Szakítás.

Cserneky elhüvösödő, sápadt arccal hallgatta az asszony tombolását, lassuakat szippantott a szivarjából, maga elé tartotta a szivart, ráfujta a füstöt és figyelmesen nézte. Auróra belefáradt a tombolásba, leült és feleletet várt. Cserneky hosszú hallgatás után fölnézett végre a szivarjáról, hüvösen végigmérte az asszonyt és halkan – szinte még mindig a szivarján át – ezt mondta neki:

– Ordináré vagy, mint egy halaskofa.

Auróra fölszisszent és úgy tetszett, új tombolásba kezd, de Cserneky megelőzte.

– Egy óra mulva – szólt halkan – elköltözöm tőled.

Az asszony ugrásra készülő, tombolásnak induló lendülete erre elbágyadt és elmállott. Auróra egy másodpercig meghökkenve és elálmélkodva állott meg a férfi előtt, azután csendesen, idegesen nevetni kezdett.

– Te nem hiszed, – szólt erre Cserneky halkan. – Majd meglátod. Én ideges és szenvedő ember vagyok és te keményen uralkodtál rajtam. A lábad már a nyakamon volt és kevés hijja, hogy bágyadtan, fáradtan, haldokolva egészen meg nem adtam magamat neked. A rabszolgád voltam és ma egy hete már ott tartottam… már annyira jutottam… már olyan mélyre sülyedtem, hogy hajlandó lettem volna téged… téged – téged! – feleségül venni.

Auróra begörbített körömmel lépett előre egyet. Cserneky fölállott. Halvány és finom arcán kigyulladt az a nagy indulat, amely fütötte; a hangját egy árnyalattal fölemelte:

– De az ízlésem megmentett. Az ízlésem föllázadt… és én lerázlak magamról… eldoblak magamtól… elhajítalak, mint egy rongyot… elhajítalak úgy, amint a fajtádnak kijár.

Megállt az asszonnyal szemben. Most ő volt az úr; kettejük között most végre – először – ő volt az erősebb; férfi volt, úr volt, arisztokrata volt; az asszony most az lett végre előtte, aminek mindig lennie kellett volna, ami volt: az utca lánya. Most szembe nézett az asszonnyal, egy felsőbbséges, hideg, nyugodt, gőgös pillantásra kiélvezte a diadalát, megfordult és bement egy másik szobába.

Amikor kijött, az asszony mosolyogva fogadta.

– Tamás, – mondta neki jókedvüen, – mi igazán meg voltunk bolondulva. Miért viaskodunk mi voltaképpen? Azért, mert elválunk? De hiszen mind a ketten ezt akarjuk. Semmi ok nincs a haragra. Ezt akartuk… éreztük, hogy ennek kell jönnie… itt az ideje… Mihelyt ebben megállapodtunk, rögtön nyugodtan és barátságosan búcsúzhatunk egymástól.

Cserneky gyanakodva nézett rá és halkan felelte:

– Nem búcsúzhatunk barátságosan, mert te nem bocsátod meg nekem, nem bocsáthatod meg nekem, hogy én hagylak el.

Auróra jókedvüen, csilingelve nevetett, mintha valami édes tréfát hallana.

– Tamás, öregem, – mondta, – te igazán nagyon szenvedhettél már ebben a rabszolgaságban, hogy ilyen lázasan ijedezel tőlem. Pedig nekem… Soha jobbkor nem jöhetett volna nekem az, amit mondtál… Legfőbb ideje volt… Mert különben… ne haragudj, de különben azt hiszem, éppen megcsaltalak volna.

Derült és tiszta szemmel nézett a férfi szemébe és feléje nyujtotta a kezét.

– Igazán… hálás vagyok neked, hogy ettől megkíméltél. Igy igazán békében, szépségben, előkelőségben válhatunk el egymástól. Megköszönhetjük egymásnak a jó napokat… és a rossz napokat is, amelyeket együtt töltöttünk és… és jó mulatást kívánhatunk egymásnak. Igen?

– Igen.

Auróra vidám volt, jókedvü, beszédes, egyszerű és szerény, és Cserneky lassan eltünő gyanakvással, lassan föltámadó nyugalommal és megnyugvással sokáig beszélgetett vele.

– Igaz, – mondotta végül Auróra, – mikor költözöl el?

– Most rögtön.

– Hová mégy?

– Hotelbe.

