A báróné.

A báróné egy szép tavaszi napon belibbent Marosvárra és rövid időre kábulatba ejtette a marosváriakat. A marosváriak azonban okos emberek és az első kábulat még el sem múlt, amikor már természetes hangon, de nyomatékosan és türelmetlenül megkérdezték, mit akar voltaképpen a báróné Marosváron. Nem mintha nem volna természetes és érthető dolog, hogy valaki Marosvárra jön és itt akar élni. Marosvár kedves és szép város; változatos és mulatságos benne az élet; egy egész életet le lehet itt élni anélkül, hogy az ember akárcsak egy percig is unatkoznék. A báróné pályafutása azonban nem úgy indult, a báróné ambiciói nem olyanok voltak, hogy most természetesnek lehessen tartani, hogy megelégszik Marosvárral. Mit akar itthon? Miért jött haza? Mi itthon a célja? A báróné kis szatócsnak a lányából lett báróné; az apja boltja a tüzérkaszárnya mellett húzódott volt meg és a báróné már akkor olyan szép volt és olyan okos, hogy el tudta vétetni magát egy tüzérrel, aki kapitány is volt, báró is volt, gazdag is volt. A tüzér azóta meghalt és a báróné még szebb lett és még okosabb lett. Öt évig volt az ura felesége, azután tíz évig Párisban élt és a Rivierán látták a vagyonos marosváriak, – mi oka lehet rá, hogy most hazajön Marosvárra? Mit akar itt? A pénze volna elfogyóban? De hiszen nem hogy elköltötte volna az ura után örökölt vagyonát, hanem még gyarapította…

A marosváriak nem tudtak elég okosak lenni ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre feleljenek, de minthogy igen okosak voltak, belenyugodtak abba, hogy a titok egyelőre titok marad. Nem törődtek nagyon a báróné szándékaival, hanem élvezték a jelenlétét. Beiktatták őt is mindennapi látnivalóik közé és elégedetten állapították meg, hogy elegánciájával, egyéniségének egész különös parfümjével, egész megjelenésének suhogó, illatos, exotikus lendületével nagyon sokat nyert a Fő-utca korzója.

A báróné még kevesebbet törődött vele, mit gondolnak róla a marosváriak. Hozzá volt szokva, hogy foglalkozzanak vele és Páris után Marosvárt kedves és egyszerü kis hangszernek tekintette, amelyen kifejlett művészettel, de könnyedén, biztosan és egy játszó gyerek odaadásával fog játszani. Imádta Marosvárt; Beaulieuben, a kék tenger mellett a marosvári tüzérkaszárnyához vivő piszkos utcáról álmodott volt; esztendők óta türelmetlen vágyódást érzett Marosvár után és egy tavaszi napon, amikor a Püspök-kert óriási gesztenyefái szinte fölrepültek a duzzadó és repdeső fehér virágoktól, egy ilyen illatos tavaszi napon illatosan és ragyogóan belibbent Marosvárra.

Akikkel beszélt, azoknak azt mondta, hogy most már itt akarja az életét leélni és a marosváriak nagy csodálkozásukra csakugyan azt tapasztalták, hogy a báróné úgy rendezkedik be, mintha egész életében itt akarna maradni. A csendes Liceum-utcában szép házat vett, nagyszerüen berendezte és délutánonként egy fehérfüggönyös nagy ablaknyílásban olvasgatott, ha ugyan ki nem könyökölt az ablakon és nem nézegette a Liceum-utca akácfái alatt zajló életet. Délután ugyanis egy-két órára megpezsdült az élet a Liceum-utcában. Magát a Liceum épületét a tanítóképző-intézet és a városi könyvtár foglalta el, de a Liceumban óriási tornaterem is volt, úgy hogy a gimnázium és a reáliskola is odaküldte a tanítványait tornászni, sőt a jogászok is odajártak vívni. Ilyen módon úgyszólván az egész marosvári ifjúság ott sétált el délután a báróné ablakai alatt; úgyszólván eldefiliroztak előtte a marosvári ifjak, mert soha a tornának és a vívásnak olyan szerelme nem égett a marosvári ifjak keblében, mint amióta a báróné a Liceum-utcában lakott és mert a Liceum tornaterme felé haladó marosvári ifjak szeme, mint két tüzgolyó, úgy szegződött, úgy sziporkázott rá arra az ablakra, amely mögött a báróné olvasott, vagy amelyen éppen kikönyökölt.

