II.

Géza kiugrott az ágyából. Lindwurm Péter, a két vitézségi éremmel a mellén és a tiszti szolgák vörös csikjával a karján, egyszerre vigyázz-állásban állott előtte és jóindulatu, vörös-szőke fején becsületes meghökkenés látszott. Nem értette, mért szökik fel a százados ur ilyen sebzett rémülettel az ágyból és miért mered ilyen sápadtan bele az ő egészséges arcába.

– Ki halt meg? – kérdezte Géza végre halkan. – Hogy halt meg?

Péter nagy tisztelettel, alig észrevehetően, de rosszalóan csóválta meg a fejét és folyékony, de kissé idegenes kiejtésü, délvidéki svábos magyarságával elmondott mindent, amit tudott.

– A méltóságos ur meghalt. Öreg ember volt, az annak a rendje, hogy öregek is haljanak meg, amikor annyi fiatal hal meg. Csak Noszlopy kapitány ur toporzékolt sirva, mindenki más belátta, hogy ennek igy kell lennie. Öreg ember meghal, a fiatalok gazdálkodhatnak tovább.

Géza türelmetlenül intett.

– A méltóságos ur, – mondta Péter, – még féltizenegykor se csengetett. Ekkor Noszlopy kapitány ur, aki már félórája ott kiabált az ajtaja előtt, hivatta a képviselő urat. A képviselő ur betörette az ajtót. Ott találták a méltóságos urat az ágyában holtan. Már az orvossal is megnézették; persze, halálra nincsen orvosság.

Géza szótlanul felöltözködött és lement az első emeletre. Lassan lépegetett, szédülősnek érezte magát és a jobb kezével könnyedén rátámaszkodott a lépcső széles márványkorlátjára. Az első emeleten végigment az ebédlő előtt és a kis szalon előtt és odaért a Molitor Árpád két szobája elé. A két szobának kis benyilója volt, a benyilóban egy inas ült és cigarettázott. Amikor Gézát meglátta, felállott és a cigarettát lustán a háta mögé tette. Géza kérdő tekintettel ránézett.

– A képviselő ur parancsolt ide, – mondta az inas, – hogy senkit be ne eresszek.

Géza nem akarta megkérdezni, ő rá is vonatkozik-e a tilalom.

– Nyissa ki az ajtót, meg akarom nézni, – mondta csendesen.

Az inas kinyitotta az ajtót és közben nagyot szitt a cigarettájából.

– Bocsánatot kérek, – mondotta, – de rossz szag van odabent. Szegény méltóságos ur annyi mindenfélével kenekedett.

Géza végignézett a két szobán. A fehér tapétás, fehér szőnyeges, fehér butoros két szobában teljes rend volt. Csak az ajtó mellett volt némi hulladék, néhány szög és faforgács. Ez attól van, hogy az ajtót be kellett törni. A második szoba mélyén ott áll az óriási ágy, az óriási ágyon a dus párnák közepén egy szegletes ősz fej. Meghalt? Alszik? A szeme le van hunyva. Géza elfogódottan nézte és fel kellet magát ráznia, hogy elforditsa a fejét. Az ágy mellett éjjeli szekrény, valami italokkal. Az éjjeli szekrény mellett sok ernyőjü álló lámpa. Az ágyon innen óriási márványlapos asztal, szines üvegekkel és porcellántégelyekkel: kozmetikai szerekkel. Egy tejüvegből készült tartó feldőlt és nyulós, barna tartalma végigfolyt a márványlapon. Az ablakok nyitva vannak és a kora tavaszi nap bőven ömlik be a szobába. Az ablakban zug a villamos szellőztető készülék.

Géza nem akart kérdezősködni. Biccentett a fejével és kiment a folyosóra. Az inas behuzta az ajtót, leült a székre és tovább cigarettázott. Géza a lépcsőnél megállt és nem tudta mihez fogjon. A lépcsőn Czáránné jött le a második emeletről.

– Oh, nagyságos ur, – mondta örömmel, – éppen a nagyságos urat keresem. A képviselő ur kéreti, tessék hozzá befáradni a könyvtárba.

– Megyek Czáránné, – felelte Géza.

Indulni akart, de Czáránné ekkor még megszólalt:

– Most csak nem tetszik elköltözködni? – mondta bizalmas alázattal. – Most minden jóra fordul.