– Ez szamárság. Maradj itt addig, míg lakást veszel. Míg bebutoroztatod. Négy-öt nap alatt megvan az egész… én majd segitek. Semmi értelme, hogy előbb – kis kézi kofferrel – kényelmetlen hotelbe vonulj be, mint valami borutazó.

Cserneky ellentmondásokra készült, de Auróra elvágta a szavát:

– Ugyan… ne vonakodj ilyen nevetséges módon. Az udvari szobában alszol… csak nem félsz tőlem… Hidd el, – majd meglátod, – hogy semmi okod rá. És öt-hat napig együtt ebédelsz velem. Ez az egész.

Csöngetett, a szobaleánynak rendeleteket adott ki, azután hozatta a kalapját, kabátját, hogy elmegy otthonról, búcsúzott, és Cserneky erre belenyugodott, hogy pár napig vendége marad még ennek a lakásnak, amelynek a legkisebb szőnyegét is az ő pénzén vásárolták.

Az estét egyedül töltötte el. Szabadon járt-kelt és minden tagjában érezte a szabadság örömét. Frissnek, fiatalnak és mindenekfölött tisztának érezte magát, és amikor késő éjjel hazament az udvari szobába lefeküdni, szinte áhitattal bujt az ágyába. Egyedül, egyedül! Tisztának érezte magát, gyorsan elaludt és csöndes, nyugodt álma volt.

Tíz óra tájban ébredt föl. Amikor bement az ebédlőbe, meglepetve látta, hogy a reggeliző-asztal még érintetlen. Kínos gyanu támadt föl benne; végigborzongott tőle, mint valami utálatos érintéstől. Ha ez az asszony már az első napot, ezt az első éjszakát fölhasználta… ha ide – ide, ebbe a lakásba, amelynek az igazi ura még itt van – ide hozott valakit… Az ebédlő ajtaja kinyilt és a szobaleány jött be rajta. A kinyitott ajtó mögött meg lehetett látni a szobák hosszu sorát, oda lehetett látni a hálószoba nyitott ajtajáig.

– A nagyságos asszony? – kérdezte a teás csészéje fölé hajolva.

– A nagyságos asszony még nincs itthon, – felelte a szobaleány.

Cserneky megkönnyebbült. Oh, ez mégis olyasmi, ami legalább hasonlít a tapintatra és az ízlésre. Legalább nem itt… Legalább nem itthon…

A reggelije végére járt, amikor kalapban, kabátban bejött Auróra.

– Szervusz, – szólt álmosan, bágyadtan és mosolyogva, – itt vagy? Csak egy falatot eszem, aztán lefekszem.

Gyorsan evett valamit, de a pillái álmosan húzódtak lefelé; úgy tetszett, elalszik evés közben. Cserneky hallgatva és gyorsan föltámadt, kínos idegenkedéssel nézte. Auróra egy másodpercre egészen lehunyta a szemét; elaludt; aztán fölriadt, fölállott, álmosan intett, azután kiment. Cserneky idegesen bámult utána. A kalapja a fején volt… de félrecsúszott volt. Föl volt öltözködve… de a ruhája rendetlen és gyűrött. Az arca fakó, a szeme kékkarikás. Az egész asszony a maga fáradtságával és feldultságával egy szennyes éjszakának minden emlékét magával hozta, egész éles és bántó szagát, egész izzadt és becstelen lehelletét. Cserneky megrázkódott az utálattól; fölállott; elment. Örült, hogy ismét kint van az utcán.

Este találkozott az asszonnyal. Auróra ekkor friss volt, üde, tiszta, megmosakodott, jószagú és jókedvű.

– Szervusz, Tamás, – mondta, – mit csináltál egész nap?

– Lakást kerestem. Bútort rendeltem. És te?

– Én… Oh, én egész nap aludtam.

Jókedvűen mosolygott és bizalmasan mondta:

– Ki kell pihennem magamat.

Cserneky nem kérdezősködött. Másról beszéltek. Vacsora után az asszony csöngetett és hozatta a kabátját és a kalapját.

– Viszontlátásra, – mondta barátságosan.

Csernekynek összeszorult a torka. Le akarta nyelni a kérdést, de a szavak szinte szenvedve törtek át az ajkán:

– Hová mégy?

