Marosváriak.

(A szoba, amelyben ez a jelenet lejátszódik, fényes butorzatu és elegáns, de van rajta valami, – úgyszólván a sarkokban bujkál valami, – ami sötét és halkan ordináré. – Az az asszony, aki a szobában van, a ház urnője, már elérte a negyvenedik évét; – a ruhája a legjobb szabóműhelyből való; – az alakja olyan, mint harminc éves korában volt; – a feje ápolt és szép; – a homloka okos és a szeme világít; – egészben véve igen elegáns és igen szép asszony és csak a megfeszített figyelem fedezhet föl rajta gyanús jeleket. Tiszta jelenség, de úgyszólván haut gout-ja van.)

A szobalány (aki bejön, az uriházakban szokásos, rendes, csinos szobalány): Nagyságos asszony, egy hölgy van itt. Eddig még sohase járt nálunk.

A ház úrnője: Hogy hívják?

A szobalány: Nem akarja a nevét megmondani. Névjegyet sem akart adni.

A ház úrnője (úgy bólint, mint aki ismeri már ezt a fajtát): Hát jöjjön be.

A szobalány (kimegy és pár másodperc mulva beereszti a vendéget).

A vendég (huszonhárom éves fiatal asszony. A legjobb ruháját vette föl, de a ruhája hatodrangu szabótól való. Karcsu teste és friss szépsége azonban ragyog a gyenge minőségü ruhában is, amit a ház urnője egyetlen biztos pillantással, konstatál. Nyilvánvaló, hogy a vendég igen fölindult állapotban érkezik be a szobába. A szeme is elhomályosult az izgalomtól, alig lát és alig tud megszólalni): Bocsánatot kérek… én Holló Viktória urnőt keresem.

A ház urnője: Én vagyok.

A vendég (mértéktelenül elcsodálkozva, de áhitattal): Ön az?

A ház urnője (barátságosan): Én. Másnak képzelt?

A vendég (őszintén): Egészen másnak.

A ház urnője: Fiatalabbnak? Kedvesebbnek?

A vendég: Oh nem. Öregebbnek és… (Nem meri tovább mondani.)

A ház urnője: Csunya boszorkánynak. Mi?

A vendég (naivül bólint).

A ház urnője (helyet mutat a vendégnek): Ah igen… a mi életünk nehézzé teszi az embernek, hogy őrizze magát. Ha meggondolom, hogy én már husz évvel ezelőtt a híres Holló Viki voltam!… Az embernek nagyon kell magára vigyáznia. (Eddig diszkrétül figyelte meg a vendégét, most áttér egy gyors fordulattal a látogatás nyilvánvaló tárgyára.) Önnek bizonyosan beszélt valaki rólam.

A vendég (megrezzen): Igen. Egy… barátnőm…

A ház úrnője (várakozik): Egy barátnője?

A vendég: Igen. (Látja, hogy meg kell mondania a barátnő nevét.) Radoszlávné.

A ház urnője: Ah igen. Kedves asszony. Nagyon szép asszony. És okos asszony. (Ránéz a vendégére.) Nyilván ő beszélte önt rá, hogy hozzám eljöjjön?

A vendég (vörösre pirul; azután elsápad; lesüti a szemét; a szeme könnyes lesz; az ajka remeg): Igen… ő már régen mondja… mindig mondja… hogy ostobaság tőlem… minek kinlódom. Bocsásson meg… én alig tudom elmondani… ő mindig mondja… és ma, amikor a két szobát kitakarítottam… egyszerre úgy elkeseredtem… úgy elkeseredtem… hát az egész életemet így kínlódjam én át?… (Heves zokogásra fakad.)

A ház urnője: Hm… Két szobája van?

A vendég: Igen.

A ház úrnője: A férje… keveset keres.

A vendég: Háromszáz koronát… hogy jöjjön ki abból az ember a mai világban?… Minden évben igérik neki, hogy emelnek… A Faiparnál, mert ott van… ő végez mindent, de a protekciósok mindig elébe kerülnek és mert ő olyan jó ember, sohasem kap semmit.

A ház urnője: Hm. És gyerekük?

