Ebédtől vacsoráig.

Az ebédnek vége volt. Ábel Aurélné, született Röder Jutka fölállott az asztaltól és vissza akart vonulni. Az ura azonban ekkor megszólalt. Amit mondott, sem fontos nem volt, sem különösen kellemes: a nyaralásról beszélt, arról, mennyi időt töltsenek majd a birtokukon és arról, helyes volna-e megvenni egy szomszéd birtokot, amelyet olcsón kínálnak megvételre. Jutka csodálkozva és kissé kelletlenül hallgatta. Miért szólal meg? Miért kezd most – közömbös dolgokról – beszélgetni, amikor egész ebéd alatt hallgatott? Általában: miért beszél, amikor hetek óta, hónapok óta, talán már évek óta hallgat?

Rosszindulatu figyelemmel nézegette az ura ritkuló haját. Sejtene valamit? Ez alá a ritkuló haj alá bejutott volna végre az a gondolat, hogy egy olyan asszonyt, mint ő, nem lehet büntetlenül elhanyagolni, évek óta semmibe venni, következetesen úgy tekinteni, mintha szép háztartási kellék volna? Megsejtette volna, mi történik az ő szívében? – Nem. Rosszindulatu figyelemmel nézte az ura fanyar és fáradt arcát és látta, hogy nem. Az ura arról kezdett panaszkodni, hogy a vilmavölgyi bányák dolgában semmire sem tud menni és Jutka látta, hogy csak azért kezdett el beszélni, mert a fanyarságának és a fáradtságának szüksége volt egy kis őszinte bőbeszédüségre, talán egy kis vigasztalásra és biztatásra is.

Rosszindulatuan és hideg haraggal határozta el, hogy ezt a vigasztalást és biztatást ő nem fogja neki nyujtani és hogy még az őszinte bőbeszédüségét sem hallgatja meg: – félperc mulva kurtán kijelentette tehát, hogy dolga van, megfordult és fölment a hálószobájába. A haragja itt is tartott még egy ideig, – „ilyenkor persze jönne hozzám: elpanaszolni a bajait!“ – de a haragja lobogását kioltotta kora reggel óta tartó nagy izgalma, amely most tízszeres erővel süvített át a lelkén.

Még csak három óra volt. Van tehát legalább másfél órája. Félnégykor ráér átöltözködni; ötre ott lehet. Vagy ráér elhatározni, hogy nem öltözködik át és itthon marad.

A másfél óta alatt Jutka ötször fakadt sírva; tízszer vette a kezébe és dobta el ismét a könyvet, amelyet olvasott; és ötvenszer ült le és pattant föl ismét izgatottan. Félötkor megállott a nagy tükrével szemben, tíz másodpercig farkasszemet nézett magával, azután hátravetette a fejét és halkan és dacosan megszólalt:

– Nem megyek.

Leült. De az óramutató haladt előre és amikor félöt után öt percet mutatott, akkor Jutka riadtan ugrott föl és lázasan kezdett öltözködni. Háromnegyed ötkor lent volt az utcán. Az izgalma a hüvös, korán sötét estében egyszerre elmult; sőt gúnyos felsőbbséggel gondolt vissza erre az izgalomra.

– Milyen nevetséges volt, – mondta magában. – Hiszen én magamnak egészen ura vagyok. Azért is: elsétálok egészen a házig, ott nyugodtan megfordulok és hazamegyek.

Nyugodtan elsétált a házig, a kapu előtt olyan őrült izgalom rohanta meg, hogy a lábán alig tudott megállani; szinte támolyogva befordult a kapun, fölvonszolta magát a lépcsőn és félig öntudatlanul benyitott, beroskadt az ajtón. Kont Gyula várta. Egyenesen az ő karjai közé roskadt.

Az idő szép csendesen telt. Hat óra elmult. Jutka boldogan pihent a nagyszerü és elegáns Kont Gyula karjaiban.

– Szeretsz? – kérdezte újból az elegáns Kont Gyula.

Jutka ekkor végre csendes sírásba fogott. Miután kisírta magát, ismét válaszolt az érdekes kérdésre.

– Imádlak, – mondta hevesen. – Te vagy az életem értelme, célja és vigasztalása. Általad lesz megint széppé ez az én szomoru és elrontott életem.

– Te drága! – szólt föllelkesülve Kont Gyula.