A báróné is kedvelte a marosvári fiatalságot, és alig telt el egy-két hónap, már szóba is állott egyikükkel-másikukkal. Az egy-két hónapra azért volt szükség, mert a báróné társadalmi érvényesülése némi gátakra talált és mert finom, kis lábával előbb ezeket a gátakat kellett felrúgnia; előbb – tapintata diktálta és előkelősége megkívánta ezt – előbb az anyákkal kellett megbarátkoznia és csak azután barátkozhatott meg a fiúkkal. Mikor az anyák rövid ellentállás után egészen megadták magukat a báróné szépségének és elegánciájának, okosságának és finom előkelőségének, amikor a bárónét a marosvári társaság – a társaság – fentartás nélkül befogadta, akkor szóba állott a báróné a fiúkkal is. Elsősorban az előkelőket válogatta ki, egy Kakucsy-fiút, egy Zabolay-fiút, vagy egy Krausz-fiút, – a milliomos Krausz fiát, – akiknek a családja iránt gyerekkorából és leánykori szegénységéből megőrizte a mély és nagy tiszteletet; ez azonban csak a kezdet volt; a báróné szemében az előkelőség, a jó származás, a tekintélyes család sokat jelentett, de a legnagyobb érték az ő szemében a lovagiasság volt. A lelkes és lovagias fiúkat tüntette ki egy-egy királynői megszólítással, a mámoros tekintetü, meghalni is kész, hűséges és titoktartó fiatal lovagokat. A cinikus és szabadszáju kamasz elveszett ember volt a szemében és az a fiatal társaság, amelyet ezzel a gondos válogatással összegyűjtött, lelkesebb volt és minden áldozatra készebb volt, mint Artus király asztalköre. A báróné lovagköre sohasem volt együtt; a fiúk alig is ismerték egymást, mert a báróné az egész marosvári ifjúságból válogatta össze a híveit. Hétfőn délután a gimnázium hetedik osztálya ment tornaórára a Liceumba, kedden négytől ötig a nyolcadik gimnázium és a hetedik reál; szerdán estefelé a jogászok vívóórája volt; egy-egy fiú állott meg ilyenkor mindig a báróné ablaka alatt néhány boldogan eldadogott és mámorosan beszívott szóra, és a hetedik gimnáziumban alig tudott valamit a nyolcadik reálról és a jogászok semmit sem tudtak arról, hogy néha a vivómesterük – a gimnázium elegáns tornatanára – is kegyes audienciát kap a bárónénál. Semmit sem tudtak egymásról és a báróné hatása csak abban jelentkezett, hogy soha a maga kötelességét egyetlenegy generáció sem teljesítette lelkesebben, mint az, amely a báróné ablakai alatt defilirozott el. A fiúk fanatikusan tanultak, mert a báróné ezt kívánta; a sportban csodákat műveltek, mert a báróné kedvelte a fegyelmezett, ápolt és művészettel fejlesztett izomerőt; a fiúk nőtisztelők, kedvesek, udvariasak, lovagiasak és titoktartók voltak, mert csak így lehetett rá reményünk, hogy a báróné kitünteti őket egy rövid beszélgetéssel.

