Kiábrándulás.

Az asszony: Nem. Nem mehetek hozzád feleségül.

A férfi: De miért? Mondd meg végre, hogy miért. Szabad vagy, két éve özvegy; én szeretlek és te is szeretsz…

Az asszony: Nem.

A férfi: De hiszen magad mondtad.

Az asszony: Hogy szerettelek.

A férfi: És most már nem?

Az asszony: Nem.

A férfi (fanyarul): Nem?… És… miért… nem?

Az asszony (habozva): Én… kiábrándultam belőled.

A férfi: Hogyan? Mikor? Miért?… Ez utálatos és szégyenletes… ez a kérdezősködés, de végre is meg kell tőled tudnom. Én nagyon szeretlek… mondj meg nekem hát végre mindent, hogy kénytelen legyek beletörődni a dologba, kínlódni, elmenni, elfelejteni mindent, ha lehet.

Az asszony (habozik és hallgat).

A férfi: Kérlek, mondd meg, könyörgök, légy őszinte. Ebbe a visszautasításba én nem tudok beletörődni, én szenvedek, kínlódom… (Eltorzul az arca; elfordul és úgy érzi, hogy könnyes lett a szeme.)

Az asszony (hirtelen elhatározással, gyorsan felgyulladt meleg részvéttel): Jó. Hallgass ide. Elmondok mindent, bár az, amit mondani fogok, a magam fájdalmas leleplezése. Eddig szégyeltem… nem, most is szégyellem… de mégis elmondom, mert azt akarom, hogy ennek a dolognak vége legyen és hogy te… igen, hogy te kiábrándulj belőlem.

A férfi (feléje fordul).

Az asszony (még egyszer habozik egy másodpercre, azután beszélni kezd): Te azt hitted, hogy én nyolc évig hűséges felesége voltam az uramnak…

A férfi (meghökkenve bámul rá).

Az asszony (elpirul): Várj még, ne gondolj semmi rosszat, én… csakugyan hű voltam hozzá. Ha nem lettem volna, azt már régen bevallottam volna neked; nem tűrtem volna, hogy idáig fejlődjék a dolog. De… de az, amit most mondani akarok, az nem ilyen egyszerü, nem ilyen… piszkosan egyszerü.

A férfi: Hát mondd… mi?

Az asszony: Én hű feleség voltam, feddhetetlen asszony; nem, dehogy volt nekem szeretőm, mintahogy te is meggyanusítottál… nem is most először… De az uramat mégis megcsaltam. (Gyorsan.) Veled.

A férfi (álmélkodva): Velem?

Az asszony: Igen. Hiszen mondtam, hogy szerettelek.

A férfi: Már akkor? (Nagy örömmel.) Ah, értem… De hiszen minél inkább enyém voltál gondolatban már akkor, annál inkább feleségül kell most jönnöd hozzám.

Az asszony: Nem. Nem lehet. Nem eddig van…

A férfi: Hanem?

Az asszony: Most, hogy legalább félig értesz, most könnyebb lesz talán mindent elmondanom… Hát várj csak. Sorba veszek mindent. Te ezelőtt három évvel jöttél ujra haza. Én akkor… ugy-e… huszonhét éves voltam és nyolc éve asszony…? Igen. Téged nem láttalak volt vagy tíz évig. De akkor megjelentél… eljöttél hozzánk… mi a távoli rokonság és gyerekkori barátság révén szeretettel fogadtunk…

A férfi: Igen. És?

Az asszony: És te bennem akkor nem láttál mást, mint a rokont, a gyerekkori pajtást, a megelégedett asszonyt.

A férfi: Nem. Én már az első napon…

Az asszony: Legalább is nem mutattad, hogy mást látsz bennem. És én akkor megelégedett és boldog asszony is voltam. Egy decemberi estén azonban, amikor együtt voltunk veled és amikor te egész este valahogyan többet foglalkoztál velem, mint szoktad…

A férfi: Mikor feladtam rád a belépődet, a nyakadhoz ért a kezem.

Az asszony (egy mozdulattal elhárít minden részletet): Azon az estén nagy nyugtalanságot éreztem; otthon – éjszaka – lázasan bújtam be az ágyamba, dideregve kuporodtam össze, nem tudtam elaludni és amikor végre elaludtam… (Elakad.)

