A király.

Franciás külsejü utitársam meglepetve nézett a magyar ujságra, amelyet a kézitáskámból elővettem, megvárta, amíg végigolvasom a lapot, azután bemutatkozott:

– Tessék megengedni: Bocskor Sándor a nevem.

Most én voltam meglepetve. Ha azt mondta volna, hogy Rohan hercegnek hijják, természetesnek találtam volna; a Bocskor-név meglepett kissé, annyival inkább, mert pontosan emlékeztem rá, hogy Bocskor úr a müncheni pályaudvaron pompás franciasággal búcsuzott el egy nagyobb társaságtól. Hanem azért megmondtam a nevemet, és eleven társalgásba fogtunk. Kiderült, hogy Bocskor úr harminc esztendeje él külföldön, de nagyon szereti a mi kedves, szép Magyarországunkat, most is látogatóba jön haza és állandóan érdeklődik minden iránt, ami magyar: magyar ujságot járat, magyar könyveket olvas, stb. Könyvekről beszélgettünk és ekkor Bocskor úr még egyszer megkérdezte a nevemet. Megmondtam.

– Csak nem az író? – kérdezte erre fölhevülten.

Mondtam, hogy az. Erre valósággal tűzbe jött, finom ősz feje kipirosodott és néhány lelkes, dícsérő szó után ezt mondta:

– Budapesten fel akartam önt keresni.

– Nagyon kedves. Miért?

– Irt ön egyszer egy történetet. A történet arról szól, hogy nemzetközi fürdőhelyen egy király megaláz egy magyar urat. A magyar úr főbelövi magát, mert királyokon nem lehet elégtételt venni, mert királyokon nem lehet boszút állni. Ezt csak úgy találta ki?

– Igen, ezt csak úgy találtam ki.

– Hát erről akartam önnek egy másik történetet elmondani.

– Nagyon jó. Halljuk.

Bocskor úr hátradőlt az ülésen, összeszorította az ajkát és nyugodtan, nyomatékosan, mint aki mindent meg akar magyarázni egyetlen szóval, ezt mondta:

– Én tudniillik fodrász vagyok.

Meglepetve néztem rá. Sem azt nem találtam természetesnek, hogy ez a marquis-külsejü úr a keleti expressz bársonyülésén fodrász, sem azt nem értettem, mért bocsátotta ezt annyi nyomatékkal előre. Az első kérdésemre Bocskor úr gyorsan megfelelt:

– Nyolc üzletem van: Párisban négy, Londonban kettő, Ostendében egy…

Felsorolta mind a nyolcat. Nagykereskedése is van piperecikkekből. A dolognak ez a része tehát rendben volt. Jőjjön a másik rész. Mi köze a tisztes fodrász-iparnak az egész történethez?

– Harmincegy évvel ezelőtt, uram, – mondta Bocskor úr szélesen, az elbeszélés kedvétől szinte éneklővé vált hangon – én huszonkétéves fiatal legény voltam. Negyedik esztendeje jártam már a külföldet; nyugtalan volt a vérem; elég jól ment a dolgom, mert a magyar iparos külföldön mind megállja a helyét. Látja kérem, a párisi szűcsöknél, a nagy londoni asztalosműhelyekben mindenütt…

– Tudom, tudom.

– Igen, ön a történetet akarja hallani. Hiszen én is azt akarom elmondani. Tehát huszonkétéves voltam és a gazdám Párisból Emsbe küldött. Hogy miért? Mert Ems volt akkor az első fürdő a világon és mert a nyári két hónapra odament Párisból egy elragadóan szép szőke hölgy, aki akkoriban kapta meg a Rouvére bárónői nevet. Tudja már, ki volt? Nem? A világ elfelejti a legérdekesebb neveket is… Az Albert király híres barátnője volt Rouvére bárónő… emlékszik már rá?… Igen: Marchand Auróra, aki egy nagy kalaposboltból egy kis színpadra került, a kis színpadról pedig egy nagy király kegyeibe és majdnem a világpolitikába. Dehát ez nem tartozik ide. Hiszen ezt ön úgyis tudja. A bárónő tehát Emsbe utazott és ott sem akart párisi fodrász nélkül lenni. A gazdám tehát elküldött engem és nekem Emsben nem is volt egyéb dolgom, mint hogy mindennap kétszer, de néha háromszor is, pompás frizurát alkossak a gyönyörü szőke hajából.

