Az Ábel-család.

Ábel Zsigmondhoz a szolga névjegyet hozott be. A névjegyen valami ügyvéd neve állott. Ismeretlen és közömbös név. Jöjjön be.

Az ügyvéd bejött, újra bemutatkozott, leült, nagyokat nyelt a tisztelettől és Ábel Zsigmond vizsgálódó, de közömbös és felsőséges szemüvege előtt mélyen elpirulva, belefogott a mondókájába.

– Méltóságos uram, – mondta – rám nézve igazán kellemetlen és kínos ügyben jövök…

– Csak tessék! – szólt Ábel Zsigmond közömbösen.

– Ügyfelem érdekeit azonban minden módon kötelességem képviselni és így, ha méltóságod megengedi…

– Csak tessék, tessék!

Ábel Zsigmond csendes leereszkedéssel hallgatta a gondosan részletező előadást, únott nyugalma azonban lassanként eltünt. Az ügyvédnek egyre biztosabbá váló előadásából ugyanis a következő kis történet bontakozott ki: Az ügyfél, akiről szó van, pár hónapja kölcsönt keresett volt. A pénzviszonyok akkoriban igen súlyosak voltak, úgy hogy a kölcsönt csak a legsúlyosabb föltételekkel tudta megkapni. Ezek a föltételek olyannyira súlyosak voltak, hogy most, amikor a kölcsönügy rendezésére került a sor, joggal merül föl az a kérdés: az ügyfél szorult helyzete annak idején nem használtatott-e ki olyan módon, amely mód beleütközik a büntetőtörvénynek erre az esetre vonatkozó paragrafusaiba. Ő – az ügyvéd – nem habozik a válasszal: kihasználtatott; beleütközik. Habozás nélkül meg is tenné azokat a lépéseket, amelyek ebben az ügyben a biróságok döntését provokálnák, ha az… aki annak idején… a kölcsönt adta… nem viselne olyan nevet, amely iránt ő – az ügyvéd – a legmélyebb tiszteletet érzi…

Az Ábel Zsigmond nyugalma teljesen eltünt. Az arca megsápadt és szétzilálódott, a keze idegesen szorongatta a széke karfáját. Előrehajolt és halkan megkérdezte:

– Az apám?

Az ügyvéd bólintott. Ábel Zsigmond ekkor elvörösödve harapott az ajkába, kétségbeesve fordította ég felé a szemét és tehetetlen dühvel szorította ökölbe a kezét. Az ügyvéd tapintatosan és részvéttel mondta:

– Helyesebbnek tartottam, hogy ide jőjjek méltóságodhoz és teljes diszkrécióm biztosítása mellett fölajánljam az ügy…

– Köszönöm, köszönöm.

Ábel Zsigmond áthajolt az íróasztalon és kezét nyujtotta az ügyvéd felé. Az ügyvéd meghatottan fogadta el a kézszorítást, azután Ábel Zsigmond kivánságára előadta az ügy részleteit is. Ügyfele kiskereskedő. A kölcsön összege háromezer korona volt.

– Meg lehet ebbe őrülni! – kiáltott föl ekkor Ábel Zsigmond. – Hogy hol tesz szert efféle ismeretségekre, hogy hogyan tud belemenni ilyen hitvány, piszkos kis ügyekbe?

Az ügyvéd megadta a fölvilágosítást:

– Ügyfelemmel Ábel Mór úr – méltóságod édesapja – a Klein-kávéházban ismerkedett meg.

– Hol? – kérdezte Ábel Zsigmond megütközve.

– A Klein-kávéházban. Kis terézvárosi kávéház, ahová efféle kiskereskedők, ügynökök járnak.

– De hogy jut az én apám a Klein-kávéházba?

Az ügyvéd óvatosan felelte:

– Ábel Mór úr törzsvendége a kávéháznak. Déli sétája során szokott betérni… és… ha kérdés nélkül szabad hozzáfűznöm: a Klein-kávéház nem az egyetlen… efféle kávéház, ahol Ábel Mór úr törzsvendég és ahol… efféle üzleteket szokott kötni.