Géza csodálkozva nézett rá. Ez az asszony nyiltan azt várja tőle, hogy nyiltan örüljön az öreg Molitor Árpád halálának. Czáránné alázatos és hűséges tekintettel nézett a szemébe. Igen, azt várja tőle. Ő a Géza helyén nagyon örülne. Még igy is örül. Az uj gazda csak jobb lehet a réginél. Géza szótlanul megfordult és elindult a Zoltán szobája felé. Végigment a folyosón és bekopogtatott a könyvtárba. Amikor belépett, nagy csend támadt. Zoltánon kivül még ketten voltak bent: az öreg Molitor Györgyné, az Ágnes anyja és Noszlopy kapitány. Az öreg Molitorné fáradtan és ijedten ült egy karosszékben, Noszlopy kapitány nekitámaszkodott a kandallónak és egész lénye valami felhevült és kihivó hősiességben lobogott. Az arcbőre, mindig redőtlenül, mintegy gőgös megfeszitettségben huzódott rá a kiálló pofacsontjaira; most gőgös pofacsontjai, dölyfös szája és hideg, kis szeme vöröslő tüzben égett. Szikár derekára is ugy feküdt rá a ruha, mint egy szoros páncél. Géza ugy érezte, meg kell állnia és védő állásba kell zökkennie vele szemben. Zoltán azonban kimentette őt ebből az egy másodpercnyi megzavarodásból. Elébe lépett, kezet nyujtott neki, helylyel kinálta meg és nyugodtan beszélni kezdett.

– Azért kérettelek, kedves Géza, mert ez a váratlan és nagyon sajnálatos haláleset már most is szükségessé tesz bizonyos intézkedéseket. Helyes, ha ezek az intézkedések a család valamennyi nagykoru tagjának a hozzájárulásával történnek meg.

Könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy Noszlopy kapitányt is a családhoz számitja. Géza megigézetten nézett fel rá. Milyen csodálatos a nyugalma, a felsőbbsége, az eleganciája. Milyen nagyszerü okosság van abban, hogy semmiféle hazuggyásznak a pózát nem veszi fel, hanem tartózkodó hangon egy váratlan és sajnálatos halálesetről beszél. – És milyen szép. Ha én rajtam valaha – gondolta Géza kétszer-háromszor villámgyorsan egymásután – ha én rajtam egyszer igy állna egy zsakett. Ha én rajtam egyszer… ha én rajtam egyszer…

– Te rád vártunk még. – Ágnes itthon van: de gyengélkedik és a szobájában maradt. A kicsik reggel elmentek az iskolába, ők még nem is tudnak semmit; különben ezek az ügyek nem is tartoznak rájuk. – Tehát. Azt gondolom, a temetést tüzzük ki holnapután délelőttre. Ha a végrendeletben nincs más intézkedés, akkor ugyis az idevaló családi sirboltba temetjük el. – Kunovics urat már értesitettem, ő értesiti a vállalatokat az esetről és gondoskodik róla, hogy minden vállalat képviselve legyen a temetésen. Általában: rendezi a temetést. – Ha ehhez hozzájárultok, hátra van még, kedves Géza, hogy apádat értesitsük. Ezt talán szives leszel te vállalni. Igen? Köszönöm. – Ha apád időt szakithat magának arra, hogy a temetésre eljöjjön, akkor a végrendelet hivatalos kihirdetésénél mindenesetre jelen lehet. Azt hiszem azonban, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy Baranyay ma este velünk vacsorázzék és egyelőre bizalmasan közölje velünk a végrendelet tartalmát, amelynek különben egyik végrehajtója. Az imént telefonoztam neki. Ő egyrészt szükségét érzi annak, hogy öreg barátja közelében, öreg barátja családjának körében töltsön pár órát, másrészt helyesnek látja, hogy a végrendelet tartalmát már ma közölje velünk. Mi van még? Kunovics ur egyelőre természetesen változatlanul teljes joggal vezeti tovább az ügyeket; az ő plein pouvoirján akkor se lenne helyes változtatni, ha a rendelkezésre bármelyikünknek joga volna. – Azt hiszem, igy mindent el is intéztünk. Köszönöm szépen, hogy szives voltál idefáradni.

Géza felállott. Zoltán a kezét nyujtotta neki. Mi ez? Az audienciának vége? Miért ült ő és miért hallgatott ő itt ugy, mint egy kihallgatásra rendelt alattvaló az uralkodója előtt? Miért bocsáttatja el most magát és miért hajlik meg – kissé mereven – az öreg Molitorné és Noszlopy kapitány felé? Miért megy kinosan felszegett fejjel ki és miért huzza be maga mögött ijedt szegényemberként az ajtót? Egy egész csomó dolgot akart kérdezni. Mindenekelőtt: engedelmet akart rá kérni, – de nem engedelmet, hát ki ez a Zoltán, hogy itten máris intézkedik? – egyszerüen be akarta jelenteni, hogy meg akarja nézni, közelről meg akarja nézni, néma beszélgetésben sok mindenről ki akarja kérdezni a halottat. Egyedül akar maradni a halottal, mondani akar neki valamit… Visszafordult, hogy rátegye a kezét a könyvtárszoba kilincsére, de mozdulatközben megállott. Bent ujra megindult a beszélgetés. Az ajtón át azonban egy hangot lehetett csak tisztán hallani, Noszlopy kapitány előkelő, rekedt, de most izgatottan rikácsoló orrhangját. Géza dobogó szivvel hallgatta.