A vendég: Nincs. Hát hogy lehessen háromszáz koronával?

A ház urnője: Igen. És adósságuk?…

A vendég: De mennyi!

A ház urnője: Hát ezért… jött el hozzám.

A vendég (újra megsemmisül zavarában): Ezért.

A ház urnője: No… így majd kevesebb lesz a gondja. Jobban telik mindenre. A háztartás is mindjárt könnyebben megy. A férje is jobb kedvű lesz. Van jó fényképe?

A vendég: Nincs.

A ház urnője: Nincs? No majd csináltat. És hová írjak? Majd egy barátnője nevét írom a levél alá. A címe? (Föl akarja írni.)

A vendég (nem akarja megmondani).

A ház urnője: Ezt meg kell mondania, hiszen úgy sem tarthatja titokban.

A vendég (nagy lelki harcot vív; szinte fölsikoltva): Nem. Inkább nem. Köszönöm, nem. (Menni készül.)

A ház urnője: Ahogy gondolja. (Lassan.) Adja át az üdvözletemet a barátnőjének.

A vendég (a barátnőjéről újra eszébe jut minden. Megáll. Fölkapja a fejét): De igen. Harkai Károlyné.

A ház urnője: Hm, Harkai? Hová való a kedves férje?

A vendég: Marosvárra. Mind a ketten odavalók vagyunk.

A ház urnője: Ugy! Ön is? (Figyelemmel nézegeti.) Hogy hívták önt leánykorában?

A vendég: Koller Piroska.

A ház urnője: És hogyan kerültek föl Budapestre?

A vendég: Az uram már régen itt fönt volt. Egyszer hazajött látogatóba, – és így!…

A ház urnője: Hány éve asszony már?

A vendég: Már négy.

A ház urnője (egy mozdulattal újra helyet mutat neki és leülteti): Akkor fiatalon ment férjhez.

A vendég: Tizennyolc éves elmultam.

A ház urnője: Persze, akkor nagyon szerette az urát.

A vendég (őszintén, gyorsan): Most is.

A ház urnője: Most is? Bizonyos benne?

A vendég: Oh!

A ház urnője (lesben állva): Mert én azt hiszem… nekem az az érzésem van… hogy most már teljesen elidegenedett tőle. Semmi közük egymáshoz. Hidegen élnek egymás mellett, és maga rosszindulattal nézi az ura minden mozdulatát. Megveti és lenézi az urát, ugy-e?

A vendég (magánkívül): Nem, nem.

A ház urnője: Nem bánja, akármit csinál az ura. Nem bánná, ha… ha megcsalná magát? Ha mást szeretne?

A vendég: Én… megölném magamat.

A ház urnője: Ugy? Hát akkor maga mért akarja őt megcsalni?

A vendég (elképedve néz reá).

A ház urnője: Igen, maga azt gondolja, ugy-e, hogy ez más, mert maga nem szerelemből teszi; hanem szegénységből; nem azért, mert hűtlen akar lenni, hanem mert pénzt akar szerezni és az ő gondjain is enyhíteni akar?…

A vendég (lázasan): Igen. Igen. Mert ő kétségbe van esve, mikor hónap vége felé elfogy a pénzünk.

A ház urnője: Hát azt hiszi, hogy így azután nem bűn a csalás? Hogy így rendben van?

A vendég (megrettenve néz rá).

A ház urnője: Igy annál rosszabb. Gondolt már arra, mi lesz akkor, ha az ura megtudja, hogy maga… maga idejár én hozzám?

A vendég (elfehéredve néz rá; reszkető ajka alig mozog): Én…

A ház urnője: Erre persze nem gondolt. Erre nem gondolnak. A barátnője rábeszélte. Mi lesz, ha egyszer a barátnője férje megtudja, hogy a maga szép barátnője ide jár? Az ilyen buta kis asszonyok csak arra gondolnak, milyen jó szépen öltözködni, de arra nem gondolnak, hogy egyszer csak az a gyanutlan férj is megtudja, miből öltözködik olyan szépen az asszony. Pedig megtudja.