Ábel Zsigmond kétségbeesett fölszisszenéssel rúgta ki maga alól a széket és a két kezét rászorította a homlokára.

– Meg kell őrülni! – kiáltotta panaszosan. – Uram, meg kell őrülni. Százszor megtiltottuk már neki, százszor megfogadta; olyan helyekre, ahol rendesen üzleteket csinált, már nem is szabad járnia, eljár hát ilyen sötét kis kávéházakba…

Elhallgatott. Összeszedte magát. Sajnálta, hogy ennyire kigombolkozott a kis ügyvéd előtt.

– Még egyszer köszönöm, – mondta most már halkan – nagy szolgálatot tett nekem… talán módomban lesz valamikor viszonozni. Mindenekelőtt legyen holnap ilyentájban szerencsém, akkor ezt az ügyet az ön teljes megelégedésére el fogjuk intézni.

Az ügyvéd elment; Ábel Zsigmond telefonoztatott a két öccsének, azután végigment az elsőemeleti irodákon és hazafelé indult. A kocsiját elküldte és gyalog sétált a háza felé. Mire hazaért, ott volt a két másik Ábel is és ekkor be lehetett hívni a negyedik Ábelt: hármuk apját, az öreg Ábel Mórt. Az öreg Ábel Mór vígan jött le az emeletről, ahol rezideált, mert abból a hírből, hogy mind a három fia együtt van, azt következtette, hogy ismét valami családi kitüntetés hirét hallja majd. Vígan jött le az emeletről, kis házisapkával a fején, a jobb kezét mély zsebébe dugva, balkezében a pipájával. Derülten sétált be a fiai közé, de amikor közöttük volt, egyszerre elmult a jókedve. A jobbkezét kivette a zsebéből, a pipát kivette a szájából és gyanakodva nézegetett egyikről a másikra. A fiai sötéten hallgattak és az öreg erre harci állásba helyezkedett. A pipát egészen a földig tolta le; meggörnyedt hátát, amennyire lehetett, kiegyenesítette, a fejét fölemelte és jobb kezével simogatni kezdte a szakállát.

Zsigmond fia kezdett beszélni és ekkor az öreg izgatottan, csillogó szemmel, de még teljes nyugalommal védekezett. Hanem a vitába beleszólott azután József fia, majd Arnold fia is, és ezt a két fiát az öreg még jobban lenézte, mint amennyire legidősebb fiát respektálta. Az öreg meg volt győződve róla, hogy ez a kettő csak vagyonevő és hogy a legidősebb nélkül már régen tönkretették volna az üzletet, amelyet ő megteremtett és amelyet Zsigmond fia tett naggyá. Amikor tehát ez a kettő is beleszólt a vitába és amikor úri gőggel és haragos lenézéssel beszéltek az ő dolgairól, akkor ő is dühbe jött. Most már nem védekezett, hanem támadt. Mint egy megszorult öreg ragadozó állat, úgy osztogatta jobbra-balra a véres harapásokat. A József fia társadalmi törtetése, azután az Arnold fia szeretői, majd – még ezt sem hallgatta el – a Zsigmond fia hiuságai kerültek először sorra. Az egyik meghal érte, hogy olyan társaságba kerüljön, amely őt nem akarja befogadni; a másik minden pénzt ellop a gyerekeitől és orfeumi nőkre költi; a harmadik kitüntetéseket akar és azt akarja, hogy a lapok írjanak róla.

A vita egyre hevesebb lett és rettenetes jelenet lett belőle. Az öreg a két fiatalabb fiának megmondta, hogy ha nem volnának az ő fiai, nála még a könyvelőségig sem vitték volna és a legidősebbnek is megmondta, hogy nélküle még sem volna ma az, aki. A fiai is félredobtak minden kíméletet és fölindultan, keményen, pattogóan mondták meg újra meg újra, mi az, amit az öreg csinál. Uzsora, uzsora, alávaló, piszkos uzsora.

Az öreg ezt nem ismerte el.

– Neki kell a pénz, én adom neki, a pénzt meg kell fizetni. Ennek üzlet a neve.

– Uzsora.

Uzsora? Az öreg fölemelte a pipaszárát.