Auróra nevetve legyintett egyet:

– Minek mondjam meg neked? Nem mondom meg. Kihasználom a szabadságom első napjait. – Jobb, ha nem ismerjük az egymás utait…

Jókedvűen intett még egyet, azután eltünt. Cserneky komoran bámult utána, nyugtalanul járt-kelt, azután elment otthonról. Ezen az estén azonban nem élvezte már a szabadságát. Érzékeny idegei állandóan remegtek, kínos kényelmetlenség bántotta.

– Az undor ez, – mondta magában. – Holnap elköltözöm ebből a lakásból.

Mikor hazaért, alig tudott megküzdeni azzal a vágyával, ne nézze-e meg, itthon van-e Auróra. De szégyelte ezt a vágyat, letiporta magában és lefeküdt. Álmatlan, nyugtalan éjszakája volt. Korán kelt és amikor az ebédlőbe bement, ott találta Aurórát. Auróra ebben a percben jött haza; a kabátja még rajta volt, a kalapja oda volt dobva egy székre.

– Szervusz, – szólt oda neki, amint bejött, – hogy vagy? Jól?

– Jól, – felelte kurtán Cserneky.

Kis hallgatás után, egy kis önkénytelen gúnnyal megkérdezte:

– És te?

Auróra elmosolyodott; az egész arcát elöntötte egy bágyadt, édes és mámoros mosolygás; fölfelé fordította a szemét, egy kissé beleharapott az ajkába és így felelte:

– Istenien.

Csernekynek bántotta a fülét ez a részeg és csömörletes szó. Valami kemény és bántó dolgot akart mondani, de hirtelen, gyorsan, röviden ezt mondta:

– Kinél voltál?

Auróra ránézett; barátságos nyugalommal belenézett a szemébe és jóindulattal felelte:

– Minek mondjam? Téged csak bántana.

– Engem? Oh nem.

– De… mégis… azt hiszem… Jobb, ha nem mondom.

– Most már igazán kérlek, hogy mondd meg.

Az asszony még mindig hallgatott és Cserneky erre – maga sem tudta, hogyan – izgatottan, azzal a forró vággyal, hogy megsértse és megalázza az asszonyt, így szólt:

– Igazán túlbecsülöd az én számomra való jelentőségedet, általában: az egész értékedet, ha azt hiszed, hogy nekem nem tökéletesen mindegy, hol fetrengsz.

Az asszony nem szisszent föl, nem pattant föl és nem tört ki, amint várta. Megvonogatta a vállát és nyugodtan mondta:

– Ha azt hiszed, – kérlek Bálintnál voltam.

– Miféle Bálintnál? – kérdezte Cserneky elámulva.

– A vezetéknevét?… nem, nem tudom. A vezetéknevét nem tudom.

– Csak… Te… Csak… nem?

– De igen, – mondta nyugodt fejbólintással Auróra, – annál a Bálintnál, aki két évvel ezelőtt a te inasod volt. Két év óta vágyódom rá, hogy fölkeressem.

Cserneky levegő után kapkodott.

– De hiszen, – mondta fölvillanó reménnyel, – az a… az a Bálint Amerikába ment.

– Hazajött. Most a Jánosházy-palotában szolgál. Ott voltam nála.

Cserneky mérgesen, izgatottan, gúnyosan nevetett.

– A cselédszobában! – mondta a foga között. – Ott a helyed.

– Tegnap, – felelte Auróra, – még a cselédszobában. De ma már Jánosházyék nem voltak otthon, – ma a grófné hálószobájában.

Cserneky felhördült.

– Te, – mondta összeszorított foggal, – ilyet ne merj mondani.

– Miért? – kérdezte Auróra csodálkozva.

– Mert így… mert így részese leszek az egésznek… arcátlan szövetségese leszek…

Megrázkódott az undortól és a feltörő utálatnak egy mély hangjával fordult el az asszonytól.

– Miért haragszol úgy? – kérdezte Auróra. – Hiszen mindig azt mondtad, hogy az eredetem kitör belőlem. Hát igazad volt: kitör belőlem. Te a grófok között érzed magadat jól; én a cselédek között. Tegnap egyedül voltunk, de ma ott voltak… a többiek is… a Bálint barátai… és én táncoltam nekik… citeraszóra, igaz… de úgy, ahogyan neked szoktam… fátyollal, azután fátyol nélkül… Milyen tánc! Milyen szemek! Milyen férfiak azok!

Cserneky ökölbe szorított kézzel állott meg előtte; egy másodpercig habozott, megüsse-e, azután sarkon fordult és elment. Másnap reggel egy óra hosszat várta az ebédlőben. Végre megjött az asszony rendetlenül, álmosan és feldultan.