Nem volt kisebb a báróné hatása a marosvári férfivilágra sem. A marosvári férfiak lelki berendezkedésén azonban a báróné már nem tudott változtatni és érdekes és ragyogó személyének a hatása itt olyan módon nyilvánult meg, amely mód joggal okozott szomorúságot a bárónénak. A marosvári előkelő férfivilág tagjai sorra tettek mohó, elvakult és ostoba kisérleteket a báróné meghódítására, és a bárónénak nem egyszer a legkiméletlenebbb eszközökhöz kellett nyulnia, hogy az elvakultakat észretérítse. Lassankint megértette azután így mégis a marosvári férfivilág, hogy a báróné feddhetetlen tisztességü életet akar élni, és a marosvári előkelőség körében kezdett földerengeni annak a megértése, hogy a bárónéhoz csak az anyakönyvvezető szobáján át visz az út és hogy nyilván ezért jött haza a báróné Párisból. Ezt akarja Marosváron a báróné.

Némelyeket elriasztott ennek a megismerése, némelyeket nem. A szerelmi kisérletekkel megbukott előkelő marosvári férfivilág egy kisebb csoportja már most házassági kisérletekre adta a fejét. Tarka kis társaság gyült össze a báróné körül; katonatisztek és birák, vármegyei tisztviselők és ügyvédek, és a város most már – hiszen persze: ezt akarta a báróné Marosváron – csendes, jóindulatú, de nagyon kiváncsi érdeklődéssel nézte, ki érkezik be győzőnek ebben a szép versenyben. Az eredményre sokáig kellett várni. Ősz volt, a marosvári lóverseny szezónja, amikor a marosváriak értesültek az eredményről; ilyenkor szerették a marosváriak a sportszerü kifejezéseket, azt mondották tehát, hogy outsider jött be elsőnek. Az outsider azonban kitünő vér volt és a legjobb színeket hordta: nem volt ugyanis más, mint Kakucsy Zoltán, a Kakucsy-családból ez idő szerint uralkodó főispán, egy Csiszéry-lány férje és négy felnőtt gyermek apja. Az eredmény nagy felindulást, valóságos lázat keltett Marosváron, nemcsak a váratlan volta miatt, hanem a példátlansága okáért is. Ilyesmire még nem volt példa Marosváron. Hogy valaki, aki nemcsak negyvenöt éves, tekintélyes és gazdag ember, hanem azonfelül még főispán is és Kakucsy is, eldobja magától a feleségét és otthogyja a gyerekeit egy… végre is egy szatócsnak a lányáért, ilyesmi nem történt Marosváron Aba Sámuel ideje óta, amikor is a marosvári vár először említtetik a velencei követnek egy jelentésében. A marosváriak szörnyü következményeit is jósolgatták ennek a főispáni elhatározásnak. Igy: a püspök nem hívja meg többé a főispánt a püspöki ebédekre. Továbbá: ennek következtében a hadosztályparancsnok sem érintkezik vele, mert a püspök bejelenti a dolgot egy főhercegnőnek. Végül: a kormány egyszerüen elcsapja Kakucsy Zoltánt.

Mindebből semmi sem lett. Az izgalom lassan lecsillapodott, a püspök meghívta a főispánt, a kormány nem csapta el; a válóper csendesen folydogált és mire megint tavasz lett – kora tavasz, a második, amelyet a báróné Marosváron volt töltendő – mire eljött a március, a marosvári anyakönyvvezető összeadta a bárónét Kakucsy Zoltánnal.

Az új pár a Riviérára vitte el fiatal szerelmét. A kék tenger mellett, az azur ég alatt két boldog ember sétált összesímulva: egy szerelemtől mámoros férfi és egy megelégedett nő. A bárónét sokan ismerték itt és sokan köszöntek neki; Kakucsy féltékenykedett a köszönő férfiakra és aggódva nézegette a köszönő nőket, de a báróné minden aggodalmát könnyedén, kedvesen és mosolyogva eloszlatta. A báróné árasztotta magából a nyugalmat, a boldogságot, a megnyugvást, az elégedett örömet.

