A gyáva ember napjai.

Lénárt, a gazdag és szürke ifju, óvatosan fölvette a kabátját és a ropogóan friss, új kabátban a tükör elé lépett. Öltözködése a kabát óvatos fölvételével befejeződött és Lénárt meglepetve nézte most végig a tükörben felöltözött énjét. Az ifju, akit a tükörben látott, előkelő és érdekes jelenség volt, és Lénártnak ez ifju láttára egyszerre eltünt minden kétsége, amellyel magát gyötörni és tükrét ostromolni szokta és amellyel meztelen testét az imént is szemlélte. Erőt és elegánciát, karcsuságot és lendületet konstatált magán és amikor az utcára indult, az az érzése támadt, hogy eddig ő nem is volt ő maga, hanem csak most találta meg igazi – elvesztett, elvarázsolt, szunnyadó – énjét. A járásban, a lélegzésben, feje fölemelésében, karja lóbálásában öröme telt; mindez most jól esett, holott máskor únott teher volt; a puszta lét, az egyszerü járás, maga a váratlanul széppé lett, egyszerü élet olyan volt, mint egy régi, nagy vágynak a kellemes kielégülése.

Alkonyodott és Lénárt a lányos ház felé irányította vidám és könnyü lépteit. Késve jön; nagyot késik, mire odaér; de Lénárt azt akarta, hogy várjanak rá. Várják – egy kissé kétség és remény között – és örüljenek majd, hogy mégis jött. Örömet osztogató, boldog és nagylelkü kedvében volt Lénárt és amint közeledett a ház felé és amint a nagylelkü jóság egyre jobban megtöltötte a szívét, boldog és kegyelmes kedvében végleg elhatározta, hogy meg fog házasodni. Még nem tudta, melyiket veszi el a lányos ház lányai közül. Lili a szőkébb, de Mici a gömbölyübb, fehérebb bőrü és melegebb tekintetü. Lénárt a boldog jósággal szívében mintegy végigkostolta őket a lányos ház felé haladtában; gondolatban újra meg újra megizlelte őket, sőt mérlegelő, válogató kedve lassan túl is lépett rajtuk és sorra megállott a barátnőiknél, akiket most előreláthatólag ott talál majd a háznál. Olga… Magda… Lola… Lénárt sorra megízlelte őket és boldog királynak érezte magát, mert tudta, hogy valamelyik után ma jósággal és kellemesen kinyujtja a kezét.

Lénárt odaért a lányos házhoz és itt váratlanul elbágyasztotta egy gyorsan reáfuvalló kelletlenség. A villamlámpás kertben nagyobb társaság volt együtt, mint ahogyan gondolta, a társaság zajos volt és ő egyszerre úgy érezte, hogy nem is vártak rá és nem is érezték volna fájdalmasan, ha elmarad. A nyakában egyszerre kellemetlen érzés támadt és amikor befelé ment, bizonyos volt benne, hogy a fejét – fájdalmas merevséggel – félszegen hordja. A kertben azonban áradó édességgel fogadták és apa, anya és lányok egyformán hő nyájassággal örültek neki. Lénárt erre megnyugodott, nyakából eltünt a kellemetlen érzés, megtapogatta gyönyörü nyakkendőjét, rendben van-e és frissen ropogó új ruhájában elégedetten és jóleső rugalmassággal ült le egy székbe, amelyen jóindulatu társalgást folytatott a körülötte fölváltva buzgólkodó háziakkal.

Igy érkezett el a vacsora ideje, amikor a kertben szétszóródott ifjuság kezdett lassan összegyülekezni. Lénárt felsőbbséggel, de jóindulattal tekintett a fölhevült és mulatásba, mulattatásba belefáradt ifjuságra és jóságos nyugalommal várta, ki lesz a szomszédja az asztalnál. Lili, a ház leányainak egyike, ekkor kedvesen így szólt hozzá:

– Lénárt, bemutatom magát a szomszédnőjének, egy nagyon kedves leánynak, az unokatestvéremnek.

Mici, a ház másik leánya ugyanekkor – nem hangosan, de mégis úgy, hogy Lénárt hallhatta – így szólt egy fehérruhás leányhoz, aki az ifjusággal együtt fölfelé csoportosult:

– Matild, bemutatok neked egy nagyon kedves fiatalembert…

A bemutatás megtörtént, Lénárt asztalhoz indult a fehérruhás leánnyal és reszketve erőlködött, hogy könnyen és elegánsan tudjon járni. Hiába erőlködött. A járása egyszerre megsúlyosodott, botorkálóvá és ingadozóvá lett, a fejét nem tudta egyenesen és természetesen tartani, mert a nyakát merevgörcs kínozta; az egész teste, az egész léte, amely az imént még öröm volt a számára, most egyszerre kínos és elviselhetetlen teherré lett. A homlokáról verejték gyöngyözött és ő szégyenkezve törölgette.

Lénárt megalázottnak és összezúzottnak érezte magát és az az érzése volt, hogy mindenki őt figyeli. A szomszédnőjével az egész vacsora alatt csak néhány szót váltott és minden szó, amelyet elmondott, de minden szó is, amelyet válasz gyanánt kapott, akaratlanul szigoru és mogorva lett. Csak a vacsora vége felé, amikor körülöttük a jókedv egyre hangosabb lett és Lénárt látta, hogy senki sem nézi őket, csak akkor tudott végre felemelt fejjel és tiszta szemmel körülnézni és szabadon gondolkozni. Ekkor szabadon mozgatta végre merev tagjait és megkönyebbülve szabadon eresztette haragos méltatlankodását és megalázottsága dühét.

