A Csetneky-lányok.

A két lány a Fő-utca esti korzójáról jött hazafelé. Délcegen, gőgösen, szőkén kanyarodtak be az Uri-utcába; onnan egy fordulattal haza, a házuk elé. A ház előtt már várta őket Viktor, a bátyjuk.

– Kérlek, – mondta nekik – gyertek fel hozzám egy félórára.

– A vacsora, – szólt Hortense.

– Ráér, – felelte röviden Viktor.

A két lány szótlanul fölment a folyosóra, onnan Valerie benyitott a bátyjuk szobájába. A szobában égett a lámpa és két karosszék állott az iróasztal előtt. A bátyjuk várta volt őket. A lányok leültek a karosszékbe és szótlanul nézték, amint bátyjuk leül az iróasztal mögé és idegesen játszani kezd a papirvágó késével. Igy szoktak kezdődni kis családi tanácskozásaik; de a hangulat most még feszültebb volt, mint máskor. A lányok hetek óta csendes ellenségeskedésben éltek a bátyjukkal, és most rosszindulatu hidegséggel várták a megszólalását. Gőgös kis szájukat konokul összezárták és csillogó szőke fejüket hideg dölyffel szegték fel.

Viktor idegesen babrált a papirvágó késével, azután halkan megszólalt:

– Legutóbb, úgy látszik, egyáltalában nem sikerült benneteket meggyőznöm arról, hogy ha tovább is itt akartok élni Marosvárott, akkor… hogy mondjam?… több engedékenységre, több udvariasságra van szükségtek embertársaitokkal szemben. Azóta nemcsak tovább bántjátok meg sorra és minden ok nélkül az embereket, hanem, úgy látom, engem is alaposan lenéztek, annyira, hogy nyilván csak azért nem szakítottatok meg velem minden érintkezést, mert véletlenül mégis a testvéretek vagyok…

– Bocsáss meg, – szólt Valerie halkan és elpittyesztett kis szájjal, – de te olyan különös vagy…

– Hagyjuk ezt, – vágott közbe Viktor. – Ne kezdjük előlről a vitát. Egészen meddő volna. Minthogy azonban meggyőzni benneteket nem tudlak, minthogy mégis a természetes gyámotok vagyok, – nálam hat-hét évvel vagytok fiatalabbak – és minthogy végül meg akarlak benneteket nagyon kínos helyzetektől óvni, elhatároztam, hogy közlök veletek valamit, ami talán alkalmas lesz arra, hogy a viselkedésteket megváltoztassa. Nehéz szívvel teszem, de jobb, ha én teszem így hat szem között, tőlem telhető gyöngédséggel, mintha más tenné: talán széleskörü nyilvánosság előtt, és talán bántó szándékkal.

A két lány elsápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a karosszékeken, kihuzott derékkal, fölemelt fejjel és lázasan csillogó szemmel.

– Amit el akarok mondani, – szólt Viktor – az nekünk családi titkunk, de olyan családi titkunk, amelyet egész Marosvár tud. Mi azért voltunk mind a hárman távoli nevelőintézetekben és itthon azért nem érintkeztünk senkivel, hogy meg ne halljuk. Apánk a halála előtt úgy mondta el nekem, mint aki attól tart, hogy összeroskaszt egy másik embert a leleplezése súlyával; én azonban akkor már túl voltam a fiatal gőgnek az ostobáskodásain és minden érzékenykedés nélkül, filozófus nyugalommal vettem tudomásul az egészet. Tartok tőle, hogy rátok másképpen fog hatni, de éppen azért remélem, hogy nem lesz üdvös tanulság nélkül.

A két lány sápadtan, kétségbeesetten és konokul lezárt szájjal, szikrázó szemmel ült a bátyjával szemben. Viktor hiába várta, hogy megszólaljanak. Csendesen vállat vont és halkan folytatta:

– Ti annyit tudtok, hogy az apánk Csetneky Sándor volt és az anyánk Máthé Zsuzsanna. Az apánk… az apánk a maga módja szerint nagyúr; az anyánk… az anyánkról nem tudtok semmit. Te öt éves voltál, amikor meghalt, Hortense négy. Én tizenegy. Ti alig is emlékezhettek rá; én csak arra emlékszem, hogy nagyon szép asszony volt, hogy mindig selyemben járt, hogy… Hogy nagyon szép asszony volt. Szép parasztasszony.

A szobában nagy csend volt. A két lány sápadtan és mereven bámult a bátyjára.

