Az első.

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve…

A két pap suttogva beszélgetett: és még így is újra meg újra latinra fordították a beszédet. Mit titkolnak? Mit féltenek? Mikor az idősebb, a barnaarcú, hajlott orrú, lesütött szemű Budapesten beszállott, belopózott a vasuti fülkébe, Auróra rá sem nézett. Nem érdekelte. De amikor egy másik fülkéből átjött látogatóba a fiatalabb, szőke, pirosöves és amikor a kettő suttogni kezdett és amikor úgy vigyáztak arra, amit beszélnek, hogy néha latinra fordították a beszédet, akkor Aurórában lassan fölparázslott egy mohó, nagy kíváncsiság. Mit beszélnek ezek? Mit titkolnak ezek?

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve.

Közömbösen nézett ki az ablakon, de a teste szinte meggörbült, ahogyan lesben állva figyelt. Az egész testével hallgatózott. És végre – végre – elfogta ezt a mondatot. Ettől fogva mindent értett, amit a két pap beszélt, még azt is, amit latinul suttogtak egymás fülébe. Egyetlenegy tisztán értett mondatra volt szüksége, hogy a szótörmelékekből, a mozdulatokból, az egész helyzetből megkonstruálja: miről van szó, mi történt és minek kell történnie.

Mi történt? Az történt, hogy az idősebb pap, a barnaarcú és hajlott orrú, paphoz nem méltó dolgokat művelt. Asszonyokért bolondságokat követett el, időről-időre, mint akit megszállott valami, úgy rohant egy-egy szoknya után, – szerelemben sokszorosan vétkessé lett. Ezért diszgráciába esett volt és ezideig valami számüzetésfélében kellett élnie. Most kegyelmet kapott. Mehet haza. A vonaton egy másik fülkében utazik a püspök. Tőle jött át a fiatal, szőke, vörösöves: udvari papja. Amit – suttogva és időről-időre latinul – elmond, az félig üzenet, félig türelmetlen és könyörgő baráti tanács. Annak kell ezentúl történnie, amit ő most mond. Tehát: ezentúl azután ne legyenek botrányok… ezentúl végy erőt magadon… ezentúl ne rohanj a szoknya, az asszony, a nőstényállat után… ezentúl ne botolj meg többé a bestiában… ne őrülj meg, ha egy szoknya meglibben előtted… Ha csak ezt tudod, minden rendben van. De tudod-e? Elég erős leszel-e már? Igen?… ha igen, akkor minden rendben van, akkor győztél, akkor végre mehetsz fölfelé, elérni mindent, ne tarts semmitől.

– Csak a kegyelmes úr legyen veled megelégedve.

A fiatal pap fölkel, búcsúzik, megy vissza a kegyelmes úrhoz. Az idősebb pap kikíséri a folyosóra, utánaint, amint betér a püspökhöz, – hiszen ebben a kocsiban ülnek, a harmadik fülke az övék, – azután visszajön, leül, elgondolkozva lehajtja a fejét egy másodpercre, azután kinéz az ablakon. Sötét arcán mintha egy mosolygás suhant volna végig: belenéz a jövőbe és megelégedetten nézi a jövőt.

Auróra előbb oldalról vet rá egy futó pillantást, azután egész arccal feléje fordul és nagy szemmel, nyiltan kutató, elámult és türelmetlenül kiváncsi pillantással nézi. Milyen ember ez itt? Szeretné neki megparancsolni, hogy forduljon ide; szeretné megparancsolni neki, hogy ne üljön összegubbaszkodva a sarokban, hanem álljon föl; szeretné kihámozni formátlan, hosszú fekete ruhájából. Hadd lássam, milyen férfi vagy!

