Játék.

… Egy szép őszi napon, édesem, elhatároztam, hogy meg kell halnia. – Rosszul mondom: nem határoztam el, hogy meg kell halnia; – soha én meg nem öltem senkit; én csak játszottam az életükkel egy kicsit… rájuk küldtem a halált, lássam: bírnak-e vele. – Ne mosolyogj, kedvesem. A végén el fog borulni az arcod. Ijedt gyerekszemmel bámulsz majd rám, – így bámultak rám mind, amikor megismertek. Ilyen nyomorék gyáva-e minden férfi?… Vagy csak a gyáva nyomorékok kerülnek mellém? – Nem tudom. De én erős vagyok, édesem; én nevetek azon, ha valaki meghal és utálom azt, aki nem tudott megbirkózni a halállal, amelyet ráküldök. Jól vigyázz, édesem, te is. Ma rosszul viselkedtél; és ha nem únlak meg és el nem hajítalak, hanem ha megtartalak és engem nem szolgálsz hűséggel és szeretettel, akkor…

Ne nevess, ha mondom. – Ne nevess! – Ne nevess! – Óh várj csak: itt a történet.

Nyár volt; falun laktunk: az emeletes kastélyban, amely most az enyém és ahol már voltál nálam látogatóban. Akkor három éve voltam már a felesége; úntam és útáltam; soha nem tudtam volt neki megbocsátani, hogy olyan nehezen vett feleségül. Hiszen harcolnom kellett érte, hogy elvegyen. És ekkor hozzá még beteg is lett, az erei meszesedtek el, a szíve nem dolgozott jól; elgyengült, sápadozott és sóhajtozott. – Félt a haláltól és kezdett tőlem elszakadni. Ekkor már külön hálószobánk volt és véletlenül megtudtam azt is, hogy titokban ki akar békülni a rokonaival és új végrendeletet akar csinálni. Nevettem rajta.

Nevettem rajta, de még nem tudtam, mit fogok csinálni. Hanem egy reggel, – a verandán reggeliztünk, ő abban a székben ült, amelybe téged szoktalak ültetni – egy reggel jön az ispán és szörnyűködve beszéli el, hogy a faluban az éjjel meggyilkolták és kirabolták az árendást. Nem tudni, ki tette; a csendőrök már itt vannak, de még csak azt sem tudják, merre kezdjék a keresést. – Ekkor elsápadt. Pontosan láttam, hogy elszíntelenedik az arca és a lilás ajka reszketni kezd. Összehúzódtam a székemen és mintha csiklandoztak volna: alig tudtam megállni, hogy hangosan ne nevessek.

… Mi ketten az emeleten aludtunk. A szélső szoba volt az övé; közben volt egy öltözködő, azután jött az én szobám. Minden szobából kijárás a folyosóra. A folyosó lépcsőházi ajtaja gondosan bezárva: a gyilkosság után következő este ő maga zárta be. Ő maga zárta be, élőlény – szárny nélkül – hozzánk be nem jöhetett; teljes biztosságban voltunk; szépen lefeküdtünk, mindenki a maga szobájában; csendesen jött az éjfél.

Éjféltájban, édesem, én kimentem a folyosóra és halkan elkezdtem nyávogni. Mit nevetsz? Nyávogtam. Nyávogtam, mint egy macska. Nem hallottál engem még nyávogni? A macskákat magukat is megcsalom vele; nincs az a macska, amelyet két perc alatt magamhoz ne csalnék… Kint álltam hát a sötét folyosón ingben és mezítláb; és nyávogtam. No már most: ő ki nem állhatja a macskákat és borzong a háta, ha macskanyávogást hall. Erre a hangra rögtön föl fog ébredni. – Föl is ébred. Hallom bent a mozgolódását. Nyávogok még egy percig… most már alig fogja tovább bírni… még egy másodperc… én besurranok az én ajtómon… az ő ajtaja nyílik és gyertyával kezében kilép a folyosóra…