Csókok tettek pontot a forró szóváltás után; majd Jutka előadta, milyen nehéz út volt ez az ő útja ide.

– Sohasem hittem, – mondta, – hogy rá tudom szánni magamat. Azt hittem, inkább meghalok. Hidd el, egyre arra gondoltam: öngyilkossá leszek, hogy rossz asszonnyá ne kelljen lennem. Ellentállni a szerelmemnek nem tudok, – inkább meghalok.

– De most már nem bánod, hogy idejöttél?

– Nem. Boldog vagyok.

Ismét csókok zárták be a beszélgetést és hét óra után Jutka készülődni kezdett rá, hogy hazamegy. A szerelmes és boldog búcsuzkodás sokáig tartott és búcsuzkodás közben Jutka szabadon és boldogan árasztotta rá szerelmesére elragadtatását, háláját és bámulatát.

– Milyen más ember vagy te, mint… mindenki más. Az egész lényed!… A férfiasságod!… Az okosságod!… Az elegánciád!… Az egész… az egész…

Kereste a szót. Végre megtalálta; elragadtatva mondta:

– Az egész stilusod!

Az elegáns Kont Gyula csöndes mosolygással szívta be a magasztalást. Átmelegedett a lelkes dicséretektől és a terveiről kezdett beszélni. Elmondta, hogy nemsokára egészen felülkerekedik. Mindenkinek elébe vág. Minden az övé lesz: a legnagyobb vagyon, a legnagyobb hatalom. Pénz. Erdők, gyárak, bányák. A vilmavölgyi bánya is…

– A vilmavölgyi bánya is? – kérdezte az áhitatos és elragadtatott Jutka.

– Az is.

– Hogyan?

– Úgy, hogy senki más nem tudja még, ki lesz az új miniszter. Én tudom: Kalászy Gábor lesz. Holnap már nála vagyok. Negyedóra alatt lekötöm magamnak. Mindenkinek elébe vágok.

Büszkén és mámorosan beszélt és Jutka áhitatosan és elragadtatva hallgatta. Jutka azután felöltözködött és indult hazafelé. Az ajtóban megismétlődött a többször hallott kérdés:

– Szeretsz?

– Imádlak. Hát te?

Ismét kiderült, hogy az életüknél jobban szeretik egymást és Jutka hamarosan lent volt az utcán. Csendesen ment hazafelé a hüvös estében. Nyugodt volt. Jól érezte magát. A nagy válságon túl volt. Az élete nagy problémája elintéződött. Földúlt lelkében ismét szépen elrendeződött minden; ha pedig a szemét egy-egy másodpercre lehúnyta, – csendes járás közben – boldog bágyadtsággal érezte ismét a csókok izét.

Otthon átöltözködött és lement az ebédlőbe. Ekkor már félkilenc volt. Várnia kellett az urára, de ezuttal nem bosszankodott a várás miatt. Türelmesen várt. Amikor az ura megjött, asztalhoz ültek. Hallgattak. Jutka azonban fölnézett az urára és egyszerre eszébe jutott a vilmavölgyi bánya. Az ura arca még fanyarabb és még fáradtabb volt, mint délben és Jutka különös nyugtalanságot érzett.

A déli beszélgetésük jutott az eszébe. Hogy hová mennek majd nyaralni. Persze… milyen furcsa… együtt mennek majd valahová. Azután: megvegyék-e azt a birtokot? Milyen furcsa: ez a kettejük ügye; az uráé és az övé; egyformán rátartozik mind a kettejükre. Ő azt hitte, semmiféle közös ügyük nincs már. Pedig száz meg száz közös ügyük van. Földek, házak, nyaralás, betegség, öregség, üzletek és hosszu, hosszu évek…

Kínos nyugtalansággal ette végig a vacsorát. És vacsora végén így szólt az urához, aki készült elmenni hazulról:

– Hová mégy?

– A kaszinóba.

Hosszu szünet jött. Habozás. Várakozás. A hosszu szünet végén azután Ábel Aurélné Röder Jutka hirtelen elhatározással így szólt az urához, aki már-már megfordult, hogy menjen a kaszinóba:

– Ne menj a kaszinóba. Kalászy Gábor lesz az új miniszter. Eredj el hozzá és beszélj vele a vilmavölgyi bányákról.

Az ura elbámulva nézett rá és Röder Jutka hozzátette:

– De rögtön menj, igen, még most este, nehogy valaki megelőzzön.