Dernay Ágota.

Az Ágota első, nagy elcsodálkozása a furcsa földi életben úgy történt, hogy egy télvégi, koratavaszi délután a napsütötte, eleven – hegyi levegővel teli – marosvári utcáról hazament és otthon, az apja nehéz, nagy, földszintes házában vendégeket talált: az anyja rendes délutáni társaságát. A lakásnak langyos, csöndes, de kissé fülledt volt a levegője, fényezett, régi butorok állottak a szobában és ovális keretü régi képek lógtak benne a falon; a vendégek vidámságában és derüs beszélgetésében mindig volt valami halk szomoruság. Hat nő volt a Dernay-ház rendes vendége és Ágota ekkor – egy koratavaszi délután – vette észre először, hogy a hat nő között csak egy asszony van és a többi mind vénkisasszony.

Ágota mérhetetlenül elámult ezen a fölfedezésen. Tizenhét éves volt, fiatal melle feszült a duzzadó tavasz lehelleténél és az első érzése az lett, hogy hangosan ki kell nevetnie az öt vénkisasszonyt, akik eddig úgy tipegtek át az ő egész életén, hogy mintaképei voltak az előkelőségnek és minden elérhető asszonyi és emberi tökéletességnek. Eddig szerette őket, most valami idegenkedést érzett irántuk.

Nem tudta megállni és egy hét mulva – a kerek asztal már föl volt teritve a kávéhoz – megkérdezte az egyik Piron bárónőt, a finom és kérlelhetetlen Louise-t:

– Louise néni…

A kérdés úgy indult, hogy felsőbbséges és kissé brutális lesz. Az első két szó után azonban Ágota belenézett a Louise bárónő kék szemébe, amelynek a fenekén úgy ült még valami tüzes, fiatalos csillogás, mint egy fájdalmas emlék, belenézett a Louise bárónő kék szemébe, megzavarodott, elfordult és dadogva és elpirultan fejezte be a mondatát:

– Louise néni… miért… miért… nem mentetek ti férjhez?

Louise néni sokcsipkéjü, bő, szürke ruhájában kihuzta sovány testét és szigoruan felelte:

– Mink itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

Ágota hallgatott egy kicsit, azután halkan és ellágyultan megkérdezte:

– Miért, Louise néni?

A Louise néni kérlelhetetlensége megenyhült kissé; a hangja nem volt már olyan szigoru.

– Azért, – felelte – mert azoknak a férfiaknak, akik a mi társaságunkból valók, azoknak gazdagon kell házasodniok.

Ágota nem tudott szólni; Louise néni folytatta:

– Aki pedig nem a mi társaságunkból való… Aki elvenne, az lejebb van, ahhoz mink nem megyünk; vagy feljebb van, az itt hagy bennünket.

A Louise néni arca egészen fájdalmas lett és a hangjában elfojtott sírás remegett. A kérlelhetetlenségének nyoma sem volt és csaknem zokogott, amikor kifakadva kiáltotta:

– Hiszen itt volt a herceg… minden délután nálunk ült… de elment, úgy-e…

Ágotán nagy megindulás borzongott át. A herceg az ulánusoknál szolgált itt… hány éve?… huszonöt is van… most már nagy fiai vannak, de nem Louise nénitől, hanem egy osztrák grófnőtől.

*

Ez volt az Ágota első nagy elcsodálkozása a furcsa, földi létben. A csodálkozás azután ritkán hagyta el, konok és állandó társul szegődött oda üde és virágzó fiatal életéhez, hozzá szegődött, mellette volt, nyugton nem hagyta és egykor édes, de lassan fanyarrá váló, egykor ragyogó és lassan elszürkülő arcán a fájdalmas álmélkodás torz maszkjává lett. De addig sok idő telt el.

