Daisyke.

Kuthy álmosan és idegesen forgolódzott a nagy angol karosszékben, amelybe pihenni dőlt bele; sóhajtva vette elő az óráját és fáradtan, lassan, kelletlenül fölállott. Az olvasóterem ajtajában ekkor megjelent Poroszlay.

– Hová, Balázs? – kérdezte vidáman.

Kuthy nem válaszolt a kérdésre. Gondosan végignézte Poroszlayt az aranyos atillájától a kacér lakkcipőjéig, azután a kacér lakkcipőjétől a finoman pedrett bajuszáig, és földerülten mondotta:

– Tóni, te már kezdesz olyan szép lenni, hogy az elviselhetetlen. Nem sajnálod azokat a szegény nőket?

Poroszlay elmosolyodott és csendes, nyugalmas mozdulattal megpederte a bajuszát.

– Hová mégy? – kérdezte azután újra.

A Kuthy arcára csendes fanyarság ereszkedett rá. Elfordult.

– Daisy bárónőhöz, – felelte halkan és egy olyan gúnyos árnyalattal, amely előzékenység akart lenni Poroszlay iránt.

A választ azonban hiába várta. Visszafordult.

– Antal! – mondta csendesen. – Hát így veszed tudomásul? Hát már te sem háborodol föl? Te is abbahagyod a gúnyolódást? Akkor igazán vége ennek a szegény nemzetnek.

Poroszlay megrázta a fejét.

– Barátom, – mondta komolyan, – én is beláttam, hogy nincs annak semmi értelme… Meg kell őket becsülni. A vagyonukat. A rangjukat. A… műveltségüket. A…

Habozott, kimondja-e. Kimondta:

– A… kulturértéküket.

Kuthy olyan jókedvre derült, hogy keserves erőfeszítéssel tudta csak visszafojtani a kacagását. Elfordult rágyujtani, hogy az arcába ne nevessen a barátjának. A gyufát lassan húzta végig a gyufatartóba szorított gyufásdoboz oldalán, lassan emelte a cigarettájához és közben jókedvüen és villámgyorsan gondolkozott:

– A jó Tóni… Mi történt Tónimmal? Hol szedte föl ezt a müvelt szót? Miért tette magáévá? Mi a csudát akar Tóni? Mit várhat? Mit hallhatott? A kaszinóban a napokban azt beszélték, hogy a Daisyke apjának a barátsága óriási pénzekhez juttatta Drugeth Jancsit a tőzsdén. Tónim erősen csúszik lefelé… Friss pénz reménye volna netalán az a kulturérték, amelyet fölfedezett?

Elgondolkozott még egy másodpercig, azután frissen, jókedvüen kapta föl a fejét.

– Tóni, – mondta reménykedve, – hát akkor gyere föl hozzájuk.

– Mikor?

– Most rögtön.

Poroszlay szemérmesen forgatta a fejét:

– Oh, csak nem gondolod… sohasem voltam náluk… most éjszaka…

Kuthy látta, hogy most már jön; karon fogta és boldog jókedvvel kiáltotta:

– De csak gyere. Az én felelősségemre. Nagyon fognak örülni. És különben is ötszáz ember van náluk…

Vitte kifelé és hogy végleg legyőzze az amugy is gyönge ellentállását, lelkesen hadarta:

– Nézd meg a palotájukat. Hihetetlen… Három millióba került… A szőnyegeik megérnek négyszázezret… a képeik ötszázezret… a…

Jókedvüen és merészen hajigálózott a nagy számokkal és diadalmasan ragadta magával a tikkadtan figyelő Poroszlayt. Mikor odaértek a palotába és fölmentek a lépcsőn, Kuthy gyorsan bemutatta a barátját a ház úrnőjének, azután a barátságos háziúrnak és végül, biztos kézzel átkalauzolván őt a vendégek forgatagán, Daisykének.

– Bárónő, – mondta, – engedje meg… legkedvesebb barátom…

Daisy bárónő kezet nyujtott Poroszlaynak. Poroszlay elkábultan hajolt le, hogy megcsókolja a kezét; lehajtott feje fölött Daisy bárónő egy bánatos, haragos, szemrehányó pillantást vetett Kuthy felé. Mire Poroszlay kiegyenesedett és úgy szegte föl a fejét, hogy férfias szépségének egész pompája érvényesüljön, Daisy bárónő már szeliden mondta:

– Régen nem láttam, Kuthy.

Kuthy mentegetőzött.

– Bárónő, – mondta, – mostanában olyan rengeteg dolgom van, hogy szinte mindenről le kell mondanom, ami némi örömet jelent ebben a gyászos életben.