– Auróra, – mondta neki Cserneky, – azért várok rád, azért nem mentem még el innen, hogy megkérjelek: hagyd abba ezt a dolgot. Ez mégis méltatlan és megalázó… Én utánam… És legalább ne így… ne egy részeg lakájhaddal…

Auróra álmos volt és bosszusan rázta meg a fejét.

– Ugyan kérlek, – mondta, – hagyj engem békében az örökös finomságoddal.

– Auróra, kérlek…

A keze után nyult. Auróra azonban kirántotta a kezét, durcásan megfordult és elment a hálószoba felé.

Cserneky egész délelőtt és egész délután várta. Estefelé, amikor kijött a hálószobájából, sápadtan állott eléje.

– Auróra, – mondta, – itt várok rád.

Auróra most jobbkedvü volt, mosolygó, rózsás és kipihent.

– Tessék, – mondta jókedvüen.

– Itt várok rád, – szólt Cserneky komoran, – hogy az utadba álljak. Ezt nem teheted… ezt nem szabad tenned… az én karomból ide még sem sülyedhetsz le.

– De kedves Tamás, – felelte Auróra nyugodtan, – neked baráti jogcímed mindenesetre van arra, hogy engem tanácsokkal láss el, de… ugy-e… te nagyon jól tudod, hogy én az ilyen baráti tanácsokkal sohasem törődtem.

– Tudom, – felelte Cserneky kétségbeesve, – de én… én…

Auróra a csengőhöz lépett és a kabátját és a kalapját hozatta.

– Nem is vacsorázol? – kérdezte Cserneky kétségbeesve.

– Nem, – felelte Auróra. – Ma vele vacsorázom.

Indulni akart. Cserneky elébe állott.

– Nem engedlek.

– De öregem…

Cserneky lesütötte a szemét az Auróra mosolygó, kedves és nyugodt pillantása előtt.

– Nem engedlek.

Cserneky rettenetesen küzdött magával. Rágta az ajkát és a homloka verejtékes volt. Az asszony ismét indulni akart.

– Nem engedlek.

– De most aztán elég volt. Miféle jogon akarsz te engem eltiltani attól, hogy…

Cserneky nagyot sóhajtott, kitárta a karját, lehajtotta a sápadt fejét és a fájdalomtól könnyes volt a szeme, amikor megszólalt:

– Azon a jogon, – mondta halkan, – hogy magamnak akarlak megtartani. Hogy nem birom el, ha a másé vagy. Hogy mindent odaadok neked és érted és téged semmiért nem adlak oda.

Lehajtott fejjel állott. Megadta magát. Rabszolga volt.

– Bocsáss meg, – mondta remegő és halk hangon, – bocsáss meg nekem… nem birom… nem lehet…

Elhallgatott. Rabszolga volt. Auróra hátrafelé lépett kettőt, hogy jól láthassa. Végignézte. Tetőtől talpig. Az arca a kegyetlenség hideg kéjében most Meduza-arccá lett! Még egyszer végignézte a férfit, azután feléje hajolt, fölemelte a kezét, az ajtó felé mutatott és sziszegve mondta:

– Most takarodj!

Cserneky riadtan kapta föl a fejét. Auróra Meduza-arccal nézett rá és nyugodtan mondta neki:

– Az egészből egy szó sem volt igaz. Tegnap és tegnapelőtt és ma az anyámnál aludtam… azt a legényt két év óta nem is láttam… Jánosházyék itthon vannak, kérdezd meg őket. Az anyámnál aludtam, a leányágyamban és… egész éjjel imádkoztam az Istenhez, alázzon meg téged. Az Isten meghallgatta az imámat… csak háromszor kellett úgy hazajönnöm, mintha egy másik férfitól jönnék, csak hazudnom kellett, hogy mással voltam, és már nem birtad. Már fájt. Már sírtál. – Eddig hazudtam. De most, amikor már tudod, milyen az, ha én a másé vagyok, amikor már fáj, – most megcsallak. Még ma. Akárkivel. Aki akarja. Gondolj majd rá: minden órában mással vagyok, minden éjszaka máshoz bujok, minden reggel mással ébredek; nem veled. Mindig gondolj rá és mindig fájjon és mindig sírj beléje…

Ujra fölemelte a kezét és az ajtó felé mutatott:

– És most takarodj!