– Hát ha uzsora, akkor ilyen uzsorából vagy te most grandszenyér – zuhogott le József fiára.

– Az nem tartozik ide, – mondta haragosan Zsigmond. – Mi tiszta és tisztességes üzleteket csinálunk.

Az öreg panaszkodni kezdett:

– Mikor én fiatal voltam, senki sem kérdezte, milyen az üzlet. Volt jó üzlet és volt rossz üzlet. És én mindig csak jó üzletet csináltam.

– Igy volt a fiatal korodban. De most már hetvennyolc éves vagy…

Az öregnek fölvillant a szeme:

– Most is túljárok akárkinek az eszén.

– Most pihenned kell már.

Az öreg megint panaszkodni kezdett:

– Nem tudok. A börzéről eltiltottál, az üzletből kitiltottál, a gyárba be se tehetem a lábamat, – hát valamit csak kell csinálnom a… pénzemmel, az… időmmel, az… eszemmel…

Nem lehetett meggyőzni. Újra gorombáskodni kezdett és gúnyosan nevetett, amikor József fia azt mondta neki, hogy egyszer még becsukják majd. Törvény, per, ügyvéd: azzal ő elbánik, azt ő jobban érti náluknál. De amikor Arnold fia ráförmedt és azt mondta neki, hogy így majd szanatóriumba csukatják, akkor elhallgatott. Nyugtalanul nézett egyik fiáról a másikra. Az ilyesmi hiányzott az ő praxisából, ezt a többiek jobban tudják. És egészen le volt véve a lábáról, amikor Zsigmond fia így szólt hozzá:

– Hát csak csináld tovább ezeket a dolgokat. A vége majd az lesz, hogy amikor nemsokára rákerül a sor, hogy a családunk újabb kitüntetést kapjon, akkor a király azt mondja majd: ezeket az árvavári Ábeleket nem részesítem többé rangemelésben, mert a család feje, az öreg árvavári Ábel Mór olyan dolgokat művel, amelyek az egész családot méltatlanná teszik a rangemelésre.

Az öreg ekkor megtörten hajtotta le a fejét. Ejnye… ha a király csakugyan ezt találja mondani… hm… ki tudja, milyen ízlése van egy ilyen nagyon nagy nagyúrnak… az csakugyan rút szégyen volna. Megtörten hallgatott és a fiai ekkor minden igéretet kicsikartak belőle. Hogy ezentul nemcsak a börzére nem fog járni, hanem olyan piszkos kis kávéházakba sem, amilyenekbe titokban, az üzlettel való visszavonulása óta járt. Általában: semmiféle üzletet nem csinál, idegenekkel nem is beszél üzletről; ha tetszik: a birtokra kimehet és ott gazdálkodhatik. Az öreg sóhajtva egyezett bele mindenbe.

A család békéje így helyreállott és hosszabb ideig zavartalan is maradt. Ábel Zsigmond gondosan figyeltette az apját és értesült róla, hogy az öreg csakugyan megtartja az igéretét. Az első időben elsétált ugyan a piszkos kis kávéházai felé, néha már szinte be is ment, a keze egyszer-kétszer már a kilincsen is volt, de az utolsó percben mindig visszafordult. Nagy lelki harcokat vívott, de győzelmes maradt. A királynak nem szabad azt mondania, hogy rossz híreket hallott róla.

A család így nyugodtan várta a nevezetes rangemelést, amelynek előbb-utóbb majd eljön az ideje és Ábel Zsigmond teljes figyelmét az apjáról a fiára irányította: a legidősebb fiára, aki ekkor töltötte be huszonegyedik esztendejét. A fiatal Ábel István az utolsó három évben külföldi egyetemeken mulatott és most arról volt szó, hol szolgálja le önkéntesi esztendejét. Természetesen csak a lovasságról lehetett szó, de Ábel József úgy találta, hogy a huszárok már nem elég előkelőek és hogy Istvánnak vagy az ulánusokhoz, vagy még inkább egy nagyon előkelő dragonyosezredhez kellene mennie. A családban nagyon alaposan megvitatták a kérdést, de végül mégis a huszárok győztek. Az embert kötelezi valamire a hazafiasság is.