A keze kerek mozdulattal jelezte az alkotást, egy percre kinézett a vasuti kocsi ablakán, azután összehúzta a szemöldökét:

– Utánunk egy héttel megérkezett a király. Mindenki tudta, hogy a bárónővel akar együtt lenni, hiszen szinte együtt laktak. A király a parkba nyíló szobákban lakott, az első emeleten, a bárónő a szomszéd Fürsten-appartementban, amely a sétatérre nyilt. Nem is titkolództak; reggel együtt reggeliztek, délután együtt sétáltak, hiszen úgyis tudta egész Európa, hogy együtt vannak. – A király akkor ötven éves volt, kicsit hízásra hajló, magas ember, gyakran jókedvü és barátságos, de nagyon szeszélyes úr, akire néha rájött a rossz kedve és olyankor jó volt menekülni előle minden élőlénynek… Én ezt még nem tudtam, de hamarosan megtanultam. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy rosszkedvü királyoknak jó kitérni az útjából. A dolog úgy történt, hogy délután négy órakor mentem fel – mint rendesen – a bárónőt megfésülni. Az ebédutáni alvásából kelt fel ilyenkor és a délutáni sétájára kellett megfésülnöm. Bemegyek; az első szobában találkozom a királlyal. Hová megyek? – kérdezi dühösen. A bárónőhöz, felség – mondom neki. Senki sem megy be most a bárónőhöz – rivall rám erre. Bocsánat, felség – mondom erre én – de énnekem talán mégis be kell mennem, mert a komorna ebben a percben volt nálam, hogy a bárónő sétálni megy… A király erre egészen elsápad mérgében és olyan hangon ordít rám, hogy megfagy bennem a vér: – a bárónő nem megy sétálni. Erre nekem persze jobb lett volna engedelmesen megfordulni és hazamenni, de én azt gondoltam, hogy nekem a végén a király nem parancsol, nekem kötelességem a bárónőnek engedelmeskedni… Próbálom ezt nagy alázatosan megmondani, de az első szót sem mondom még végig, amikor a király dühös ordítással torkon kap, megfordít magam körül, az ajtóhoz sodor, fogja a nyakamat és a nyakamnál fogva kilódit, kirúg az ajtón. Mert még belém is rúgott…

Bocskor úr elhallgatott és nagy szemmel nézett rám. Most ő is szinte sápadt volt az izgalomtól. Én óvakodtam minden megjegyzéstől. Bocskor úr biccentett egyet:

– Hát ez történt velem. Kint a folyosón elterültem és amikor feltápászkodtam, egy csomó röhögő pincér és lakáj vett körül. Azok már tudták, hogy odabent égiháboru van és hogy most jó a király útjából kitérni… Én felugrottam és elrohantam. Borzasztóan szégyeltem magamat, uram, hiszen fiatal voltam, férfi voltam és ha a mi mesterségünk olyan is, hogy egyre-másra megtanítja az embert és ha sok mindent le kell is nyelni, hát ez mégis csak sok volt. Nagyon szégyeltem magamat és én is gondoltam arra, hogy hiszen a királyt nem lehet megverni… nem is tudnám, mert erősebb nálam… hát megölöm magamat. De nem sokáig tartott a kétségbeesés. Én nem ölöm meg magamat. Ohó, akármilyen nagy úr a király, akármennyivel több, mint egy fiatal magyar fodrászlegény, azért vissza lehet fizetni a királynak is a sértést. Főtt és forrott bennem még a harag, hogy is mondjam… sajgott bennem a sértés, de külsőleg megnyugodtam. Másnap délelőtt megfésültem a bárónőt – a király ekkorra megbékült – és utána elkezdtem kérdezősködni, miért volt olyan haragos tegnap a király? A lakájok tudták. Megmondták. Azért, mert féltékeny volt. Van itt egy magyar cigányprímás, egy fekete legény, az nagyon tetszik a bárónőnek… Ugy? Nagyon tetszik? Megértettem, tudomásul vettem, de nem értem vele sokat. Még nem tudtam, mit fogok csinálni. Délután azonban megtudtam és akkor nem haboztam sokáig. Egy másodpercig sem…

Bocskor úr fölemelte a fejét és kiragyogott az arca.