Én bent vagyok az ágyban, olyan jó kedvem van, hogy magamra húzom a paplanomat és hangosan nevetek alatta, azután boldogan elalszom, de tudom, hogy az éjjel fölébredek még egyszer. Föl is ébredek – mert én akkor ébredek föl, amikor akarok – három órakor. Még egészen sötét van. Gyorsan kiugrom az ágyból. Ki a folyosóra. Hallgatódzom. Alszik. Most alhatott el, mert nagyon nehezen alszik el, ha egyszer fölébredt… Olyan jó kedvem van, mintha részeg volnék… a szerelmeskedő nősténymacska hosszu, keserves nyávogása hallatszik a folyosón… ő bent kirobban az ágyból, én visszasurranok a szobámba és csendesen alszom késő reggelig. – Ő egész éjjel nem fog aludni.

Nem is aludt. Másnap reggel sápadt és remeg. Hogy nem hallottam-e azt a szörnyü macskanyávogást? – Én nem hallottam semmit, maga bizonyosan álmodott. – Erősíti, hogy nem álmodott; én nem hiszek neki; dühbe jön, én elnézően mosolygok, ez még nagyobb dühbe hozza; tombol; az asztalra üt; a szívéhez kap…

Nagy macskairtás következik; a közelben minden macskát kiirtanak; éjjelre ő maga zár be minden ajtót és minden ablakot. Én éjfélkor kimegyek a folyosóra nyávogni; de ugyancsak kell sietni, mikor visszasurranok a szobámba: nem aludt, nem tudott az izgalomtól elaludni, rögtön kint volt a folyosón. A második – a hajnali – nyávogást tehát az öltözködő-szobában végzem. Ekkor már aludt. A fáradság elnyomta és egész kádenciákat kell lenyávognom, amíg nehéz álmából fölébred. De végre fölébred és a fáradságom meg van jutalmazva. Felhördül, feljajdul, felsikolt. Egy részeg zuhanással van kint az ágyból, egy fájdalomordítással kint a folyosón.

Amíg ő kint van, én az öltözködő-szobában még mindig csendesen nyávogok. Ő áll kint a folyosón; reszket és liheg; nekem bent bőven van időm… hallom, amint megfordul… most észrevette, hogy a nyávogás bentről hallatszik… mindjárt jön be… csendesen nyávogva visszavonulok, nyugodtan behúzom magam mögött az ajtót, a sötétben egy ugrással bent vagyok az ágyamban, az ajtót felrántják és én összetapadt, álomtól hunyorgó szemmel bámulok a férjemre… A férjemre, aki két perc mulva azután látja, hogy őrültnek tartom őt és hogy félek tőle; aki előbb dühöng ezen a föltevésen, azután megijed tőle és aki végül – mindennek ez a vége – kapkod a szívéhez.

A macskanyávogás eltart még három napig. Közben ő az én tanácsomra orvost hivat. Az orvos szamárságokat fecseg és brómot ad. A brómnál erősebb az én nyávogásom és éjjelenként nincs alvás. A hatodik éjszaka elhagyom a nyávogást. Ebből elég volt. Gyanússá lehetne. És adjunk egy szabadnapot is, különben ki talál törni az a nemes vad, amelyet olyan jól hajtottam eddig. Tehát: egy csendes éjszaka. A férjem másnap reggel boldog és rózsásarcu és én elnézően mondom neki: no látja, hogy csak képzelődés volt. Ő már szinte elhiszi.

A következő éjjel kikeresem egy vastagtalpu amerikai cipőmet, a kezembe veszem, kimegyek a folyosóra és ezzel az egy cipővel pompásan utánzom a parasztcsizma hangját. Mintha csizmás parasztok lábújjhegyen járnának, topognának, ide-oda lopódzkodnának… Pompásan megy a dolog. Ő odabent rögtön fölébred. Forgolódik. Habozik. Fél kijönni. Végre elszánja magát és – mialatt én besurranok a szobámba – gyertyával az egyik kezében és pisztollyal a másik kezében megjelenik az ajtóban. Megjelenik, azután visszamegy, nehezen elalszik és alig hogy elalszik, kénytelen újra kijönni…

Másnap reggel kérdezi, hallottam-e valamit. Csodálkozva nézek rá; és ő látja, hogy őrültnek tartom. Dühöng, nyomozást indít, és az én hitetlen, csodálkozó és ijedt arcom szuggesztiójára a házunk egész népe arra a meggyőződésre jut, hogy az úr megbolondult.