Ábel István tehát bevonult a huszárokhoz és ez a huszári év sokáig emlékezetes is lett az Ábel-családban. Ábel István a külföldi egyetemeken is kiadósan mulatott, de mi egy ilyen francia, vagy angol egyetemi év egy magyar huszárönkéntesi évhez képest.

Ábel Zsigmond ennek az évnek már a harmadik hónapjában elhivatta a fiát magához és pedig az irodájába, ahol a komoly beszélgetések le szoktak bonyolódni.

– Pista, – mondta neki, – komolyan és szeretettel akarlak rá figyelmeztetni, hogy szertelen túlzásokba mégy bele. Én magam kivántam tőled, hogy ne takarékoskodj, hogy élj a helyzetedhez és a helyzetünkhöz méltóan, hogy semmiben se maradj el a társaid mögött, de az, amit te csinálsz, az a másik irányban való hiba. Igy sem szabad az embernek elütnie a társaitól. Ez is az előkelőség rovására megy. Szórni a pénzt? – jó, nem bánom. De tíz alantas embert, férfit és nőszemélyt magad mellé rendelni, hogy ők is szórják, még pedig két marokkal, – hidd el, hogy ez éppen ellenkezője mindennek, ami előkelő.

Pista meghallgatta az apja tanácsait, azután nyugodtan fölállt, összeütötte a sarkantyúját és elment. Egy hónap mulva ismét ott ült az apja irodájában: az íróasztal mellett levő karosszékben. Ábel Zsigmond ezuttal haragos volt.

– Pista, – mondta, – ezt nem tűröm tovább. Te négy hónap alatt éppen háromszor annyi pénzt költöttél el, mint amennyit én a legpazarlóbb számítással egy évre szántam neked. Egy százholdas birtokot vehettél volna azon a pénzen, amellyel többet adtál ki annál, amit én… Szóval: ezt nem türöm. Ezentul egy fillérrel sem kapsz tőbbet, mint amennyit előírtam. Megértetted?

– Meg.

Pista hideg arccal állott föl, összecsapta a sarkantyuját és elment. Egy hónap mulva ő jelentkezett az apjánál és pénzt kért. A pénztárosra panaszkodott.

– Grünfeld, – mondta, – azt állítja, hogy te megtiltottad neki a számláim kifizetését.

– Persze, hogy megtiltottam. Hiszen te tudod.

– Akkor, adj kérlek, te pénzt.

Apa és fiú között heves jelenet támadt. Pista ingerülten védte a maga álláspontját.

– Ha takarékoskodni akarsz, – mondta az apjának, – ne küldtél volna a huszárokhoz. Miért nem mondtad, hogy legyek trénönkéntes? A te bőkezüségedből arra talán telt volna.

Ábel Zsigmondot elfullasztotta a düh ezzel a hideg szemtelenséggel szemben. Azon habozott, megpróbálkozzék-e még valami magyarázattal, vagy üsse pofon a fiát, de a dolog vége az lett, hogy sem nem magyarázott meg neki semmit, sem pofon nem ütötte, hanem megadta neki azt a pénzt, amit kivánt. Utolsó eset. Visszavonhatatlanul. Most az egyszer fizesse meg azt a kártyaadósságot gróf Drugeth Jenőnek, – egyébként igen rokonszenves fiatalembernek látszik, – de soha többé ilyen nagyban ne kártyázzék.

Egy hónap mulva Pista dúlt arccal megjelent otthon a vacsoránál. Nem szokott otthon vacsorázni és így könnyü volt kitalálni, miért jött. A vacsorának még vége sem volt, amikor Ábel Zsigmond megkérdezte tőle:

– No, Pista, mi ujság? Miért jöttél haza?

Pista fölemelte a fejét és nyugodtan, de kihívóan mondta:

– Pénzre van szükségem.

A dolog vége az lett, hogy Ábel Zsigmond ki akarta dobni a fiát, mire Pista azt mondta, hogy e szerint megy haza és főbelövi magát. Ábel Zsigmond így ismét megadta a szükséges pénzt, mire Pista az egész család jelenlétében megfogadta, hogy ezentul nem jelentkezik ilyen esztelen követelésekkel.