– Délután – mondta mosolyogva – szalad értem a komorna. Siessek, a bárónő most ébredt föl, pedig ő felsége már lent várja. Délután négy óra volt: a hotel előtt csakugyan ott sétált már a király. Néha leült egy árnyékos padra, mert rettentő hőség volt. Én sietek a bárónőhöz. A bárónő a lila selyem fésülőköpenyben ott ül egy széken és még most is be van hunyva a szeme. Álmos. Óvatosan nyúlok a hajához. Felnéz. – Igen, – mondja álmosan és megint lecsukódó szemmel – csak gyorsan. Gyors munkába fogok és természetesen hallgatok, mint eddig mindig, mert a mesterségünk jó modorra gyorsan megtanítja az embert. Eddig alig beszéltem húsz szót a bárónővel, mert ő nem óhajtotta… De ekkor, amint a kezemben volt a gyönyörü, dús szőke haja és amint lenéztem a behunyt, hosszu szempillás szemére, egyszerre úgy éreztem, hogy most beszélnem kell. Még csak sejtettem, hogy mit fogok tenni, de ez a sejtés ellenállhatatlanul ragadt előre… a helyes irányba… A bárónőt sietve fel kell ébresztenem: ez az első. A munkával még nem voltam készen és szorongva néztem körül: miről lehetne beszélgetést kezdeni. A toalett-asztalon egy fehér tégelyt láttam meg: illatos olaj volt benne. Erről fogok mondani valamit… valami okos hazugságot… valami nagyon okosat… Istenem, mit lehetne gyorsan hazudni? Megvan! Halkan megszólalok. Egy igen alázatos kérdés: azt akarja-e a bárónő, hogy a gyönyörü szőke haja megbarnuljon? A bárónő a mondat első felét még alva hallgatja végig, de a második felére egészen fölébred. Undorodva és méltatlankodva kapja fel a fejét: dehogy akarja, miért mondom ezt? Azért, felelem én, mert ebben az olajban van egy szer, amely barnítja a hajat. A bárónő felháborodva nyúl az ártatlan tégely után és egyszerüen lehajítja a toalettasztalról. Az ügy ezzel elintéződött volna… nem szól többet… várja, hogy befejezzem a munkámat. Nekem megint hallgatnom kellene. De most nem hallgathatok. Mindenáron beszélnem kell. Az a szer – mondom tehát úgy, mint aki érdekes dologgal akar mulattatni valakit – a legkitünőbb hajfestőszer. Az én hazámban, Magyarországon sokan használják őszülés ellen; leggyakrabban cigányzenészek, akik korán őszülnek, de feketék akarnak maradni és akik a hajuk és a bajuszuk feketeségét szinte mind ennek a szernek köszönhetik… A bárónő megdöbbenve néz fel rám. Festik a bajuszukat? – kérdezi. Kezeltetik, – felelem én. Mind, – teszem hozzá bátran. Kivétel nélkül. A bárónő maga elé néz, gondolkozik, én remegve nézem az arcát. Egyszerre csak elhúzza a száját. Grimaszt vág. Undorodik. Éljen, éljen… A cigányprímástól undorodik már. De nekem ez nem elég. Nekem más is kell. Mi? Még mindig nem tudtam egészen, még mindig nem láttam világosan. Csak elszomorodtam, amikor a bárónő felállt, egy fejbiccentéssel elbocsátott és le akarta magáról vetni a fésülőköpenyét. Szomorúan, szédülve mentem az ajtóig és ott egy utolsó pillantásra visszafordultam. Két embert láttam: az ablakon át le lehetett látni a sétatérre, ott sétált a király; és fent a szobában ugyanazzal a pillantással láttam a bárónőt, akinek a válláról lehullott a fésülőköpeny. Elkábultam. Megrészegedtem. De ebben a másodpercben már tudtam, mit kell tennem. Nincs habozás. Megteszem, akármi történik is. Ki csak nem végeznek, a botránytól is félnek. De még ha kivégeznek, akkor is megteszem. Ott álltam az ajtónál, háttal az ajtónak, visszafordultam a bárónő felé. Még egy másodpercnyi szédülést éreztem, de azután cselekedtem. Hátranyultam az ajtó felé. A kezembe akadt a kulcs. Elszántan fordítottam egyet rajta. Azután még egyet. A kulcs első megcsörrenésére a bárónő felém nézett és haragosan húzta össze a szemöldökét. Amikor a kulcs másodszor is megcsörrent, fölemelte a kezét… a csengő felé akart nyulni. kiáltani akart… Én elébe vágtam. Csak szóval. Ott maradtam az ajtó mellett. De villámgyorsan mondtam: ő felsége engem tegnap megütött; kilökött; megalázott. Ő felsége most odalent vár, én pedig itt vagyok és ha meghalok is, akkor is –. Nem tudtam tovább mondani. Hiszen nem is éreztem én nagyon világosan, hogy mi az, amit mondanom kell, talán úgy sem tudtam volna befejezni, de nem is volt szükség a befejezésre. A bárónő arca kisimult, a haragja elmúlt és előbb csodálkozva, álmélkodva, figyelmesen végignézett… előbb végignézett, amint remegve ott álltam az ajtóban… előbb végignézett… most nézett meg talán először igazában, és akkor nem voltam én utolsó legény… előbb végignézett, azután elmosolyodott. Nekem nagyot dobbant a szívem. Előreléptem egyet és önkénytelenül lepillantottam az ablakon át a sétatérre. Ott állt a király. A bárónő követte a tekintetemet. Megnézte a királyt, aki abban a másodpercben megtörölte az izzadó homlokát, azután ujra az én elszánt arcomra nézett, azután harsányan elkezdett nevetni. Nevetve lépett most ő én felém egyet. Én már csak dadogni tudtam. „Ha meghalok is“ – mondtam dadogva. Ő azonban kiegyenesedett, nevetve nyujtózkodott és egyre nagyobb jókedvvel, csiklandozottan, féktelenül kacagva mondta: „Bosszut akarsz állni rajta, óh, la-la-la-la…“ Én még mindig nem értettem egészen a nevetését és düh forrott fel bennem. Megragadtam a kezét. De ő lenézett a királyra, ujjongva kacagott, odafordult hozzám és egyszerre áradt a száján a párisi argot. Viens mon loup!