A pap megérzi a kutató tekintetet és ijedten összerezzen tőle. Mintha sulya volna az asszonyi pillantásnak és mintha a két vállára nehezednék ez a tekintet, összegörnyed alatta. Az arca komor, ijedt, dacos és elszánt; a szemét lesüti. Nem nézel föl? Nézz föl! Nézz reám! Auróra remeg a türelmetlenségtől és lassanként lobogó dühvé lesz benne a kíváncsiság. Micsoda ember ez? Szerelemben vétkezett és most el van tiltva a szerelemtől. Ennek a férfinak tilos az asszony. Ő is tilos. Mikor volt Auróra utoljára együtt olyan férfival, aki lesütötte a szemét és elfordult tőle? Sohasem volt még ilyen férfival egyedül. Eddig minden férfi a szemébe akart nézni és ő játszotta a szemlesütést, eddig minden férfi – nyiltan vagy kerülgetve, de mind egyforma éhséggel – őt akarta; és ő sohasem akart senkit. Ezt ő akarná? Nem tudta; nem érezte tisztán; csak azt érezte, hogy meg kell törnie ezt a konok hallgatást, meg kell szüntetnie ezt a makacs szemlesütést, a védekező férfiból támadó férfit kell csinálnia. Rám kell nézned!

Auróra összeszorított foggal, éhesen és türelmetlenül söpörte végig a tekintete tüzhullámaival a pap arcát. A pap arca mozdulatlan maradt. Különös arc… Amikor beszállott volt, Auróra rá sem nézett igazán. Nem érdekelte. Vak volt, hogy ez az arc nem érdekelte? Soha ő ilyen csudaszép férfifejet nem látott. A barna arca… a komor szemöldöke… az éles és hajlott sasorra… Ez a férfi azért született, hogy asszonyokat szeressen és kínozzon. Hogy szerethet ez! És olyan, amikor szeret, mintha megszállotta volna valami… Nézz ide!

Auróra előre hajol, a pap konokul lehajtja a fejét. Auróra még jobban előre hajol, a parfümje most ott libeg már a lehajtott fej körül; a pap arca lassan pirulni kezd. Barna arcába felszökik egy vérhullám, hevesen dobogó szive új meg új vérhullámokat küld az arcába és Aurórán az öröm különös, nagy izgalma bizsereg végig, amint egészen közelről már a pap elsápadó és kigyulladó arcát nézi. Nézz rám! Nézz föl!

A pap kétségbeesetten harcol magával. Nem szabad fölnéznie. Ez az első lépés, a veszedelemhozó; a sülyedés utja; most kell megmutatnia, hogy erős-e. Nem szabad fölnéznie. Auróra azonban olyan közel hajlik hozzá, hogy kalapja és fátyla szinte surolja már lehajtott fejét. A pap remegő küzködésében úgy érzi, hogy megérintették, úgy érzi, hozzá ért valami… valami, ami egy asszonyhoz tartozik, ami része egy asszonynak; el akarja kapni a fejét. És fölnéz.

Borús és lángoló szeme fájdalmasan tüz rá Aurórára; meghökkenve látja, hogy a kalap és a fátyol és az egész asszony még messze volt tőle és hogy csak asszonyi kiszámítás és férfi-fantázia tüntette föl olyan közelinek. Borús, lobogó és ijedt szeme rátüz az asszonyra, azután menekülni akar tőle. Egész testével előrehajolt és most egész testével vissza akar menekülni: összehúzódni, összegubbaszkodni a sarokba. Borús és lángoló szemébe azonban belelibben egy világos és derült ragyogású kék szempár ártatlan és mosolygó pillantása.

Auróra derült ártatlansággal és szelid mosollyal néz szembe a pappal; csendesen, szeliden, tisztán néz és vár. A pap megdermedve bámul bele a nefelejtsszínű gyermeki szempárba és nem tudja elfordítani a tekintetét. Farkasszemet néznek. A pap remegve, borult és tüzes szemmel, álmélkodva és fölindultan, Auróra tisztán, kéken, mosolyogva és ártatlanul. Mi lesz?

A papnak megvonaglik a nyaka a kémény erőfeszítéstől: el szeretné fordítani a fejét. Nem tudja, mit akar ez az asszony és egyformán fél attól, hogy akarni talál tőle valamit, és attól, hogy nem akar, de ő félreérti. Egyformán fél a hivástól és a visszautasítástól. Szeretné elfordítani a fejét… elviselhetetlen már ez a szembenézés, ez a mosolygó kék szem… görcsösen erőlködik… most mindjárt sikerül… most rögtön elfordítja a tekintetét… most felszabadul.