– Az apánk uri asszonyt próbált belőle nevelni. Taníttatta… franciául is… így kaptátok ti a neveiteket. Öltöztette, de az anyánk idővel ledobálta magáról az uri ruhákat, amelybe nem tudott beleszokni, és fölvette a régi ruháit. Mindig selyemben járt…

A papirvágó kés nyugtalanul forgott az asztalon. Viktor lehajtotta a fejét.

– Az anyánk – mondta halkan – vezekényi parasztlány volt. Vezekényről bekerült Marosvárra. Negyedik éve volt már itt, mikor az apánk megismerkedett vele. A Kispiacon ismerkedett meg vele, ahol…

Elhallgatott. Még mélyebbre hajtotta le a fejét. Fájt neki a szó, amelyet kimondani készült. Habozott, kimondja-e. Azután dacosan fölkapta a fejét és kimondta:

– Az anyánk almáskofa volt.

Egy éles, rövid és fájdalomtól reszkető sikoltás hangzott el. Hortense fölugrott, a szivére szorította a kezét és kétségbeesetten harapta össze a száját, hogy a zokogását visszaszorítsa. Valerie kigyulladt arccal ült a helyén; mozdulatlan volt, de a foga vacogott, mintha dideregne.

A sikoltás után megint nagy csend lett. Viktor beszélni akart, józan tanulságokat akart levonni és jóindulatu tanácsokat akart adni, de ránézett a két lányra és nem tudott beszélni. Nagy csend volt. A két karcsu, erős, szőke lány mozdulatlanul, halkan, kegyetlenül szenvedve viaskodott magával, de a Valerie kigyulladt és vonagló arcán egyszerre nagy könnycseppek gördültek végig. Mozdulatlanul és hangtalanul ült, le tudta magában gyürni a sírást, de a könnyeinek nem tudott parancsolni és reszkető szemhéja alól egymásután gördültek elő a nehéz, nagy cseppek. Hortense megrázta magát, odafordult a nénjéhez, de amikor a Valerie könnyeit meglátta, ujra fölcsuklott a torkán a sírás, tántorogva ment a diványhoz és zokogva végigborult rajta.

Viktor úgy érezte, neki is könnyes lesz a szeme. Odament Hortensehoz, leült melléje és az ölébe vette zokogó fejét.

– Ne sirj, – mondta halkan. Csendesen simogatta a fejét.

– Lányok, – mondta azután halkan, – ne gyűlöljétek meg az anyánkat. Hiszen…

Nem folytatta. Csendesen simogatta a huga fejét és úgy érezte, hogy hosszú idő után megint testvéri közelségbe jutott a két lányhoz. Ellágyult és megindult a szive; Valerie azonban hirtelen felállt, megrázta a fejét, mintha a könnyeket akarná lerázni róla és halkan, de csattanó hangon mondta:

– Gyere, Hortense.

Hortense felállott és elment. Délcegen, keményen, szőkén kisuhogtak a szobából. Viktor elképedve bámult utánuk.

A lányok a vacsorához nem jöttek be; másnap éppen olyan hideg ellenségeskedéssel bántak a bátyjukkal, mint azelőtt és Viktor egy hét múlva újra egy csomó sértést kért tőlük számon. Valerie miért bántott meg egy öreg asszonyt, Hortense miért nézett keresztül egy férfin, aki köszönt neki?…

Valerie magasra emelte szép szőke fejét és előretolt állal, lesütött szemmel, halkan mondta:

– Viktor, arra kérlek téged a Hortense nevében is, hogy egyszer és mindenkorra kimélj meg bennünket az efféle ügyeknek a tárgyalásától. Mi az emberekkel ezentúl is a magunk módja szerint fogunk bánni. És ha mi a te ízlésedet, amelyet elég különösnek találunk, nem akarjuk megváltoztatni, a testvéri érintkezésünk zavartalan volta érdekében megtehetsz annyit, hogy ránk bízod: bánjunk velük a magunk módja szerint.

– De hisz ennek az lesz a vége…

– Akármi lesz a vége: mi viseljük.

Viktor rábámult a két testvérére és amint az egyik gőgös, karcsu, szőke lányról a másikra nézett, egyszerre világosan látta, hogy ő az apjuk vérét örökölte, egy jókedvü, filozófus nagyúr vérét, ez a két gőgös, szőke lány pedig az anyjuk vérét: az almáskofa vérét, a gőgös, forró dölyfü parasztvért. Végignézett rajtuk; legyintett egyet; föladta őket.

