Ábel István.

Ábel István délután négy órakor kelt föl és a fürdő után egészen frissnek érezte magát. Öt óra tájban bekopogtatott a feleségéhez és csendesen és udvariasan elbeszélgetett az asszonnyal egy óra hosszat. Hat órakor ebédhez ültek.

Az asszony a beszélgetés és az ebéd egész ideje alatt rettenetes erőfeszítéseket tett, hogy nyugodtan maradjon és hogy a könnyeket visszatartsa lesütött szempillái alatt. Ebéd után azonban Ábel István fölállott, szivarra gyujtott és kiadta a rendeletet, hogy fogjanak be a négyesbe. Az asszonynak ekkor elfogyott az ereje és mihelyt az inas elment, fölbuggyanó könnyek között kérdezte:

– Hová mégy?

– Benézek Marosvárra, – felelte Ábel István könnyedén.

Az asszonyból ekkor kitört minden fájdalma és minden elfojtott panasza. Hogy neki éjszakáról-éjszakára egyedül kell itthon lennie, amíg az ura bent kártyázik. Hogy neki tehetetlenül kell néznie, amint teljesen tönkremennek. Hogy ő nem tudja, mikor árverezik el a kastélyt a fejük fölül…

Ábel István hidegen és udvariasan hallgatta végig ezeket a panaszokat, azután egy elegáns mozdulattal napirendre tért felettük és előkészületeket tett rá, hogy finom kézcsókkal búcsuzik a feleségétől. Az asszony azonban ezuttal nem nyugodott bele ebbe a sima és elegáns elintézésbe, hanem mellén ragadta az urát és kétségbeesve kiáltotta bele az arcába:

– De hiszen te meg vagy őrülve. Hát ébredj föl! Hiszen te nyitott szemmel, részegen, kábultan mégy bele a… nyomoruságba, a… a halálba.

Ábel István ekkor egy másodpercre kitágult szemmel és megdermedve nézett bele a jövendőbe; de azután megrázta magát, ismét higgadt, nyugodt és elegáns volt; az asszony sikoltozását elintézte azzal, hogy asszonyok nem értik az efféle ügyeket; lehántotta magáról az egész rémült ostromot; mégis csak kezet csókolt nyugodt fensőbbséggel a feleségének, azután kiment a kastély elé.

A kastély előtt ott állott a négyes. Ábel István végignézte a lovakat, szakértő megjegyzést tett az egyik rudasra, azután felszökött a bakra, kezébe fogta a gyeplőt és egy csettintéssel nekiindította a lovakat. A könnyü kocsi kiporzott a kapun és gyorsan maga mögött hagyta a kastélyt. A lovak ütemes, acélos, egyforma trappban haladtak előre; Ábel Istvánnak gyönyörüsége volt a szépségükben és abban a tökéletes művészetben, amellyel összetartotta őket; és tíz perc sem telt el, már bent voltak Marosváron. A marosvári utcák kövén szikrákat hányt a lovak patkója és Ábel István úgy érkezett a cukrászda elé, mintha maga a szelek istene érkezett volna meg viharfogatán. A cukrászda előtt a négy ló úgy állott meg, mintha hirtelen kővé váltak volna; a felhajtás gyönyörüen sikerült, Ábel István hátradobta a kantárszárat a gazdag zsinórzásu kocsisnak és egy ugrással leszökött, az urak közé, akik a cukrászda előtt álldogáltak.

Egy negyedóra hosszat csendesen beszélgetett velük, azután az egész társaság átment a színházba. A nézőtérre némi zajjal csörtettek be, az első sorba ültek le és egész előadás alatt a színpad és a nézőtér nekik szentelte úgyszólván egyesített figyelmét. Tíz óra tájban vége volt a színháznak; Ábel István ekkor átment a Bárány éttermébe és ott megvacsorázott. Mindenki őt és a társaságát nézte és a cigány nekik játszott. Vacsora után a társaság átvonult a Bárány kávéházába. A kávéházi közönség már ritkulni kezdett, de akik még ott voltak, azok nagy figyelemmel nézték a társaság bevonulását.

A társaság a rendes asztalhoz ült le és a pincérek hozták a különböző módon elkészített feketekávékat. Ábel István konyakkal itta a feketét. Csendesen kavargatta a kávéját és elegáns volt, felsőbbséges és hozzáférhetetlen.

Féltizenkettő után a pincérek hozták a pezsgőhütőt. Tizenkettőre a kávéház kiürült; és tizenkettő után három perccel Ábel István szólalt meg, minthogy másfél hónapja mindig ő veszített.

– Ha úgy tetszik? – mondta nyugodtan.

– Igen, igen, – felelték részben hangosan, részben dünnyögve a többiek.

A társaság erre fölkerekedett és bement a Bárány különszobájába, amelyben másfél hónapja minden éjjel játszottak és amely teljesen fölkészülve várt reájuk. A játszók elhelyezkedtek az asztal körül és a kibicek letelepedtek melléjük. Ábel István tiszta és óvatos mozdulattal letette egy hamutálcába a szivarját és fölemelt egy kártyacsomót. Körülnézett. Minden rendben volt. Kisorsolta az osztót. A sors őt jelölte ki. Osztott és a játék megkezdődött.