– Amikor itt sétáltam… egyedül, – mondta – amikor… egyedül sétálgattam itt, akkor százszor eszembe jutott Marosvár. Kínzott utána a vágy. Szomjúságot éreztem… minden öröm után, és minden előkelőség után, amelyet ott nem élvezhettem. Én Marosváron szegény voltam és egyedül voltam és kimondhatatlanul vágyódtam közétek…

Hallgatott egy másodpercig, elnézett a messzeségbe és halkan folytatta:

– És… fenékig akartam kiüríteni minden örömet, amit Marosvár adhat.

Az új férj féltékenyen kérdezte:

– De most boldog vagy?… Szeretsz engem?

Az asszony rámosolygott az urára és hozzásímult. A szeme fátyolos lett és a hangja forró.

– Szeretlek-e? – kérdezte halkan. – Ezt kérdezed?

– Nem. Tudom! – mondta boldogan az új férj.

Mosolyogva hajolt le az asszonyhoz és tréfás hangon, de büszkén mondta:

– Itt van a vállamon a szerelmed stigmája…

– Cscscs! – súgta a báróné lesütött, de mosolygó szemmel.

A báróné szerelme lázas és mámoros, féktelen ölelésü és páratlan odaadás volt. Az új férjet megrészegítette, hogy a feleségében a lányos szemérem minden jele és minden lehetősége mellett egy szerelmes tigris vadságát is megtalálta. A báróné szerelmes csókja olyan volt, mint egy harapás; a báróné szerelme harapást jelentett; az új férj vállán egy egészséges, gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor nyoma piroslott ott szerelmük első napjaiban már. A fogak nyoma olyan volt, mint egy világos betűsor; a mámor pirosló emléke és olvasókönyve volt ez a jel.

– A szerelmed stigmája, – mondta a boldog és gyöngéd férj az új asszonynak. – Szeretném megmutatni mindenkinek, mert a te szerelmednek a jele, és mert csak engem szeretnek így.

Az új asszony mosolyogva sütötte le a szemét.

A boldog hetek így multak el egymás után és a szerelmes és boldog új párt most már hívta a mindennapi élet. Lassan készülődtek is hazafelé, és amire otthon kifejlődött és kivirágzott a tavasz, meg is érkeztek Marosvárra. A Püspök-kert fái olyanok voltak dús virágzásukban, mint egy szelíd, fehér lángolás, és megérkezés és bevonulás olyan volt az asszony számára, mint egy nagyszerű diadalmenet. Huszár ült a bakon és mindenki megfordult a kocsijok után.

A boldog új párnak egyetlen gondja ekkor az első nyilvános szereplés kérdése volt. Ezt a kérdést tapintatosan és ügyesen kellett elintézni és a helyzet nem látszott könnyűnek. A szerelmeseket azonban kedvelik az égiek és az aggodalmas kérdésre már az első huszonnégy órában megjött a felelet.

Az örvendetesen föllendült marosvári sportélet lehetségessé tette egy ifjúsági sportünnep rendezését. Az ifjúsági sportünnephez vívóverseny csatlakozik. A program készen van; az előkészületek mind megtörténtek; csak az új férjnek kell a védnökséget vállalnia és az új asszonynak a díjkiosztás nagyszerű tisztét. Természetesen vállaltatott mind a kettő, és egy hét alig telt bele, mikor az új pár kocsiba ült, – a huszár föllendült a bakra, – hogy elrobogjon az első nyilvános szereplés színterére. Az első diadalhoz.

A sportünnep a Püspök-kertben kezdődött; a vívóverseny a Liceum tornatermében volt. Minden pompásan ment. A versenyek nagyszerűen sikerültek; a vívás művészi magaslaton állott; a védnök büszke volt és előkelő, a védnök hitvese pedig soha olyan ragyogó szépségű, érdekes és elbűvölő nem volt, mint ezen a tavaszi napon. Nagy diadal volt az első szereplés.