Ágota előbb sokat táncolt az ő társaságuk tagjaival: kedves és elegáns fiatalemberekkel, akik a minisztériumba és a vármegyéhez voltak menendők, vagy huszártisztek voltak. Más még a nagy marosvári bálokon sem kérte táncra Ágotát, és lehetetlennek is látszott, hogy ő azok közül táncoljon valakivel, akikkel ezeken a nyilvános mulatságokon kénytelenek voltak összekeveredni, de akikkel soha nem vegyültek. Idegenebbek voltak tőlük ezek az emberek, mintha a holdban laktak volna.

Ágota tehát sokat táncolt, édes és forró táncokat, amelyek után otthon álmodozva feküdt le és amelyek napokig és hetekig foglalkoztatták. Az egyik ilyen tánc azonban jött a másik után és egyikből sem lett semmi. Az egyik év telt a másik után és Ágota végre csodálkozva vette szemügyre az ő társaságukat és a várost, amelyben ez a társaság élt.

Az ő társaságuk volt a legelőkelőbb a városban és ezt az előkelőséget gondosan és féltékenyen őrizte is. Zajlott körülötte a város és a társaság nem keveredett össze a várossal. A város azonban tovább is zajlott, haladt, gyarapodott és gazdagodott és ők valahogyan elmaradtak tőle.

Ők elmaradnak tőle, és azok közül a kedves és elegáns fiúk közül is, akikkel ő annyit táncolt, egyre kevesebb maradt körülöttük. Elmentek ezek a fiúk. Elhullottak. Ki Budapestre került, ki Amerikába; ki egészen lecsuszott, ki megházasodott. Ez volt a legkülönösebb: megházasodtak ezek a fiúk és egyik sem vette el Ágotát, akibe szinte mindnyájan szerelmesek voltak és aki egyikhez-másikhoz szívesen is ment volna. Nem vette el Ágotát és nem vett el más lányt sem az ő előkelő, kényes és finom társaságukból. Gazdag lányokat vettek el, furcsa eredetü, más társaságból való, de igen gazdag lányokat. Mindig szégyelték egy kissé a házasságot; ha lehetett, messziről hozták a furcsa eredetü lányt, vagy inkább elmentek vele Marosvárról; de megházasodtak.

Ágota nem értette a dolgot és csak akkor értette meg a szükséges és elkerülhetetlen voltát, amikor az ő Kálmán bátyja is így házasodott meg. Kálmán ekkor már főhadnagy volt és nagyra nőttek az adósságai. Még Louise néni is hozzájárult, hogy vegye el azt a lányt. Elvette. Annyit azonban megtett – ezt el is várták tőle – hogy elhelyeztette magát Marosvárról.

*

Három év mulva ismét történt valami nagyon csodálatos és különös dolog. Ágotának kérője akadt. A marosvári bálokon, amelyekre Ágota még mindig szorgalmasan járt, de amelyeken már valamivel kevesebbet és különösen pedig kevesebb kedvvel és kevésbbé mámorosan táncolt, a marosvári bálokon tehát föltünően sokat ténfergett Ágota körül egy marosvári ügyvéd. Nagyon rossz családból való, de vagyonos és sokat kereső. Ez az ügyvéd egy bálon bemutattatta magát Ágotának és táncra kérte. Nagyon rosszul táncolt és Ágota csodálkozva és hidegen támaszkodott a karjára. Az ügyvéd azonban ezentúl minden lehetséges alkalommal hozzá csatlakozott és néhány hét mulva megkérte a kezét.

A Dernay-házban ekkor izgalmas, viharos napok követték egymást. Az ügyvéd mindenáron el akarta venni Ágotát. Ágota csodálkozott és habozott, a család és egész rokonság pedig izgatottan vitázott. Az Ágota apja a házasság mellett volt, az anyja ellene; a rokonságból néhányan mellette, Louise néni ellene. A vitát végül Kálmán döntötte el, akit hazatelegrafáltak. Kálmán már kapitány volt és a felesége most várta a második gyerekét; de amikor a vőlegényjelölt nevét meghallotta, eltorzult az arca és nagy utálattal csak ennyit mondott:

– Fuj!