Bocskor úr elhallgatott, csendesen elmosolyodott, azután kiélezetten mondta a csattanót:

– A király, uram, egy óra hosszat várt lent. A forró napon. Izzadva. Ötször küldött fel. De én nem engedtem. Megvárattam. És megvárattam máskor is. Lent kellett várnia, amikor kedvem tartotta. A függönyön át nevettük. Összeölelkezve nevettük és neki a napon kellett várnia. És becsukhattam előtte az ajtót, amikor kedvem tartotta. A szabad időm ezzel telt el: törtem a fejemet, hogyan kinozzam meg a királyt. Oh, sok nagyszerü dolgot eszeltem ki… holnapig tudnék róla beszélni… Megalázni, ez volt a fő. És megaláztam, mert nagyon szerette azt az asszonyt. Megaláztam. Minden nap. Oh, én visszafizettem neki, hogy engem egyszer megalázott. Kínszenvedés volt az egész nyara. És még azután is… Évekig… Mert engem nagyon szeretett az az asszony… később mindenáron feleségül is akart jönni hozzám.

– És mért nem –?

– Hogy miért nem vettem el? – kérdezte Bocskor úr és könnyedén megvonogatta a vállát. – Azért, uram, mert ha bárónő lett is és ha egy király barátnője volt is, azért mégis csak közönséges rongy volt. Hiszen láthatja az egészből. Higyje el, nincs köztük különbség: akár királyok fizetik meg őket, akár részeg matrózok. Amikor én házasodni akartam, akkor hazamentem Kőrösre – oda való vagyok én – és elhoztam a volt főnököm leányát.

A vonat Bécs felé közeledett és Bocskor úr készült kiszállni. Itt is tölt pár napot. Búcsuzott. Sajnálja, hogy a részletekről nem számolhat be, pedig azok is érdekesek. A fontos azonban az volt, hogy ezt elmondja nekem.

– Mert önnek, uram, igaza van: ha egy gentlemant (én úgy értem ezt a szót, ahogyan az angolok használják, nem olyan ostobán, mint ahogyan másutt használják), ha egy gentlemant megaláz egy király, akkor annak a gentlemannek nincs más útja, mint hogy főbe lövi magát. De a megalázott gentlemanek nem maradnak boszulatlanul. Mink boszut állunk értük.