Regina kisasszony.

Regina kisasszony is fölállott, lesimította a blúzát és menni készült. Ekkor bejött a szobába az osztályvezető, körülnézett és így szólt:

– Kérem, Regina kisasszony, ha olyan szives volna… A szindikátusi szerződésünk. Két példányban. Nagyon sürgős.

Átadta neki a teleírt papirlapokat és kiment. A lányok gyorsan húzták föl a kabátjukat és siettek eltünni. Regina kisasszony pedig ott maradt a kiürült, csöndes irodában és szorgalmasan kopogtatta le az írógépen a szindikátusi szerződést. Fél nyolc volt, amire készen lett. Ekkor fölállott, ismét lesimította a bluzát, fölvette a vékony kabátját és indult hazafelé. Hüvös és tiszta koraőszi este volt; az utcán sok ember járt; a tolongás, zaj és fényesség közepett csöndesen, összehuzódottan, soványan és félénken ment hazafelé Regina kisasszony.

Mikor hazaért és a szobájában meggyujtotta a lámpát, bejött hozzá a háziasszonya.

– Velünk vacsorázik, Regina kisasszony? – kérdezte.

– Ha szabad volna kérnem, Bergerné asszony, – felelte Regina kisasszony, – küldje be a vacsorámat. Fáradt vagyok.

Bergerné megnézte a Regina kisasszony fáradt, kis egérarcát és elégedetlenül rázta meg a fejét.

– Már megint agyondolgozza magát, – mondta jóindulatu haraggal. – Bizonyosan megint a más munkáját végezte.

– Dehogy, dehogy, – felelte Regina kisasszony szeliden.

Elnézett a Bergerné kényelmetlen, szemrehányó arcától a szoba másik végébe és az az udvarias, kínos zavarodottság jelent meg az arcán, amelyre Bergerné mindig egyedül szokta hagyni. Ezuttal azonban Bergerné nem mozdult. Habozva állt még egy ideig, azután közelebb lépett hozzá.

– Regina kisasszony, – mondotta, – ma mégis jőjjön be vacsorázni.

– Miért?

– Azért, mert ma vendégünk lesz… Itt van az uramnak egy unokatestvére… Mészárosüzlete van Duna-Enyeden. Jól menő üzlet.

Regina kisasszony nem felelt és Bergerné folytatta:

– Özvegyember. Nagyon jóravaló, derék ember. Kéne neki egy derék…

Regina kisasszony rémülten emelte föl csillogó kis egérszemét.

– Nem, nem, – mondta hevesen, – kérem szépen… nem…

Bergerné nem tudta rábirni, hogy bemenjen, tehát sajnálkozva visszavonult és beküldte neki a vacsoráját. Regina kisasszony elfogyasztotta a vacsorát, azután kiküldte a tányérját, jó éjszakát kivánt a cselédnek, becsukta az ajtót és leült az asztal mellé. Pár percig belebámult a lámpába, azután fölkelt, kinyitotta a bezárt szekrényét és a fehérnemüi alól elővett egy levélpapiros-dobozt. A dobozból kivett egy heliotropszínü, selyemtapintásu és gyöngyvirágillatu levélpapirt, maga elé tette, tollat és tintát vett elő, sokáig gondolkozott, azután ezt a levelet írta:

„Tisztelt szerkesztőség! Tanácsért fordulok önökhöz nehéz helyzetemben. Földbirtokos lánya vagyok. Anyám korán elhalt. Zárdában nevelkedtem. Tavaly, tizennyolc éves koromban, kiléptem a zárdából a nagyvilágba. Most két kérőm van: az egyik földbirtokos, a másik huszárfőhadnagy. Apám akármelyikükhöz szivesen hozzáadna és én mind a kettőjükkel egyformán rokonszenvezem, – de mást szeretek. Egy gyermekkori játszótársamat, aki nálam két évvel idősebb. Ő is szeret engem. Apám azonban semmiesetre sem adna hozzá. Mit tegyek? Én a szerelmemért minden áldozatra készen vagyok: még arra is, hogy áldás nélkül, titokban hagyjam el az apai házat, még arra is, hogy megszököm. Merjem-e? Megtegyem-e? Én úgy érzem, jogom van rá. Kérem, adjanak tanácsot. Kiváló tisztelettel

Arday Judit.