Nem is jelentkezett. Leszolgálta majd az egész önkéntesi esztendejét, úgy hogy a Grünfeld liferálta havi pénzeken kivül más pénzt egyszer sem kért. Az önkéntesi év tizenkettedik hónapjában azonban egy sötét kis ügynök váltót prezentált az Ábel-irodában. A váltó most jár le. Kibocsátója Ábel István. Elfogadó Ábel Zsigmond.

Az iroda felküldte a váltót Ábel Zsigmondnak. Ábel Zsigmond dühre gyuladtan hivatta az ügynököt.

– Maga hozta ezt a váltót?

– Igenis, méltóságos úr.

– Ezen a váltón az én aláírásom hamis.

Az ügynök alázatosan vonogatta a vállát.

– Maga adott erre a váltóra pénzt?

Az ügynök óvatosan húzta be a válla közé a fejét:

– Az nem tartozik a dologra, kérem alássan.

– Hát én pedig ezt a váltót így nem fizetem ki…

Az ügynök egészen összehúzódott:

– Akkor legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszek a bírósághoz fordulni.

– Hát akkor majd adok én magának…

Ábel Zsigmond fuldoklott a dühtől.

– Mennyi pénzt adott maga azért a váltóért a fiamnak? – kiáltott rá az ügynökre.

– Ki mondta, hogy én? – felelt egy óvatos kérdéssel az ügynök.

– Hát más adta? Ki? Én azt az embert becsukatom.

– Az kérem nem az én dolgom. A váltó most nálam van.

Ábel Zsigmond másnapra újra odarendelte az ügynököt és sietve küldött a fiáért. Pista kissé megrezzent, amikor belépett és volt is oka a megrezzenésre. Ábel Zsigmond háromszor is fölemelte a kezét egy-egy pofonra és a pofontól csak az tartotta vissza, hogy Pista akkor még konokabb lesz. Mert így is elég konok volt.

– Mennyit kaptál?

– A váltó összegének a felét.

– Kitől kaptad a pénzt?

– Egy embertől.

– Hogy híjják?

Pista nem felelt.

– Hol lakik?

Pista nem felelt.

– Nem mondod meg, kitől kaptad?

– Nem.

– Miért nem?

– Szavamat adtam rá.

Ábel Zsigmond összeszorította az öklét:

– Ha pedig te ezt nem mondod meg, hát én pedig szavamat adom rá, hogy nem fizetem ki a váltót és engedem, hogy becsukjanak. Erre meg én adom a szavamat.

Nagy hallgatás támadt. Pista sápadtan állott föl.

– Ez az utolsó szavad? – kérdezte az apjától.

– Ez.

Pista összeütötte a sarkantyuját, hazament és mellbelőtte magát. A golyót gondosan a szívének irányította, de a golyó félrement, úgy hogy Pista meghalás helyett csak három-négy hétig feküdt az ágyában, előbb igen gyengén, majd lassan megerősödve és a világba hevesen kikivánkozva.

A negyedik héten odaült az ágya mellé az apja. Közölte vele, hogy a váltóját kifizette; nemcsak azt az egyet, hanem a többi kilencet is, amely az ügynöknél még későbbi prezentálásra várt. Kifizette. Ez rendben van. De most már legyen bizalommal iránta és mondja meg neki, – az apjának, – ki adta azt a pénzt. Ilyen föltételek mellett. Ő – Ábel Zsigmond, – most már nem akar eljárni az ellen az ember ellen, de a nevét tudni akarja.

A hangja meleg volt, és a halálból visszatért Pista elérzékenyült.

– No, mondd meg, – bíztatta az apja.

Pista habozott.

– No, mondd meg.

– Ha… ha szavadat adod rá, hogy… nem mondod meg neki.

– Szavamat adom rá.

Hallgatás.

– No, ki volt? – kérdezi Ábel Zsigmond.

Újabb hallgatás.

– Hát ki volt?

– Nagyapa, – feleli erre lesütött szemmel Ábel István.