A vendég (megsemmisülve): Istenem, én a Dunába…

A ház urnője (könyörtelenül): Megtudja. Mert azok a férfiak, akikkel itt találkozik majd, előkelő emberek, nagyurak, akik magával itt finoman bánnak és akik a Nemzeti Kaszinóban feketéznek, nem abban a rongyos kávéházban, ahol a maga ura. De akármilyen finom emberek és magával akármilyen finoman bánnak, azért magát attól a perctől fogva, hogy egyszer itt volt, mégis… egy utolsónak tekintik, és akármennyire nem szoktak a maga urával feketekávézni, azért az ura egyszer hatodkézből mégis megtudja. Jó lesz?

A vendég (a rémülettől fuldokolva): Istenem…

A ház urnője: És maga! – hogy fogja akkor majd maga érezni magát? Azt hiszi, hogy ez olyan könnyen megy? Az az asszony, akiben van egy kis becsület, az ezerszer megszenved azért a nyomorult pénzért. A lelkében is, a testében is. Hogy a mások szemében utolsó lesz, – jó. De hogy maga… belül… a lelkét (egy szörnyű szót keres)… rühesnek fogja érezni, arra nem gondol, ugy-e? Pedig magában van egy kis becsület!…

A vendég (dermedten): Én…

A ház urnője: És a teste! Most erős, tiszta és fiatal. Azt hiszi, megmaradhat annak? Azt hiszi, maga majd nem lesz beteg és piszkos és nyomorult? De az lesz.

A vendég (összeborzong).

A ház urnője: És sohasem akar maga többé gyereket?

A vendég (reszketve): De!…

A ház urnője: Hát hogy legyen gyereke egy ilyen anyának? És azt hiszi maga, hogy ha egyszer elkezdte ezt a dolgot, van akkor megállás? Van akkor határ? Akkor elkezd csúszni lefelé; lassanként elveszít mindent: a hírét, a társadalmi állását, a férjét, a becsületét, a szemérmét és az egészségét, és lent lesz piszkosan és betegen a legalsók között a piszokban. Akar oda jutni?

A vendég (az ájulás szélén van. Alig leheli): Nem.

(Szünet.)

A ház urnője (fölemeli a fejét): Én? Tízezer között egy van, aki ilyen okos és ilyen erős; vigyáz a pénzre és nem hagyja magát; nem sajnál másokat és körömmel verekszik önmagáért, ha kell. De ha tudná, mit szenvedtem én is. Ha tudná, milyen rettentő nehéz volt. Ha tudná, hányszor akartam megölni magamat és mennyi erő kellett hozzá, míg idejutottam. Van magában erre elég erő?

A vendég (suttogva, lehajtva a fejét): Nincs.

A ház urnője (határozottan): Nincs! Keljen hát föl innen és menjen haza az urához, takarítsa a két szobát és ne hallgasson a buta és gonosz barátnőjére. (Energikusan.) Keljen föl innen és menjen haza.

A vendég (fölkel; megtántorodik; de indul; váratlanul fájdalmas zokogásra fakad).

A ház urnője (szelídebben): Menjen haza az urához. És segítsen neki inkább. Törje a fejét azon, mit kellene tenni, hogy az ura többet keressen. Az öreg Kalocsay báró csinál most egy új faipari részvénytársaságot, próbáljanak oda bejutni. Az öreg báró is marosvári ember; és majd én is beszélek vele. És most menjen innen.

A vendég (indul; az ajtónál megfordul és újra zokogni kezd).

A ház urnője (békülékenyen simogatja meg a haját).

A vendég (zokogva akar lehajolni a kezére): Köszönöm…

A ház urnője (nem engedi).

A vendég (mindenáron meg akarja csókolni a kezét): A… jó… Isten… áldja… meg… (Zokogva.) Azt mondták, hogy hideg a szíve… Én nem is érdemeltem meg, – mivel viszonozzam, hogy ilyen jó volt hozzám?

A ház urnője (tolja kifelé): Semmivel. Menjen haza. (Az utolsó másodpercben mégis visszatartja egy mozdulattal és megsúgja neki:) Én is… marosvári vagyok, – marosvári Grün-lány. – Menjen haza.