A férfi (türelmetlenül sürgeti): Akkor? Akkor?

Az asszony: Szégyellem… Ott aludt a közelemben az uram, akit szerettem, aki engem szeretett, aki hozzám jó volt, akihez én hű akartam maradni és én – én rád gondoltam. És amikor elaludtam, akkor álmomban úgy éreztem, hogy az arcod az arcomhoz ér. Mást nem. Csak ezt. Nem aludtam mélyen, szinte ellenőriztem az álmomat, még valami szégyenkezést és lelkifurdalást is éreztem, de egyre úgy volt, hogy az arcod odasímul az arcomhoz (küzd magával.) És… és ez nagyon jó volt.

A férfi (boldogan): No látod, ugy-e látod!

Az asszony: Várj csak. Ennek van most három éve. Ez történt… ugy-e… decemberben. A december akkor kínos és nyugtalan hónap lett nekem. Te úgy viselkedtél velem, mint azelőtt, de én éreztem, én tudtam, hogy csak egy kis bátorításra, egyetlen diszkrét jelre volna szükség, hogy hevesen, szenvedéllyel… szerelmesen foglalkozz velem.

A férfi: Igen. Igen. Ez igaz.

Az asszony: Én azt a jelet nem adtam meg neked. Én tisztességes asszony voltam… az izlésem szerint is… Én utálom a csaló asszonyokat, utálom a tettetést, a hazudozást… És – akármilyen furcsán hangzik – az uramat is, akkor is szerettem. Szerettem… talán nem a régi módon, nem friss szerelemmel többé, de szerettem úgy, mint a legjobb barátot, akinek fájdalmat okozni rosszaság, akit kijátszani alávalóság. Én tehát ridegebb lettem hozzád, ahelyett hogy barátságosabb lettem volna…

A férfi: De én éreztem, mi van e mögött a ridegség mögött.

Az asszony: Talán érezted, de nem tudtad. Sőt érezni sem igen érezted, mert hiszen nemsokára foglalkozni kezdtél… azzal az asszonnyal…

A férfi: Csak elkeseredésemben.

Az asszony: Mindegy. Hiszen itt nem az a fontos, ami veled történt, hanem az, ami velem. Velem pedig az történt, hogy a cselekedeteimnek tudtam parancsolni, de a gondolataimnak nem. A gondolataimnak és az álmaimnak nem.

A férfi: Vagyis?

Az asszony: Vagyis az első gondolatom és az első álmom, amely veled foglalkozott, nem maradt az utolsó. Harcolnom kellett magammal; nem akartam rád gondolni; és az egész napomat ki is tudtam tölteni mindenféle elfoglaltsággal – az urammal kétszeres, tízszeres szeretettel foglalkoztam – de amikor lefeküdtem, amikor eloltottam a lámpát, amikor a sötétségben egyedül maradtam, akkor… akkor rád kellett gondolnom. Nekem van fantáziám, ami asszonyoknál elég ritka dolog és a gondolataim így nem repültek brutális egyenességgel egy cél felé…

A férfi: Hanem?

Az asszony: Hanem körülszállongtak minden részletet, elhoztak nekem minden eshetőséget. És mert bennem becsületes ellentállás is volt, egész decemberben nem jutottunk tovább, minthogy a te arcod hozzáért az én arcomhoz. Megfogtad a kezemet. Hozzám hajoltál. Egy szóval – akármilyen ostoba ez a szó – te udvaroltál nekem. Én diszkrét jelt adtam neked, te ostromoltál és én védekeztem. Érted ezt?

A férfi (fanyarul): Értem.

Az asszony: Ez volt decemberben. Te délutánonként feljöttél, amikor az uram nem volt otthon, órákat töltöttél el nálam, egyszer megfogtad a két karomat és hevesen megcsókoltál, én kétségbeesve védekeztem; egyszer – este, sötétben – letérdeltél előttem és szomoruan az ölembe hajtottad a fejedet. Ez volt decemberben. Januárban azután… (Elhallgat.)

A férfi: Januárban?

Az asszony: Januárban éreztem, hogy nem bírom sokáig ezt a küzdelmet és…

A férfi: És?