Öt esztendő mulva ebédnél Viktor megkérdezte a két lányt:

– Jöttök-e a nőegylet báljára?

Hortense ránézett Valeriera. Valerie összeszorította a száját; a vékony ránc, amely a szája két oldalán lefelé huzódott, most mély és szigorú lett. A nőegyletet mérlegelte.

– Igen – szólt azután lesütött szemmel.

– Ha igen, – mondá Viktor – akkor nagyon kérlek benneteket, hogy – még ha erőszakot kell is tennetek magatokon – az én kedvemért mindenkihez nagyon kedvesek legyetek. Egyébként sincs értelme: közéjük menni azért, hogy lenézegessük őket, de most nekem különös nagy érdekem is, hogy a mi részünkről senkit bántás ne érjen.

A két lány hidegen hallgatta a kérést és nem válaszolt rá. Tudták, hogy a bátyjuk házasodni is akar és képviselő is akar lenni és mind a két szándékát lenézték és megvetették. A lányt, akit kiszemelt, alacsonynak tartották és a képviselőség megszerzésének a módját piszkosnak. Szőke fejüket, amelyen meglátszott a hervadásnak egy távoli lehellete, magasra emelték és hallgattak.

Este beültek a bátyjukkal a hintójukba és elhajtattak az Arany Sas elé, ahol a bál volt. A bátyjuk kisegítette őket a kocsiból. Bementek az Arany Sas kivilágított kapuja alá, azután fölmentek a lépcsőn és beértek a ruhatárba. A két lány itt levetette a báli belépőjét.

Báli ruhájukban végignézték egymást, azután megindultak a bálterem felé. Emelt fővel, karcsún és acélosan mentek előre; bágyadt és büszke szépségük még egyszer és utoljára fölragyogott gőgösen és bánatosan.

A terem ajtaja előtt torlódás volt. A lányok megálltak és a bátyjuk gyorsan egy csomó kézszorítást osztott ki. A torlódásból egy kékszalagos rendező ugrott ki vídáman, buzgón és kipirultan, megállt a két Csetneky-lány előtt, összecsapta a bokáját és lelkesen mondta:

– Kezüket csókolom… ha megengedik, hogy a karomat fölajánljam, én majd bevezetem a hölgyeket…

Hajlongott, ragyogott az arca és emelte a karját. A két Csetneky-lány emelt fővel, bágyadt és gőgös szépségben, mozdulatlanul állott előtte és a szeme pillája sem rezdült meg. A fiatal férfi elvörösödött és dadogni kezdett:

– Ha a… hölgyek… megengedik…

A két Csetneky-lány keresztülnézett rajta, mintha levegő lett volna, azután kikerülte és – minthogy közben a torlódás megszűnt – fölemelt fejjel indult a terem felé.

A torlódás megszűnt, mert mindenki félreállott, elhallgatott, várt és nézett. A két Csetneky-lány ment be a terembe, a kékszalagos rendező pedig verejtékes homlokkal állott a bámuló, várakozó és türelmetlen tömeg között.

Csetneky Viktor jött feléje. A kékszalagos erre végigtörölte a homlokát, kiegyenesedett és elsápadva mondta:

– Viktor… tőled kell elégtételt kérnem azért a sértésért, amelyet a hölgyek…

Csetneky Viktor most értette meg, mi történt. Elöntötte a düh; ötéves harcuknak minden haragja fellobbant benne; ott állott a tömeg közepén és a tömeg is várta, mit fog mondani; elkábulva keresett egy győzelmes és hódító választ, és szinte reszketve, hangosan – úgy, hogy még a két leány is meghallotta – így szólt:

– Ugyan kérlek, ne törődj vele: hiszen tudod, hogy almás-kofa volt az anyjuk.

A tömegben fölzizzent az öröm és a két lány eltűnt a bálteremben. Valerie másfél óra mulva odament a bátyjához és halkan mondta:

– Kisérj haza bennünket.

Viktor hazakisérte őket. A kocsiban egy szót sem szóltak egymáshoz. Otthon a két lány szó nélkül bement a szobájába.

Viktor visszament a bálba. A két lány átöltözött és egy óra mulva mind a ketten elhagyták a bátyjuk – az apjuk – házát. Még azon éjjel örökre elköltöztek a bátyjuktól és fölemelt fővel mentek az éjszakában a kérlelhetetlenség, a gőgös magányosság, a dölyfös egyedüllét, a büszke hervadás felé.