, mint egy szegény virág… egy bágyadozó élőlényt, amely rád lesz utalva. Asszonysors. Mindent a könnyével öntöz az asszony, amit szeret. De kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó, egészen mindennapos, közönséges kislány te, leendő feleség és leendő anya drága kislányom te, – hát ilyen korán kezded!… Asszonysors. De ilyen korán kezditek?