U. i. Üzenetüket Judit címen kérem.“

Regina kisasszony megírta a levelet, borítékba tette, a borítékot gondosan megcímezte, azután lefeküdt és csöndesen elaludt. Reggel fölkelt, sietett hivatalba és útközben bedobta a levelet egy levélszekrénybe. Csöndes feszültségben, halk izgalomban élt három-négy napig, akkor a szerkesztői üzenetek élén végre megpillantotta a nevét: „Judit“. Dobogó szívvel olvasta el a hosszu írásmüvet, amely behatóan taglalta az esetet és végül a leghevesebben lebeszélte a szökésről. Fiatal oktalanság… jönne a megbánás… az a szerelem majd elmulik… de ha azt hiszi, hogy nem múlik el, hát várjanak türelmesen egy-két évet… bűn volna…

Regina kisasszony fölindultan olvasta végig a heves és erkölcsös figyelmeztetéseket és a végén megrendülve bámult az ujságra. Csakugyan: oktalanság lett volna és bűn lett volna. A fiatalság oly gyorsan határozza el a súlyos és nagy dolgokat… milyen jó, hogy vannak, akik visszatartják a meggondolatlan cselekedetektől.

Regina kisasszony halkan, szerényen és büszkén járt be a hivatalba és a hivatalból haza, de ezekben a napokban egy titkos örömet, egy csöndes és büszke elégedettséget érzett. Az elégedettség ezuttal egy teljes hétig tartott, utána ismét jött Regina kisasszony nagy és bánatos bágyadtsága, keserü és ijedt reménytelensége.

Regina kisasszony várt a levélírással. Halasztani akarta, ameddig csak tudja. Ameddig csak kibírja. Harcolt magával és esténkint kétségbeesve gyürte le azt a vágyát, hogy a fehérnemü alól kivegye a levélpapirosdobozt. Ilyenkor dideregve feküdt le és fogvacogva bámult bele sokáig a sötétségbe. Három nap mulva azonban egy este bejött hozzá Bergerné.

– Most aztán viszem be, Regina kisasszony, – mondotta hangosan. – Itt az uram unokatestvére…

Regina kisasszony rémülten tiltakozott, de Bergerné karonfogta.

– Most jön befelé, – szólt jóindulatuan és erőszakosan. – Szent Isten, hát legalább nézze meg!… Ilyet még sohse láttam, hogy valaki így féljen a férfiaktól. Ismerek egy asszonyt, az annyi idős, mint maga és már unokája van…

Vitte befelé. Regina kisasszony rémülten és sápadtan ment vele. A vacsora alatt keveset beszélt; utána is halk, ijedt és hallgatag volt; de mikor tizenegy óra tájban a társaság eloszlott, fölindultan rohant be a szobájába, kirántotta a levélpapirosdobozt, kivett belőle egy elefántcsontszínü levélpapirt és lázasan írta:

„Tisztelt szerkesztő úr! Adjon nekem tanácsot kétségbeejtő helyzetemben. Négy éves asszony vagyok. Az uram imád. Dúsgazdag ember. Minden vágyamat teljesíti. De én szerelem nélkül mentem hozzá. Mást szerettem. És ez a más most jelentkezett. Mindennapos vendég nálunk és követeli a régi szerelmünk jogait. Én az uramat tisztelem, becsülöm; de a régi szerelmem fölébredt és erősebb, mint volt valaha. Mit tegyek? Megőrülök. Adjanak tanácsot

egy szerencsétlen asszonynak.