Auróra lemosolyogja az erőfeszítését. Most már az enyém vagy! Ohó, te asszonyoktól szoktál megbolondulni, te szerelmek miatt mentél tönkre, – és éppen én tőlem tudnál megszabadulni, éppen én volnék az, akivel tudsz nem törődni? Auróra lemosolyogja az erőfeszítését és most tudja már, hogy boszut fog állni a hosszu vonakodásért. Most tudja már azt is, hogyan fogja csinálni: úgy, hogy még csak egy szót sem szól; a száját még ki sem nyitja. Csak mosolyog, és ennek az embernek meg kell őrülnie.

Auróra lemosolyogja a pap erőfeszítését és abban a pillanatban, mikor a remegő és küzködő férfi már elfordítaná a fejét… már elfordítja… már nem néz ide… akkor megmozdul. Megmozdul. Ohó, ugy-e? A pap riadtan néz rá vissza. És most nem fordul el már többé tőle. Már vigyázni sem kell rá.

Auróra megmozdul. A két karját ívben fölemeli a kalapjához. A fátyolát oldja meg. A mozdulata egyszerü és természetes, de szépséget, lágyságot és erőt vitt bele. A két karja fölemelésével meg kell mozdulnia az egész felső testének, a kemény mellének és a nyakának: a karja fölemelésre ingerlő és kihivó, mint egy vakmerő szó. Most már nem néz rá a papra. A pap úgy is nézi már őt.

A pap nézi őt. Ő megoldotta a fátyolát, de sem a fátyolt, sem a kalapot nem veszi még le. Előbb föláll. Lassan fölemelkedik az ülésből és kiegyenesedik. Most az egész teste játszik már; izmos teste, minden rugékonyságával és hajlékonyságával. Hajlékonyan, izmosan és karcsuan áll a pap előtt; nem néz le rá, de érzi, hogy a pap elkábultan, értelmetlenül és dideregve bámul föl rá. A pap nem tudja, miért állott föl… Auróra váratja előbb, azután lassan és számítottan megmozdul. Minden kis mozdulatának olyannak kell lennie, hogy egy nagyszerü asszonytest minden lehetősége benne legyen, minden mozdulatának jelentősnek, lassunak, ingerlőnek, kihivónak és vakmerőnek kell lennie; előbb a kabátját gombolja lassan ki, azután a fátylát és a kalapját teszi le lassan; azután – lassan – a kabátját fejti le magáról, és mindez olyan szemérmetlen, mint egy vetkezés, és amikor felöltözötten, csak kabát és kalap nélkül, egyenesen és karcsúan ott áll a pap előtt, olyan, mintha meztelen volna.

A pap reszket és Auróra mosolyog. Félig lehunyt szempillák alól lenéz rá és mosolyog. A pap megrázkódik és menekülni akar. Még egyszer összeszedi minden erejét, föl akar ugrani, ki akar rohanni, menekülni akar. Nem! Oh nem! Itt maradsz! Auróra leül szembe vele és úgy néz rá, mintha rögtön mondani akarna valamit. A pap megrezzen és marad. Marad, vár, mint egy ijedt és tehetetlen gyerek, aki könyörögve kéri, mondjanak neki végre valamit, parancsoljanak neki végre valamit…

Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna valamit. De nem szól. Oh, ezt nem. Meg kell őrülnöd, de anélkül, hogy egyetlen szót mondhatnál, vagy mondanék én. Auróra hallgat és a pap arca most már fájdalmasra torzul el. Nyögve fölsóhajt… a keze remeg… most megszólal, vagy kimegy… mondani kell neki valamit. Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna neki valamit, de nem szól. Csak a tekintete és arca parancsol mindjárt valamit.

Mit? Mit akar? A pap reszketve várja a parancsot. Mit gondol vajjon? Mit gondol ez a pap rólam? Mit bánom én… hadd reménykedjék… hadd higyjen valami csodában… most már az enyém. Auróra lassan az ajtó felé fordítja az arcát. Az ajtó és az ablak üvegjén át betüz a délutáni nap. Auróra elhúzódik a napsütéstől, az arca elé emeli a kezét, mintha a napsütés ellen védekeznék; összehúzott szemöldökkel néz a függönyökre és egy mozdulatot jelez a függönyök felé. A pap megérti. Azt hiszi, mindent megértett. Fölugrik. Összehúzza a függönyöket. Vár az ajtónál. Remegő, nagy lélegzetet vesz, visszafordul, háttal az ajtónak megáll, ránéz Aurórára, a szeme lángol és lassan becsapja az ajtó zárát.