Daisy bárónő ismét egy szemvillanással felelt, de a beszélgetés azután nyugodtan és finoman folytatódott. Poroszlay szeretett volna egyedül maradni a bárónővel és magában már kezdte azzal vádolni Kuthyt, hogy szándékosan áll útjába, amikor a körülöttük hullámzó tömegben Kuthy egy ismerősre akadt, lendületes és fontos beszélgetésbe ereszkedett vele és lassan eltávolodott tőlük. Poroszlay ekkor rögtön más embernek érezte magát.

– Bárónő, – szólt halkan, – tudja, hogy hét esztendő óta várom az alkalmat, hogy megismerkedhessem magával?

– Ah!

– Igen… a karácsonyi karusszel óta… tudja, én szenvedélyes lovas vagyok és ha egy asszony úgy ül a lovon, mint maga…

Még halkabban beszélt. Azt akarta, hogy forró legyen a hangja:

– Tudja, ha egy asszony úgy… ül… a lovon… mint… maga… akkor… én… sohasem… felejtem el…

Daisyke érdeklődve fordult feléje és hamarosan egészen elmerültek egy érdekes beszélgetésbe. Poroszlay a hosszu éjszaka folyamán csak egyszer látta egészen messze egy másodpercre fölbukkanni Kuthyt; később fölindultan kereste is, de nem találta. Csak másnap találkozott vele a kaszinóban.

– Barátom, – mondta neki mámorosan, – micsoda asszony az.

– Daisyke?

– Igen.

– Finom, mi?

– Elragadó.

Kuthy elégedetten nézte a mély gondolatokba merült Poroszlayt és óvakodott őt megzavarni.

– Te, – szólt végre Poroszlay.

– Mit?

– Hát a férj? – kérdezte Poroszlay kissé elborultan, de kétségtelen elszántsággal.

– Mit: a férj?

– Milyen ember?

– Nem számít.

– Igazán? Azt hiszed? Olyan?

– Nem számít, – ismételte Kuthy nyomatékosan.

– Mert holnapra meg vagyok az asszonyhoz híva…

Kuthy fölkelt. Elnyomta a mosolygását.

– Jó mulatást, – mondta barátságosan és elment.

Egy hét mulva Poroszlay megfogta.

– Te, – mondta, – tudod, hogy Daisyke haragszik rád?

– Ne mondd. Honnan tudod?

– Honnan! Mindennap ott vagyok nála.

– Hm… úgy? És miért haragszik?

– Mert feléje se nézel.

– Kérlek, mondd meg neki, hogy annyi a dolgom… Ments ki, kérlek, nála.

– No, ne búsulj, majd kimentelek.

– Nagyon kérlek rá.

Kuthy a következő napokban gondosan kerülte Poroszlayt; hetekig kerülte és egy teljes negyedév telt el, amíg jött egy nap, amikor nem tudott előle megszökni. Poroszlay makacsul nyomozta és végül elcsípte:

– Megállj, Balázs.

– Bocsáss meg… dolgom van.

– Csak ezt hallgasd meg… tíz perc mulva mehetsz… Ha barátom vagy, meghallgatod.

Kuthy engedelmesen ült le egy székre és Poroszlay örömtől ragyogó arccal járt föl és le egy ideig…

– Hát mi az, Tóni? – kérdezte végül Kuthy.

– Az, barátom, – felelte Poroszlay boldog sóhajtással, – hogy alighanem házasodom.

– Ne mondd.

– De igen.

– Kit?

– Hát az, fiam… az még egyelőre titok. De éppen tőled akarom megkérdezni, mit gondolsz: mit szólnának itt, ha… ha nem olyan leányt vennék el… aki közülünk való…

– Na!… Hm!… Istenem!

– Ugy-e? Én is azt mondom. De hát hogy ha – – – elvált asszonyt?

– Hm… Na!

– Hát persze. Mit törődik az ember vele, hogy az irigyek járatják a szájukat.

Csend lett. Kuthy fölállott, menni készült, de előbb csöndesen megkérdezte:

– Hát elvált már… az az asszony?

– Még nem, – felelte Poroszlay. – De majd el fog válni. Én, barátom, tudom, mi az embernek az ő kutyakötelessége. Ha földultam egy asszony nyugalmát, ha magamévá tettem, akkor én… fölajánlom neki a kezemet is.

– Nagyon helyes. Ajánld föl neki.

Másnap este tíz óra tájban Kuthy haza készült a kaszinóból és a nagyterem ajtajában szembe találkozott Poroszlayval. El akart mellette menni, de a Poroszlay piros arca olyan sápadt volt, egész pompázó szépsége úgy föl volt dulva, két nagy gyerekszeme olyan kétségbeesetten tévelygett ide-oda, hogy megállott előtte.

– Mi bajod, Tóni? – kérdezte meghökkenve.

– Téged kereslek, – felelte Poroszlay reszkető szájjal.

– Tessék, – mondta ijedten Kuthy.

