Csalás.

A feleség (zokogva térdel a földön).

A férj (bánatos haraggal, de könyörtelen keménységgel tekint le rá).

A harmadik (az imént menekült el; most még minden rá emlékeztet; a szoba úgyszólván tele van a betolakodó, a rabló hím penetráns szagával).

A férj (legyűri az áradó düh kíméletlen szavait, amelyek az ajkára tódulnak és olyan hidegen beszél, amint csak tud): Kelj fel. Nem bántalak.

A feleség (zokog).

A férj (idegesebben): De kelj fel már, kérlek. Ez a zokogás… igazán éppen olyan érthetetlen, mint amilyen elviselhetetlen. Hagyd abba, ha azt akarod, hogy ne tartsalak megátalkodott és aljas tettetőnek. Miért sírsz? Ennek a sírásnak az őszinteségében igazán nem hihetek.

A feleség (még erősebben zokog).

A férj (magánkívül): Hagyd abba, kérlek! Ez rettenetes. Ez… elviselhetetlen. Ez… ocsmányság. (Ráordít.) Hagyd abba! Kelj fel!

A feleség (kétségbeesetten zokog és átkarolja a férfi lábát).

A férj (szinte brutálisan lerázza magáról): Eressz el! Menj! (Megbánja a szokatlan brutalitást.) No nézd… Kérlek… (Kétségbeesetten.) De az Isten szerelmére, végre is: ha egyszer elszántad magadat rá, hogy… hogy megcsalj, akkor egyuttal tisztában kellett lenned azzal is, hogy én… hogy te… hogy egyszer majd így állunk szemben egymással. Nem?

A feleség (csendesen sír).

A férj: Nem? Felelj! Lehetetlen, hogy titokban akartad volna tartani. Semmi okod nem volt rá; semmi értelme nem lett volna: te okos asszony vagy, oh igen az vagy, tehát abban a percben, amikor a… hűtlenségre rászántad magadat, abban a percben tisztában voltál a cselekedeted minden konzekvenciájával. Avval is, hogy így állunk majd egymással szemben. Gondoltál erre, ugy-e?

A feleség (sírva, halkan): Igen.

A férj (megsebzetten, ingerülten): No lám. Hát: helyes. Nagyon helyes. Gondoltál rá. De akkor (Idegesen.) kérlek, hagyd abba végre ezt a… ezt a nyivákolást.

A feleség (zokog).

A férj (remegve): Hagyd abba, kérlek. Tudtad, hogy ez jön, – miért sírsz hát? Tudtad, hogy ez jön… vártad, hogy ez jön… jól megfontoltad a dolgot… nem (túlozva) egy gyenge perc szédülete ez, hanem érett megfontolás eredménye… nem is képzelhető el másképpen (A düh elragadja; nagyon kegyetlenül.) a te korodban…

A feleség (halkan felsikolt; feláll; elfordul, letörülgeti a könnyeit, szembe akar nézni a férjével, de a fájdalma erősebb az elhatározásánál; ismét zokogni kezd, beletámolyog egy karosszékbe és eltakarja az arcát).

A férj (meghökkenve áll előtte; megzavarodott; érzi, hogy túllőtt a célon, felébred benne a gyöngédség és a nagy respektus, amelyet az asszony iránt érez; habozva odalép hozzá és megsimogatja): Ne sírj… no, ne sírj… én nem akarlak bántani… nem tudom, mi történt veled… nem értem, nem értem, nem értem!… de szeretnék tőled olyan gyöngéden elbúcsúzni, ahogyan csak tudok.

A feleség (halkan, eltakart arccal): El akarsz válni?

A férj: El. Igen. Hiszen… ez csak természetes, ugy-e? Nem is gondolhattad másképpen.

A feleség (halkan): Nem. És azután?

A férj: Mit azután? Nem értem!

A feleség: Azután? Mi lesz azután?

A férj: Azután… Istenem, majd élünk valahogyan. Te… te nyilván férjhez akarsz menni…

A feleség (lekapja a kezét az arcáról, fölemeli a fejét): Kihez?

A férj (kényelmetlenül): Hát… ehhez… ehhez az emberhez… akit…

A feleség (undorodva): Ah! (Összerázkódik.) Utálom.

A férj (értelmetlenül, álmélkodva): Nem értelek… Ha nem szereted, akkor…

A feleség: Utálom. Utálom.

A férj (szótlanul és elképedve néz rá).

A feleség (letörülgeti a könnyeit; csaknem egészen nyugodt már): Ide hallgass! Emlékszel rá, mit mondtam én neked az esküvőnk napján… a bécsi gyorsvonatban… Pozsony táján… amikor alkonyodni kezdett és amikor megkérdezted, miért lett egyszerre könnyes a szemem?