Az asszony: És egy napon megígértem neked, hogy másnap elmegyek hozzád.

A férfi (izgatottan): És?

Az asszony (szégyenkezve): És elmentem.

A férfi (felhevülten): Te kedves, te drága…

Az asszony (fanyarul és némi lenézéssel): Várj. Miért örülsz ennek! Elmentem hozzád. Azután éreztem egy bűnös és csaló szerelem minden mámorát és minden szégyenét. (Megborzong.) Amikor csatakos téli utcákon hozzád lopództam… amikor (dideregve és útálattal) tőled eljöttem… amikor hazaértem és az uram meleg mosolygással fogadott… (szinte összegörnyed a szégyenkezéstől és az undorodástól.)

A férfi (feléje hajlik és meg akarja símogatni).

Az asszony (heves mozdulattal elhárítja a simogatást): Ez volt januárban. Februárban a viszonyunk elromlott és megmérgeződött… Kínoztuk egymást. Veszekedtünk. Te voltál az oka…

A férfi (bámulva): Én?

Az asszony: Te. Te állhatatlan természetü vagy, te a hűséget nem bírod, te elfelejtetted, milyen nagy és súlyos áldozat volt tőlem, hogy a tied lettem, te semmiféle kötelezettséget nem ismersz, te más asszonnyal kezdtél foglalkozni…

A férfi (kétségbeesve): De hiszen mindez nem történt meg.

Az asszony: De azért nem kevésbbé igaz, mintha megtörtént volna. Ha megtörtént volna, így történt volna. Én szemrehányásokat tettem volna neked, te eleinte hazugságokkal hallgattattál volna el, azután a hazugság fáradságát is sajnáltad volna, kíméletlen lettél volna hozzám, brutálisan őszinte – és igazad is van, mert az az asszony, aki megcsalja az urát, az a szeretőjétől sem számíthat a becsületes embernek kijáró kíméletre.

A férfi (kétségbeesve): De hiszen én nem voltam a szeretőd.

Az asszony (makacsul): Annyi, mintha az lettél volna. Annyi, mintha az a kiábrándulás – a tied – megtörtént volna. Ez márciusban történt. Én akkor sokat szenvedtem. Végre – minek így marcangolnunk egymást – szakítottunk. Te örömmel, hogy újra szabad vagy, én megalázottan és vérző büszkeséggel. Sokat szenvedtem… eltelt egy hónap… még egy hónap… május volt, mire a nyugalmamat valamennyire visszanyertem. Visszanyertem a nyugalmamat, mert ekkorra… kiábrándultam belőled.

A férfi: Kiábrándultál?

Az asszony: Kiábrándultam. Ami közöttünk történt, az megmutatta, az leleplezte nekem, hogy te sem jó, sem gyöngéd, sem hűséges nem tudsz lenni.

A férfi: De hiszen közöttünk nem történt semmi.

Az asszony: Vajjon nem? Gondold meg jól és mondd még egyszer, hogy közöttünk nem történt semmi.

A férfi (hallgat).

Az asszony: Mondd meg, férjhez mehetek-e már most én te hozzád?

A férfi (habozik, azután vállvonogatva, dacosan mondja): Ah… más asszonynak is voltak már ilyen gondolatai.

Az asszony: Ilyenek nem. Más asszony is eljutott már gondolatban a szerelemig, a… a csalásig. De a kiábrándulásig kevés asszony jutott el. És más asszony nem közli utólag az ilyen gondolatokat azzal, aki feleségül akarja venni… Nem félsz attól, hogy ha elveszel, megint ilyen gondolataim támadnak?

A férfi (bizonytalanul): Ah, mind ilyenek vagytok.

Az asszony: Mind ilyenek vagyunk, de a férfiak mindegyikünknél újra meg újra elfelejtik. Én azonban figyelmeztettelek rá, hogy milyen vagyok, mert… mert azt akarom, hogy kiábrándulj belőlem… mert…

A férfi: Mert?

Az asszony: Mert… mert én már régen kiábrándultam belőled.

A férfi (félig máris kiábrándultan): Mind ilyenek vagytok.

Az asszony (mosolyog): Igen, mind ilyenek vagyunk.