Az úr még nem bolondult meg, de közel van hozzá. – Vigyük még közelebb hozzá. – Előkeresem a pisztolyomat és azt mondom, hogy éjjel én is figyelek majd. Éjjel utánozom a parasztcsizmák hangját; közben igen óvatosan – mert ez nőnél mindig veszedelmes kisérlet – utánozok egy halk, dörmögő férfisuttogást is, és mikor a ház ura berohan hozzám, csodálkozva nézek föl a könyvből, amelyet ágyban fekve olvasok… Én nem hallottam semmit.

Áll. Hosszan néz rám. A karomat nézi. Ha ekkor odajön hozzám és megcsókolja a karomat, – kegyelmet kap. De ő áll, néz, habozik, összevonja a szemöldökét, elfordul és elmegy. Ah, megállj, hát lássuk –!

Reggelinél azt mondja, hogy el akar utazni. Helyes, – mondom én – mikor. Még ma – feleli. – Nagyon jó, – mondom én örömmel – mindig utáltam ezt a helyet, minden nap, amelyet nem töltök itt, öröm és nyereség. Neki is nagyon jó lesz minél előbb elmenni innen. Gyanakodva néz rám; dühbe jön; azért is itt maradunk még egy napig.

Hát itt maradunk. Még egy nap. Még egy éjszaka. Ez az éjszaka csendesen kezdődött. Korán lefeküdtem, korán elaludtam, ki akartam aludni magamat, hogy majd álmos ne legyek; – ki tudja, mikor alhatom megint…

Pompásan kialudtam magamat. Két órára pontosan fölébredtem, megnézem az órát, nyújtózkodtam, azután fölkeltem. Papucsot vettem, fölhúztam a pongyolámat, – ma nem kell sietnem; és mások is fognak látni, ne lássanak ingben.

Pongyolát vettem, azután fogtam az amerikai cipőmet és kimentem a folyosóra. Tudtam, hogy hosszabb topogásra lesz szükség, mert aki éjfélre várja az első topogást, az két órára boldogan és mélyen elaludt már… Hosszasan és kényelmesen topogtam hát és jó pár perc beletelt, amíg a szobából kihallatszott az ijedt mozgolódás és a rémült kirobbanás. Ekkor visszavonultam a szobámba.

Félóra mulva ismét a folyosón voltam, de ekkor nyávogtam egy kicsit. A nyávogás után ismét visszavonultam a szobámba.

Harmadszor – ekkor már három óra volt és féltem, hogy hajnalodik – villámgyorsan dolgoztam. Előbb topogtam a folyosón. Azután visszaszöktem a szobámba. Fölkaptam a pisztolyomat. A szobámból átsurrantam az öltözőbe; az öltözőben egy csomó ember heves lábdobogását utánoztam. Viaskodást. Birkózást. És a birkózásba egyszerre belesikoltottam a magam hangján:

– Segítség! – Megölnek! – Irgalom! – László! – Segítség!…

Kétségbeesve sikoltoztam és mögéje húzódtam az ő ajtajának. Sikoltoztam és vártam. Jön-e a segítségemre? Jött. Megállt az ajtóban, egyik kezében a gyertya, másikban a fegyver, és üveges szemmel meredt bele a félhomályba. Ekkor fölemeltem a pisztolyomat és egy arasznyira a fejétől, a fülének szinte közvetlen közelében elsütöttem.

A lövés eldördült. Ő megingott és végigesett a földön. Én segítségért kiáltoztam. Emberek jöttek. Fölemelték a földről. Halott volt.