A férj (nem emlékszik): Azt mondtad…

A feleség: Azt mondtam, hogy egy fél évig kellett könyörögnöd nekem, míg elszántam rá magamat, hogy a feleséged legyek… pedig nagyon szeretlek. Pedig nagyon szeretlek… de – azt mondtam – abban a percben mégis úgy érzem, rosszul tettem, hogy engedtem neked. Emlékszel már rá?

A férj (kezd emlékezni): Nem… nem emlékszem…

A feleség: Rosszul tettem, mert én nyolc évvel mégis idősebb vagyok nálad és mert a házasságunk második évében, de valószínüleg már a második napján úgy érzed majd, hogy nagylelkü áldozatot hoztál, amikor nem fiatal leányt, hanem harmincnégy éves asszonyt vettél el. Te szerettél engem… sőt hiszem, hogy most is szeretsz…

A férj: Igen… igen…

A feleség: Forrón kívántál engem… sőt hiszem, hogy… négy évi házasság után… néha még mindig kívánsz…

A férj: I… igen…

A feleség: A szereteted… a szerelmed azonban egyre jobban összekeveredett valami különös elnézéssel, egy furcsa megbocsátással, valami – igen gyöngéd, alig észrevehető – szánalommal. Ezt az elnézést, ezt a megbocsátást, ezt a szánalmat azonban én már… már a második napon éreztem. És azóta mindig kínosabban és egyre fojtogatóbban érzem. Fuldokoltam tőle…

A férj: Én…

A feleség: Ne mentegetődzz. Te nem tehetsz róla. Te jó voltál és jó akartál lenni. Akartál jó lenni. És engem kétségbeejtett ez az akarás. Minél jobban sikerült neked, annál inkább. Más házasságban is langyos meleggé válik a forró szerelem, de a jóság nem válik tűrhetetlenné. Nálunk tűrhetetlenné vált. Nem te vagy az oka, – én vagyok az oka. Az a nyolc év az oka, amellyel nálad idősebb vagyok. Megalázott, kétségbeejtett, megfullasztott a jóságod. Ugy éreztem, semmi… semmi… semmi sem köt téged többé hozzám, csak az a… az a nevetséges fogadalom, amelyet pap előtt és anyakönyvvezető előtt tettél. Minden csókodtól kétszer remegtem meg: előtte megremegtetett az öröm és a szerelem, és utána megremegtetett a szégyenkezés és a nyomorúság. Koldus lettem, akinek könyöradományokat adnak…

A férj: Hogy mondhatod…

A feleség (határozottan belevág a szavába): Egy napon azután fellázadtam és sírva és sikoltva azt kérdeztem: koldus vagyok-e én már, vagy olyan gazdag vagyok még, mint amilyennek magamat tartottam és mint amilyennek azelőtt te is tartottál. Belenéztem a tükrömbe és azt mondtam: nem vagyok koldus. Nekem van még mit adnom; én boldoggá tudom még tenni azt, akit meg akarok ajándékozni.

A férj: Nem láttad rajtam, hogy engem boldoggá teszel?

A feleség (határozottan): Nem! Te kényelmesen szerettetted magadat. Adomány gyanánt adtad nekem a szerelmedet. Nagylelkü voltál, nem szerelmes. Túlságosan biztos voltam a számodra. Véglegesen rád utalt. Minden szerelmi lehetőségből kizárt. Nohát: én azon a napon elhatároztam, hogy megpróbálom, miféle szerelmi lehetőségek vannak még az én számomra.

A férj (kifakadt): Miért nem szóltál nekem?

A feleség: Ha egy szikráját láttam volna benned a féltésnek, egyetlen pici nyomát az aggodalomnak, mindent elmondtam volna neked. De te… te biztosra vettél engem. Te… te nagylelkü voltál. Itt éltem melletted ezzel a gondolattal hónapokig és nemcsak nem láttál meg belőle semmit, hanem módot sem adtál nekem, – pedig egy mozdulat elég lett volna rá – hogy mindent elmondjak. Meg kellett tehát próbálnom, miféle lehetőségek kínálkoznak még számomra. Be kell vallanom: nehezen ment a dolog. Én természettől fogva tisztességes asszony vagyok. És hozzá még: szeretlek téged. De meg kellett próbálnom. Nem tudtam többé megszabadulni ettől a gondolattól. Befészkelte magát az agyamba; minden percemet átfűtötte izgalommal; feldúlta az álmaimat; minden éjjel erről álmodtam. Vágy nélkül vágyódtam, – megérted ezt?

A férj (bágyadtan): Meg!