Az első szereplésnek ez a tavaszi napja alkonyodóban volt, amikor végre a díjak kiosztására került a sor. Véget ért a vívás és az emelvény előtt rendben fölállottak az ifjúsági versenyek résztvevői. Az emelvényen fölemelkedett karosszékéből a báróné és illatos, habos, fehér ruhájában odalépett a kis asztalkához, amelyen az érmek és a díjak vártak a kiosztásra. A közönség hosszú és tömött sorban mögötte beszélgetett, előtte pedig fehér és színes trikó-ingben a versenyzők állottak. A báróné a díjakat nézegette és egy aranyérem után nyult, de finom kezét vissza kellett még húznia. Előbb a védnök beszélt. Hatalmas és méltóságos beszédet mondott a testedzés jelentőségéről és az egész ifjúság virágául és példaképéül említette azt a délceg és izmos csapatot, amely itt a megérdemelt és szép jutalomra vár.

Lassan besötétedett. A védnök még mindig beszélt és felesége már türelmetlenül pillantott rá egyszer-kétszer. A beszéd végre befejezéséhez közeledett; a védnök fölszólította a győzteseket, lépjenek elő és vegyék át a büszkén hordandó díjakat, és még egyszer üdvözölte őket a haza nevében, amely ezentúl is sokat vár tőlük. Hatalmas taps hangzott föl és a nagy terem félhomályában egyenként léptek elő a fölhívott győztesek, hogy a jutalmat átvegyék.

„Kétszázméteres síkfutás“, – olvasta valaki a báróné háta mögött, – „Zabolay Kálmán; főgimnázium, nyolcadik osztály“.

Éljenzés. Egy karcsú, magas fiú lépett az emelvény elé és a báróné meghökkenve habozott egy másodpercig. De a másodpercnyi meghökkenés után mosolyogva emelte föl finom, fehér kezével az érmet, előrehajolt és feltűzte a kipirult fiú mellére. Oldalán állott a védnök és mielőtt a kitüntetett helyet adott volna a következő győzőnek, még széles mozdulattal a kezét nyujtotta neki. Megrázta a kezét és hangosan mondta:

– Gratulálok, öcsém.

Hangos és emelt hangja azonban hirtelen megbicsaklott. A kitüntető kézszorítás fejedelmi munkájában buzgolkodó keze hirtelen elbágyadt. A kezét visszahúzta, a fejét hirtelen előrenyomta. A nagy csarnokban félhomály volt… de… de… mi volt az… ennek a fiúnak a vállán?…

A csarnok sötét volt, de ennek a nagy fiúnak a vállán olyan írás volt olvasható, amely az ő szemébe messziről is belevilágít. A karcsú fiú izmos vállát szabadon hagyta a fehér trikó és a barna vállon élesen kirajzolva egy pompás fogsor tiszta nyoma fehérkedett. Mi ez? Mit jelent ez? Hogyan lehetséges ez?

Elámulva és meghökkenve nézett a társai sorába visszalépő fiú után. A háta mögött harsány hang zendült föl:

„Magasugrás: Krausz István; főgimnázium; hetedik osztály.“

Éljenzés. A védnök hirtelen a felesége felé fordult és még ideje volt meglátni, hogy az asszony megzavarodott, nagy szemmel az ő tekintetét követte. Az új győztes azonban már ott állott az emelvény előtt és az asszonynak finom, fehér kézzel új érmet kellett domború, fiatal mellre föltüznie. Az asszony finom, fehér keze azonban remegni kezdett és a védnök – táncoló, tüzes karikákat látó szemmel – kábultan, de tisztán látta, hogy miért. Az új győztes vállán is ott a mámor írása; a barna húsban még pirosan és frissen ott van egy gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor soha el nem felejthető harapásának a nyoma.

A győztes odalép a védnök elé; a védnök feléje nyujtja bágyadt kezét és rémülten dadog valamit; a szeme máshol jár, a szeme kidülledten, rémülten és dühösen ostromolja a felesége arcát: szóljon, mondjon valamit, legalább nézzen föl. Az asszony azonban makacsul lesüti a szemét és a kis asztalon babrál az érmekkel.