Ez eldöntötte a vitát. Ágota a Kálmán feleségére gondolt és minden energia nélkül, inkább kíváncsian megkérdezte ugyan:

– Hát te… a te házasságod…

De erre Kálmán így felelt:

– Az egészen más.

Ágota ebbe bele is nyugodott. Az ő társaságukban csakugyan így állt a dolog: a férfiaknak gazdagon kell házasodniok. Az egészen más.

Három év mulva a marosvári huszárokhoz helyezték át a fiatal Drugeth grófot, Drugeth Pétert, a leggazdagabb Drugethet. Ágota ekkor volt a legszebb: a fiatalsága még csillogott, de úgy csillogott, mint az opál. A szépségére valami hamvas fátyol ereszkedett; kábító volt, de megható; mámorító, de megindító.

A fiatal Drugeth egyszer táncolt vele és attól kezdve minden délután ott állott a kocsija a Dernay-ház előtt, a fiatal Drugeth ott ült a szobában, a fényezett régi bútorok és a gömbölyű képkeretek között, Ágotával beszélgetett és néha megcsókolta az Ágota finom, halvány, szép kezét.

A fiatal Drugeth meg is kérte ezt a finom, halvány, szép kezet, de ekkor megjelent Marosváron az öreg Drugeth Miklós és elvitte a fiát. A fiatal Drugeth ekkor áttombolta egész Magyarországot, sőt a keserű tombolását végighurcolta Európján és átvitte Afrikába és Ázsiába is, a levelei azonban lassanként elmaradtak és végül elvett egy grófkisasszonyt.

*

Ágota ekkor már nem járt többé a marosvári bálokra. A marosvári korzón végigsétált még néha, de a város egyre idegenebb lett a számára. Ha az utcáról bement a Dernay-házba, nem érezte már bent fülledtnek a levegőt, csak csendesnek, tisztának és előkelőnek. A társaságából kidőltek néhányan; a helyükbe azonban újak jöttek. A társaság maradt finom, zárkózott és előkelő, lenézte és megvetette a várost. A társaság igazában mindig nőkből állott, többnyire vén kisasszonyokból; a férfiak sem olyan hűségesek nem tudtak lenni, sem olyan előkelően zárkózottak nem lehettek; érintkezniök kellett a várossal és sokan könnyűszerrel ki is egyeztek a zajló élettel. A nők azonban összetartottak, együtt maradtak, finomak és előkelőek voltak és lenézték a várost.

Délutánonként együtt kávéztak, vidámak voltak, ha a vidámságukban volt is valami halk és előkelő szomorúság. Az öltözködésükben volt valami egyformaság, a város divatos és drága szabónőit lenézték és a városi asszonyokról csendes lenézéssel beszéltek.

*

Az Ágota arcán ekkor régen torz álmélkodássá lett már az élet furcsa dolgain való sok és nagy csodálkozás. Egy kora tavaszi napon azonban berontott Ágotához az unokahuga, a kis Sándorfy-leány, lihegve és kipirultan forgolódott, fecsegett, tett-vett és végül ezzel a hirtelen kérdéssel fordult Ágotához:

– Ágota néni, miért nem mentetek ti férjhez?

A kérdés hirtelen volt, kíméletlen és brutális. Az Ágota arcán még egyszer végigtorzult élete nagy álmélkodása, de sokcsipkéjű, szürke, bő ruhájában gyorsan kihúzta sovány testét, az arca elszánt és kérlelhetetlen lett, a hangja éles és szigorú. Belenézett a kis leány szemébe, a kis leány zavarodottan fordította el a fejét a pillantása elől és ő nyugodt szigorúsággal mondta:

– Mink itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

A kis leány rémülten kérdezősködött, Ágota pedig, aki soha ezentúl nem csodálkozott, mert most végre megtudta, mi az ő számukra az élet elrendelt nagy törvénye, meg-megremegve, de kérlelhetetlenül magyarázta meg neki ezt a nagy törvényt, amelynek most már ő is könyörtelen és felséges őrévé lett.