Hajnali három óráig változó szerencsével folyt a játék, három órakor azonban a szerencse ismét elfordult Ábel Istvántól. Amit nyert, azt gyorsan elveszítette és mert makacskodott, kábító gyorsasággal utána úszott a nyereségének az a része is, amelyet magával hozott. Fél négykor váltotta föl az utolsó ezresét és háromnegyed négykor tolta át a fiatal Hadadyhoz az utolsó tizesét. Ekkor odafordult Hadadyhoz és nyugodtan kérdezte:

– Van nálad… mennyi hitelem?

– Ötezer korona.

Ábel István igénybe vette ezt a hitelt és fél ötre az ötezer koronát is elveszítette. Ujabb hitelkéréssel nem állott elő, mert tudta, hogy Hadady az ötezer koronán felül való hitelt udvariasan, de kérlelhetetlenül megtagadná; a társaságtól bocsánatot kért tehát pár percre, kiment a kávéházba és hivatta Bokort, a kávést. Bokort álmából költötték föl. Zavaros pongyolában és feldult arccal jött.

– Bokor, – mondta Ábel István nyugodtan, – pénz kellene.

– Méltóságos úr, – felelte Bokor, – nagyon sajnálom, nem adhatok.

– A kastélyra.

– A kastély a birtokkal együtt túl van terhelve.

Ábel István gondolkozott egy másodpercig.

– De a berendezés – mondta – még szabad. Mit ad érte?

Most Bokor gondolkozott egy másodpercig.

– Tizezer koronát, – mondta azután.

Ábel István most nem tagadta meg magától, hogy bosszusan föl ne nevessen.

– Nyolcvanezret akkor is megér, ha handléknak adja el.

– Hja, kérem, tízezer korona is sokat ér most rögtön.

Ábel István rövid gondolkozás után belátta ezt; aláírta a szükséges írást és a tízezer koronával visszatért a kártyázó-szobába. Hét órára ezt a tízezer koronát is elveszítette. Mikor az utolsó bankjegy libbent el előle, akkor váratlan szédülés rohanta meg. Nem volt álmos és nem volt fáradt, de most egy másodpercre megint kitágult szemmel és megdermedve nézett bele a jövőbe, amelyet hónapok óta mintha sűrü fátyol takart volna el előle. Az a derült fenség, az a kábult elegáncia, amelyben élt, most egyszerre megijedt és összement; az az érzése volt, hogy el kell sírnia magát; a szája két széle rémülten húzódott lefelé. De egy másodperc alatt vége volt a riadtságnak. Kihúzta magát, fölemelte a fejét és nyugodtan és elegánsan készült neki a fölállásnak.

– Vége? – kérdezte Hadady.

Ábel Istvánnak ekkor eszébe jutott valami.

– Megállj csak, – mondta, – mit adsz a négyesemért?

Hadady félrehúzta a száját.

– Az ilyen üzletet, öregem, – mondta, – nem szeretem. Zólyomy András, a nagybátyám éppen így vesztette el az utolsó négyesfogatát, mielőtt…

Nem mondta végig: mielőtt főbelőtte magát. De Ábel István megértette. A kastélya is Zólyomy-kastély volt valamikor; és egy másodpercre újra megszédült. De rögtön magához tért és mosolyogva mondta:

– Miattam ne fájjon a te fejed, pajtás.

Hadady erre megvette Ábel Istvántól a négyest és Ábel István fél nyolcra a négyes árát is elveszítette. Ekkor csendesen fölállt; eltolta maga elől a kártyát és csendesen mondta:

– Köszönöm, elég volt.

A társaság egy része furcsán hallgatott; a másik része erőltetetten beszélgetett. Ábel István hibátlanul búcsúzott el tőlük, azután odaszólt Hadadynak:

– Kilenc órára nálad lesz a négyes. Csak hazahajtatok rajta.

Kezet fogtak. Ábel István kiment a kávéház elé; a kocsis gyorsan kapkodta le a reszkető lábú lovakról a takarókat; Ábel István felugrott a bakra, kezébe vette a gyeplőt és nekiindította a lovakat. A patkók szikrákat hánytak a marosvári utcák kövein és a kocsi tíz perc mulva beporzott a kastély kapuján. Reggel nyolc óra volt. Ábel István leszökött a bakról; kissé megborzongott a reggeli hüvösségtől, de aztán nyugodtan mondotta a kocsisnak:

– Áthajtasz Hadady nagyságos úrhoz és jelented, hogy megérkeztél és hozod a négyest. A lovak kerüljenek minél elébb istállóba.

Megfordult és fölment a lépcsőn. A hálószobában a feleségével találkozott, aki rémülten jött el az ablak mellől.

– Hová külted a négyest? – kérdezte az asszony ijedten.

Ábel István összeszedte magát.

– Hadadyhoz, – mondta halkan. – Elnyerte tőlem.

Az asszony mindent megértett. Összeomlott és zokogni kezdett. Ábel István kinézett a nyitva hagyott ajtón a szobájába, a fegyverei felé; eszébe jutott, hogy egyszer már – kölyökkorában, egy semmiség miatt – mellbe lőtte magát; eszébe jutott, hogy a kastély régi gazdája is így lett öngyilkossá és egy másodpercig dacosan élvezte a halál gondolatát. De azután más érzelmek támadtak föl benne; a nagyapjára gondolt; azután az apjára, vállat vont és csendesen mondta a feleségének:

– Te majd hazamégy az apádhoz. Én pedig… én pedig ügynök leszek.