Bevitte Poroszlayt az üres olvasóterembe és leültette.

– No mi az, öregem.

Poroszlay sápadtan bámult maga elé, azután hirtelen végighúzta a kezét a homlokán.

– Nem, nem, – mondta idegesen, – nem mondhatom el… Még neked sem mondhatom el.

– Dehogy nem. Ha idejövet azt gondoltad, hogy jó lesz elmondanod nekem, akkor csak mondd el.

Poroszlay sápadtan és erőtlenül védekezett még egy kicsit, azután fulladozva, rémüldözve és borult szemmel elbeszélte a baját.

– Barátom, – mondta, – arról az asszonyról van szó, akit… akiről beszéltem neked. Nem nevezhetem meg…

– Nagyon helyes. Fölösleges is. Hiszen a neve nem tartozik a dologra.

– Nem. Hát barátom, én udvaroltam annak az asszonynak. Két éve már, hogy… hogy… szere… nem: hogy gondolok rá… és aztán… az utóbbi időben ő is gyorsan fölmelegedett irántam. Hihetetlenül gyorsan. Mint aki nagyon szerelmes… barátom: imádtuk egymást.

– És?

– És ma… ma megtette, amiért könyörögtem neki: eljött hozzám. Barátom: az enyém lett.

– Úgy. És?

– És… és bübájos volt. És… és én azután megfogtam a kezét és azt mondtam neki, hogy én tudom, mi a kötelességem.

– No. És?

– És először nem értette. Én azután megmagyaráztam neki, hogy… én mindennel szembeszállok érte… és hogy te is bátorítottál…

– Erre mit mondott?

– Ennek örült. De azután, amikor elmondtam, hogy én földultam az ő életét és hogy most el fog válni a férjétől és én elveszem feleségül, akkor… Barátom: ott ült az ágy szélén, meztelen lábbal… és rám nézett, de egészen furcsa szemmel, rám nézett és…

– És?

– És ekkor úgy elkezdett nevetni, hogy fuldokolt beléje… és nevetett… egy negyedóra hosszat… és én előbb álltam előtte, mint a bornyu, azután kértem, hogy ne nevessen, azután, könyörögtem, azután rákiáltottam, azután…

– Azután?

– Azután megütöttem.

Kuthy meghökkenve füttyentett egyet, azután érdeklődve nézett szerencsétlen barátja után, aki kétségbeesve járt föl és le a szobában.

– És aztán?

– És aztán, – mondta panaszosan Poroszlay, – ő egyszerre abbahagyta a nevetést; szó nélkül felöltözködött, hiába könyörögtem neki, hogy csak egy szót is szóljon… felöltözködött; megállott előttem, rám nézett; a szemembe nézett és azt mondta… De ezt nem mondom meg neked.

– De csak mondd.

– Azt mondta… de lassan, csendesen, egészen nyugodtan: „kedves barátom, ha magának sok az adóssága és ha a szerelmen pénzt akar keresni, akkor másnál kell próbálkoznia.“ – Ezzel elment.

Kuthy lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemébe néznie a boldogtalan csábítónak. De amikor Poroszlay megállott előtte és kétségbeesve várta a véleményét, akkor lehajtott fejjel, a foga között megkérdezte:

– És csakugyan sok az adósságod?

– Rengeteg. Az a rettenetes, hogy ezt kitalálta. Rám nézett, a szemembe nézett… de már előbb, mielőtt nevetni kezdett… már akkor, amikor én mondtam neki, hogy el fogom venni és ő az ágy széléről fölnézett rám…

Kuthy még mélyebbre hajtotta le a fejét, hogy az arcát ne lehessen látni. Poroszlay pedig tovább panaszkodott és a hangja most már úgy reszketett, mint azé, aki a sírását fojtja el:

– Kitalálta. De hát… miért… Hogyan? Miről? Hiszen… mégis csak az enyém volt. És én… én egy negyedévet pazaroltam rá… és most lőhetem magam főbe… vagy mehetek Amerikába tányért mosni…

Kuthy érezte a hangján, hogy mindjárt sírva fakad. Tisztában volt azzal is, hogy csakugyan nincs több útja kettőnél: vagy főbelőni magát, vagy tányért mosni Amerikában. Őszintén megesett rajta a szíve. Sajnálta. De amikor fölemelte a fejét, hogy néhány vigasztaló szót mondjon neki, eszébe jutott Daisyke, amint – az ágy szélén, meztelen lábbal – a házassági ajánlatot hallgatja és nevetni kezd és egy negyedóráig nevet, – és erre a gondolatra az ő száján is ellenállhatatlanul buggyant ki a nevetés és percekig, könnyes szemmel, harsányan, torkaszakadtából nevetett az arcába meghalni készülő, vagy nyomoruságba induló, elképedt, szegény, szép barátjának.