A feleség: Vágy nélkül vágyódtam, de végül türelmetlenné és féktelenné lett vágyódással. Tehát: megpróbálkoztam. Sorra vettem minden férfit, aki a közelembe került és ekkor láttam (Remegve.), hogy nem vagyok koldus (Ujjongva.), hogy királynő vagyok… Előbb megrettentek, mert a kezdésem váratlan volt és merész; mert tisztességes asszonynak tartottak, mert érezték volt rajtam, hogy tisztességes asszony vagyok. De azután… oh azután… azután mindegyik boldog lett volna. Én pedig… én pedig kiválasztottam közülök azt, aki… aki még közülök is legkevésbbé kellett, akit nemcsak nem szerettem, – mert hiszen én csak téged szeretlek – hanem akit… egyenesen utáltam. És ezt… ezt, akit útáltam, magamhoz eresztettem. (Egyszerüen.) Ma először. Ma utoljára. (Elszántan.) Ugy, hogy te itt találd.

A férj (dadog): Akkor ez… (Nagyon keserüen.) nagyon rút és nagyon kegyetlen dolog volt!

A feleség: Megkínoztalak vele?

A férj (hangosan): Nagyon. Nagyon.

A feleség (szomoruan): Nem olyan nagyon, mint amilyen hangosan mondod. Nem olyan nagyon… még csak annyira sem, mint ahogyan reméltem. Hiszen (Komoran mosolyog.) még csak meg sem akartál ölni…

A férj (hevesen): Te tudod, hogy én…

A feleség: Én tudom, hogyan gondolkozol te erről a dologról. Igazad van: a hűtlenség nem ok az ölésre. De azért… de azért mégis jól esett volna nekem, ha… (Komoran mosolyog.) ha egy kicsit meg akartál volna ölni.

A férj (hebegve): Én… igazán…

A feleség: Hidd el, rászolgáltam: nagyon nehéz küzdelmembe került, hogy megcsaljalak. Vagy nem volt csalás? Hiszen azért tettem, hogy megrettenj, hogy felriadj, hogy megdöbbenj, hogy megrázzon! De – nagyobb megrázkódtatás volt az én számomra, mint a te számodra. Nekem borzasztó volt; én előtte reszkettem a fájdalmas utálattól és utána reszkettem a zokogó, nagy fájdalomtól… Te… te csak haragudtál. Haragudtál a csalás miatt; az érzékenységed, a becsületed megszólalt, de a szerelmed nem ordított fel. Igazam volt, hogy próbára tettem a vágyódásodat, a szerelmedet, mert a próba nagyon szükséges volt már; de mégsem volt igazam, mert ez a próba is ellenem szól. (Mély, nagy szomorusággal.) Egy cseppet sem szeretsz már…

A férj (fájdalmasan küzd magával).

A feleség (látja a küzdelmét és hallgat).

(Hosszu, nagy csend.)

A feleség (óvatosan kinyujtja a kezét).

A férj (hevesen megragadja; odatérdel az asszony elé és megöleli).

(Szótlan, hosszu ölelés.)

A férj (könnyes szemmel): Mi lesz most?

A feleség: Elválunk!

A férj: Nem, nem…

A feleség: De igen. Mit gondolsz: csak nem maradhatok még az után is a feleséged.

A férj: De ha szeretsz.

A feleség: Nagyon szeretlek. Éppen azért. Ha elválunk, leszek az, aki azelőtt voltam: független, szabad, gazdag, szép asszony… (Könyörögve.) Mondd, hogy az, kérlek, mond…

A férj (elragadtatva): Milyen szép vagy!

A feleség: Hányszor mondtad azelőtt!… Akkor könyörögtél, hogy ha a feleséged nem akarok lenni, legyek… legyek a… a szeretőd. Nem akartam. Akkor még nagyon merev meggyőződéseim voltak, hajlíthatatlan fogalmaim az erkölcsről. Most azt tartom erkölcsösnek, ami boldogságot szerez nekem, annyi boldogságot, amennyi még juthat nekem az életben. Tehát: elválunk…

A férj: És?

A feleség: És… ha szeretsz, ha akarod, ha forrón könyörögsz, akkor… akkor most majd… a szeretőd leszek. Nem én kapok tőled könyöradományt, hanem én ajándékozom neked magamat. Addig, amíg… (Aláhuzottan.) amíg jónak látom. Addig, amíg… (Kedvesen, gőgösen.) szeretlek. Addig, amíg… (Keményen, de alázatosan.) amíg szeretsz. Igy nem félek az öregségtől. Igy nem számolgatom kétségbeesetten a napokat. Igy boldog tudok lenni… amíg boldog lehetek.

A férj (szólni akar).

A feleség: Ne tiltakozz. Nem lehet másképpen. Igy lesz. Vagy pedig – egészen vége mindennek. Igy lesz, ha szeretsz még.

A férj (lázas csókkal válaszol).

A feleség (a hosszu csók után mosolyogva): Hát szeretsz még egy kicsit? Kívánsz még egy kicsit?

A férj (olyan forró indulattal, amilyent esztendők óta nem érzett): Imádlak!