Most csönd van. Auróra hátradőlt az ülésen, kis lábát előrenyujtja; lábát, magasan föl, szabadon hagyja a felcsúszott szoknya; ül, néz a papra és mosolyog. A pap lihegve áll az ajtónál. A nagy csöndben hallani a vonat kattogását.

A pap még utoljára megijed magától és még utoljára néz habozva Aurórára. De Auróra mosolyog reá. A pap megmozdul tehát és egy hördüléssel odaveti magát Auróra kis lába elé, Auróra lábára. Remeg és a hörgése szinte sírás; nem lehet ráismerni; kivetkőzött magából; megőrült; vége van.

Auróra szótlanul lenéz rá és egyszerre vége minden érdeklődésnek és hirtelen nagy utálat támad föl benne. Milyen utálatos is minden férfi. Ez is. Mit akar ez itt? Megőrült? Milyen undorítóak. Ez is. Takarodjék innen.

Hidegen néz le a vonagló férfira és el akarja húzni a kezét és ki akarja szabadítani magát. A férfi azonban nem engedi. Most megőrült már, most már csak engedelmeskedni lehet neki. Auróra nem akar engedelmeskedni, fölháborodottan, undorral védekezik; harcolnia kell; egy kemény ököl fájdalmas szorítását érzi; és az Auróra rémült sikoltozása, mint egy megtámadott gyermeké, süvölti túl a vonat kattogását.

Auróra őszinte rémülettel és ártatlanul sikoltozik, mint egy megtámadott gyermek; a sikoltozás betölti a szűk fülkét és áthatol a falakon, és a támadó férfinak még ideje sincs megijedni, amikor fölrántódik a fülke ajtaja és emberek állnak meg előtte. A vasuti kalauz, két riadt pap, egy asszony, egy férfi.

A két pap riadtan áll meg az ajtóban, és a harmadik lassan kiegyenesedve, halálsápadtan fordul feléjük. Mit mondjon? Szeretne mondani valamit, vértelen ajka kétszer is fölnyilik, egy fáradt kézmozdulat kétszer is az asszonyt akarja megjelölni a bűnös gyanánt… de ki hisz neki? Nagy és rémült csönd. Auróra panaszosan és ártatlanul néz a jövevényekre; az érkezők suttogni kezdenek, a két pap az ajtóban megmozdul, és megmozdul idebent a harmadik is.

Halálsápadt fejét fölemeli még egyszer; fölrántja; hátraszegi; aztán kifelé indul a fülkéből. Az ajtónál szótlanul széttolja a várakozókat, áttör közöttük, aztán elkezd szaladni. Hová szalad? A bámuló pillantások, amelyek kisérik, egyszerre rémültekké válnak; egy ijedt sikoltás hallatszik; fölcsapódik egy ajtó, azután újra becsapódik…

– Mi történt?

– Leugrott a vonatról.

Futkosás. Kiabálás. A vonat megáll. Egy véres testet hoznak. A két pap megrendülten és könnyes szemmel nézi, sírás, sajnálkozás. Auróra nagy szemmel nézz arra, amerre a halottat elvitték.

Még nem tudja, mit érez. Fájdalom ez? Lelkifurdalás? De azután lassanként lerázza magáról ezeket az érzésrongyokat és lelke kiegyenesedik a kegyetlenség biborpalástjában. Mi köze neki ehhez a bolondhoz! A férfiak arra valók, hogy meghaljanak érte és miatta. És eddig egy sem halt meg? Valóban ez volt csak az első?

Majd ezután! Most tudta már, hogy sem fájdalmat, sem lelkifurdalást nem érez. Megelégedést és örömet érzett. Babilon lánya megtalálta az ő szörnyű lelkét és elindult az ő rettenetes utján.