Mit tettek vele? Hogy merték ezt tenni? Hogy merték róla feltételezni? Ezt akarják vele elvétetni! Ezt a sovány és szürke leányt! Ezt a barnafoltos, vizesszemü, vézna verebet! Hogy merte ez a leány azt gondolni, hogy ő…

Az asztal népe már oszladozott, de ő az oszladozást haragjában észre sem vette, hanem dühre gyulladtan fordult a szomszédnőjéhez. Az az érzése volt, hogy meg fogja verni. Hogy meg kell valahogyan aláznia. Hogy meg kell neki mondania, hogy –!

– Hová való maga? – kérdezte tőle szigoruan.

A leány habozott a válasszal. Lénárt megsürgette. A leány erre haragosan kivágta:

– Pócsra!

Lénárt boldog kárörömet érzett.

– Pócs? – szólt kegyetlenül. – Szép neve van a falujának. És miért jött fel Budapestre?

A leány ekkor szembefordult vele. Vizes szeme szikrázott és úgy tetszett, hogy egész szürke lénye tűzben áll.

– Azért, – felelte sziszegve, megmámorosodva a maga haragjától – mert Lili, a kuzínom, azt akarta volna, hogy menjek férjhez egy útálatos emberhez, aki neki udvarol és akit ő kinevet.

Lénárt elsápadva kapta hátra a fejét és a lány is az ijedtségtől elfehéredve dőlt vissza a székébe. Elkábulva és hallgatva ültek egymással szemben: mind a ketten megdöbbenve, elbágyadva és megsebezve, két áldozat, akik egymást gyűlölik, ahelyett, hogy másokat gyűlölnének, két bajvívó, akik egymást marcangolják mások miatt.

Hallgattak és reszkettek és egyik sem tudott megmozdulni és egyik sem tudott megszólalni. Körülöttük a fájdalom nagy csendje volt és a csend egyre nagyobb és egyre érezhetőbb lett. Lénárt körülnézett és ekkor látta, hogy egyedül hagyták őket. Senki sem volt már a közelükben, mindenki elment. Lénárt csak messziről fogott el egy gondos, de gyorsan elforduló pillantást. A kedves emberek! A jóakaratu derék emberek! Vigyázzák őket, hogy összebarátkoznak-e, és vigyáznak rá, hogy semmi az összebarátkozásukat ne zavarja.

Fel akart állni. A lányhoz fordult; és a lánynak könnyes volt a szeme. Nem állott fel. Halkan mondta, még mindig egy kis keserüséggel, de már óvatosan és gyöngéden:

– Egyedül hagytak bennünket.

A lány fölemelte a tekintetét és a szemük ekkor egy hosszu, egy végtelen, egy lelket kutató, egy szívtől-szívig átsugárzó, nagy pillantásban találkozott. Két vizes és semmis szem szépült meg ekkor a fájdalomban, két test tünt el, hogy két fájdalmas és sebzett lélek tapogatózzék gyöngéden, irgalmasan, szeretetet keresve és társat kutatva egymás felé. Egy percig úgy látszott, hogy rútságban kizárva, a vágyaik területéről kitaszítva, a megalázottságban találkozva – két szegény ember, két vágyódó lélek – most egymásra leltek, jóságban és könyörületben összeforrottak, egymástól el nem szakadnak, egymásba reszketve belekapaszkodnak. Egy percig lehetségesnek látszott, hogy két jóság találkozik, egy percig lehetségesnek látszott minden: megnyugvás, hűség, boldogság.

Kintről azonban fiatal kacagások hallatszottak be; a két szempár elborult és megzavarodva fordult el egymástól, a két lélek elveszítette egymást és ismét két test volt egymással szemben: két megbántott és ingerült szürke ember. Lénárt egy zökkenéssel felállott; a leány is sietve és sértődötten ugrott fel, és még előbb volt kint a kertben, mint ő. Lénárt látta, amint nevető fiatal párokhoz csatlakozik és amint szép, fiatal férfiak kelletlen udvariassággal szólnak hozzá néhány kényszeredett szót. Erre ő is észrevette, amit sohasem vett észre, hogy a leányok, akik neki tetszenek és akikhez megpróbál odacsatlakozni, kínosan és kelletlenül válaszolnak, ha már nem kerülhetik el, hogy vele szóbaálljanak. Rövid ideig ténfergett még a kertben, azután hazament.

Fáradtan vánszorgott haza; egész testét tehernek érezte és magát a puszta létet fájdalomnak. Otthon megállt a tükre előtt és végignézte magát. Ropogóan friss, uj ruhája gyűrött volt, nyakkendője félrecsúszott, egész előkelő felöltözködöttsége bepiszkolt és meggyalázott. Ledobálta magáról a ruháit. Belevetkőzött a tükörbe és aggódva és kiváncsian várta meztelen testét a tükörben. Amikor végre meztelen, sovány és szürke énjével szemben állott, akkor sokáig, megdöbbentően, elmerülten, nagyon komolyan nézte magát, küzdött a könyeivel, felemelte a fejét és azon habozott, ne köpjön-e bele a tükörbe. Végre nagy erőfeszítéssel elfordult a tükörtől és legyintett egyet.

Feladta magát.

– Az – gondolta – olyan férjet vesz a pénzéért, aki majd megcsalja.

Várt. Vállat vont.

– Én pedig olyan feleséget, aki engem csal meg.