U. i. Az üzenetet Yvonne névre kérem.“

Regina kisasszony másnap postára adta a levelet és egy hét mulva megkapta a választ. A válasz részletesen taglalta az ő érdekes esetét és a következő konkluzióra jutott: vagy leküzdhetetlen a szerelem, akkor el kell válni; vagy leküzdhető és akkor az ifjukori szerelmet ki kell tiltani a házból. „Mert az a derék férj semmiképpen sem szolgált rá, hogy a házát és a becsületét bemocskolják.“

Regina kisasszony fölsóhajtott, amikor ezt a döntést elolvasta. Igaz, – mondta halkan. És megnyugodott, megtisztult, megenyhült lélekkel járt-kelt napokig. Ezekben a napokban Bergerné különös makacssággal vitte be őt vacsorázni, mert az enyedi mészáros úgyszólván állandó vacsoravendég volt. A dolog vége az lett, hogy az enyedi mészáros megkérte Regina kisasszonyt feleségül. Regina kisasszony nem tudott válaszolni. Rémülten nézett rá a mészárosra, azután lesütötte a szemét, remegett az ajka, és hallgatott. Bergerék azonban ekkor rárontottak; hevesen, jóindulatuan, teli szájjal kapacitálták, minden halk és ijedt szavára száz hangos és biztos szóval feleltek, úgy hogy Regina kisasszony végül riadtan, gyáván, halkan igent mondott.

Mikor a szobájába jutott és egyedül maradt, akkor nagy szemmel nézett körül és révedezve simogatta meg a homlokát. Hideg irtózat borzongatta; azután olyan heves és kínzó megbánás, olyan sikoltozni vágyó ijedtség rohanta meg, amilyent szeliden szenvedő lelke még sohasem érzett. A szájára tapasztotta a kezét, hogy a sikoltó zokogását elfojtsa; sovány kis teste fájdalmasan összegörnyedt és úgy rázta a reménytelen belső sírás.

Odament a szekrényéhez, kivette a levélpapiros-dobozt és levélpapirt tett az asztalra. Hosszasan bámult a levélpapirra; órák teltek el és ő még mindig nézte a rózsaszínű papiros recéit, amelyek csillogtak a lámpafényben. Éjfél elmult, amikor fölvette a tollat és csöndesen írni kezdett:

„Mondják meg nekem, – írta, – meg kell-e halnom. Megcsaltam az uramat: a legdrágább, a legjobb, a legkülönb embert. Akit szeretek. És aki engem szeret. Nem tudom, mi történt velem. Egy őrült óra… Most itt vagyok a szenvedésemmel, a tört szívemmel, a tönkretett életemmel. A lelkifurdalásommal. A megbánásommal. Mit tegyek? Van-e más út, mint a halál? Én azt hiszem, nincs és hogy a nagy bűnömért meg kell halnom. És úgy érzem, boldog leszek, amikor a halál kitárja elém a karjait. Mit tegyek?

Bünös asszony.“

Regina kisasszony borítékba tette a levelet, azután le akart feküdni. Nem tudott. A nyugtalansága nem intéződött el a levéllel: megcsendesedett, de még kínzóbb lett. Mit tegyen? A kezébe fogta a levelet; nézte; azután úgy, mint aki álomban jár, fölvette a kabátját, fölvette a kalapját és kifelé indult. Alig tudta hogyan jut ki a házból: éjszaka, egyedül, ahogy még soha ki nem lépett egy kapun a homályos, hüvös éjszakai utcára. De kint volt. Kint állott a hüvös éjszakai utcán és a kezében tartotta a levelet. Miért jött? Mit akar?

Kábultan bedobta a levelet egy postaszekrénybe, de ezután sem fordult vissza. Kábultan, szinte mámorosan ment előre, egyik utcából a másik utcába, aztán megint új utcába, sok-sok új utcába, a talpa sajgott, a füle forrón zúgott és mire hajnal lett, ennek a gyötrő, hosszu vándorlásnak a végén kimerülten, sajgó testtel, kábultan, részegen eljutott a Dunához. Itt fáradtságtól mámoros agyvelővel még egyszer fölidézte a lelkifurdalás egész kínzó gyönyörüségét… még egyszer átélte a megbánás gyötrő élvezetét… még egyszer elmondta magának, hogy meg kell halnia. És meghalt.