„Távolugrás: Csákány Miklós; főreáliskola, hetedik osztály.“

Az asszony olyat rezzen, hogy mindenkinek meg kell látnia, aki figyeli. De senki sem figyeli, csak a védnök. A többiek éljeneznek és beszélgetnek, csak a védnök mered rá boldogtalanul és ájuldozva illatos, szép feleségére. Az asszony a megrezzenés után habozik; félig meg is fordul, mintha el akarna menni. Mi lesz? Abbahagyja az egészet? Nem. Megrántja a vállát és az érem után nyul. Az új győztesnek a vállán is ott a stigma.

Egészen besötétedik és a közönség türelmetlenkedik, mert tánc lesz. Néhány ember fenhangon sürgeti a díjkiosztás lassan haladó munkáját. Gyorsabban. Gyorsabban.

Most négy-öt nevet olvasnak egyszerre és a fiúk ott várnak egymás háta mögött az emelvény előtt. Lassanként egy csomóba gyűlik minden győztes, hogy gyorsan átvehesse a jutalmat és a kézszorítást. A védnök ingó lábbal áll az emelvény szélén és a vállukat bámulja. Előbb jön egy fiú… nem, a vállán nincs semmi. Azután megint egy. Itt sem. Egy harmadik… megint semmi. A védnök lélekzete kezd visszatérni, de akkor újra megtántorodik.

„Diszkoszvetés: Kakucsy Kálmán; főgimnázium, hetedik osztály.“

A vállán gyönyörű rajzú fehér harapás. Az unokaöccse. Azután megint egy… A közönség nagyon türelmetlen, a fiúk egymás sarkára lépnek, két finom, fehér kéz átnyujtja nekik a jutalmat, a védnök kezet szorít velük!… és minden másodiknak, nem, most már mindegyiknek a vállán ott a harapás. A marosvári ifjúság virága ez… a legerősebbek… a legszebbek… a legjobb futók. Azután a legjobb vívók…

Az asszony lehajtott fejjel, lesütött szemmel végzi az egyre nagyobb sötétségben a díjkiosztás munkáját. Nem lehet látni az arcát. Nem lehet tudni, mit gondol. De amikor a győztesek utolsó csoportjára kerül a sor, amikor ott tolonganak előtte egy csomóban, és amikor végül – elismerő oklevele átvételéért – megjelenik a vívómester, a főgimnázium elegáns tornatanárja is, és amikor az ő vállán is ott láthatja a figyelő szem a fehérlő harapást, akkor lassan elkezd rázkódni a válla. Lehajtja a fejét, csak a válla rázkódik. A kezében még egy jutalom, az utolsóelőtti, – miért nem adja át? Nem tud mozdulni sem. Miért?

Mégis megmozdul. Erőt vesz magán. Fölemeli a kezét. Előbb azonban féloldalt fölpillant a védnök arcára, és amikor a védnök arcát meglátja, és amikor látja, hogyan gratulál a védnök gépiesen és rémülten még mindig a győzteseknek, és amikor a sorára váró tornatanárt is meglátja, akkor nem birja tovább. A visszafojtott nevetés kipattan és kibugyborékol a száján; hátraveti a fejét és harsányan és torkaszakadtából elkezd nevetni. Megdöbbenve bámul rá mindenki. Az asszony félpercig nevet, nem bir magával, mindig újra kezdi, leül egy székre és úgy kacag. Végre pihegni kezd, föláll, széttolja az ijedt társaságot, amely köréje gyült, megnézi az érmet, amelyet eddig a kezében szorongatott, újra nevetni kezd, lecsapja az érmet az asztalra és kiszalad a nagy csarnokból.

Otthon csomagoltat és egy óra mulva vonaton ül. – Gyönyörű tavaszi napon így libbent ki a báróné a városból és a marosváriak – ámbár egynémely részletről idővel értesültek – soha nem értették és soha meg nem tudták, mit akart voltaképpen Marosváron.