– Nézd meg az arcot, – rikácsolta bent Noszlopy kapitány. Én ránézek egy arcra és tudom, mi lakik az ember szivében. Mi nyomta rá erre az arcra a bélyegét? A bűntudat. A lélekbuvárnak elég ránézni erre az arcra. Férfiak, uriemberek, nemes emberek pedig itélhetnek, ha elmondom nekik: tegnap vakmerően bejelentette, hogy a hetvenéveseket ki kell irtani, – ma a legnemesebb rokon halva találtatik ágyában. Hol konstatálható bünösség, ha ez nem az? De jó, én a család hirnevét tisztelem. Én az álarcot most még le nem rántom róla. De megfogadom, hogy résen leszek. És jobban, mint tegnap voltam. Ti tegnap se tudtátok, hogy veszély fenyeget, de én már tegnap tudtam. Én ott álltam szerencsétlen barátom ajtaja előtt az éj sötétjében, mint elszánt testőr, fegyverrel a kezében, készen éltemet odaadni… Tizenegy óra husz perc volt, amikor a gonosz szándéku rokon feljött a lépcsőn. Ne higyjétek, hogy egyenesen tovább ment a második emelet felé. Itt az első emeleten megállt. Hosszan hallgatózott. Vizsgálódott jobbra és balra. Már-már meg akart indulni a szoba felé, ahol a nemes öreg szunnyadozott, amikor zajt hallott és sietve elmenekült. Bement a szobájába. Hallottam, hogy lefekszik. És én elámittattam magam. Lefeküdtem én is. Az álnokság virrasztott, és a hűség együgyüen behunyta a szemét. De nem fogsz győzni, álnok gonoszság. A hetvenéves öreg barát boszút áll. Ezt megfogadom – a drága halott emlékére! – nemesi szavamra! – katona-becsületemre!

Géza fehér arccal hallgatózott. A regényes szónoklat eddig kimondhatatlanul kinozta, de amikor Noszlopy kapitány nemesi szavát és katonabecsületét kötötte le a boszu mellett, akkor elmosolyodott. Összeszoritott foggal, kinosan elhuzott ajkakkal, hangtalanul nevetett be magába. Bent megszólalt az öreg Molitorné, azután Zoltán. Az öreg Molitorné szavait nem értette, csak amugy is mindig siróan panaszos hangját hallotta. A Zoltán nyugodt beszédéből azonban kihallatszott néhány szó:

– Hidd el… Az ajtó be volt zárva… A halottkém… Nem szabad puszta gyanura…

Géza összerezzent. A lépcsőn egy inas jött fel és bement az ebédlőbe. Látta ez, hogy ő itt hallgatózik? Elindult a lépcső felé. A lépcsőnél megállt. Habozott, hova menjen. Az ebédlő ajtajában ekkor ujra meglátta az inast. Ott áll és néz rá. Mit néz ez olyan különös szemmel? Nem ez az, amelyik tegnap este éppen akkor ment végig a hallon, amikor ő azt mondta az öreg Molitor Árpádnak, hogy ki kell irtani a hetvenéveseket? Azt nézi-e most rajta, hogy az arca mutat-e bünbánatot? Nem akart visszanézni az inasra. Merev nyakkal, lassan elindult a második emeletre és bement a szobájába. Péter, a legénye, éppen befejezte a takaritást.

– Százados ur, parancsol valamit? – kérdezte Péter.

Géza szórakozottan nézett rá. A szemét gyöngyöző káprázás vakitotta. A fejéhez nyult és a kezébe szoritotta a homlokát.

– Hm… igen, – mondotta – hozzál, fiam, jeget. Nagyon megfájdult a fejem. És igen: mondd meg a konyhában, hogy itt ebédelek a szobámban.

Péter kiment. Géza lefeküdt a diványra. Kegyetlen fejfájás kinozta. Péter végre hozta a jeget, gyorsan besötétitette a szobát és odaadta az első jeges borogatást Gézának. Géza egész homlokával és egész arcával elbujt a jéghideg vászoncsomó mögé. Péter még állott előtte.

– Százados ur, – mondta halkan – alázattal bocsánatot kérek… de épen mára hivott ki a testvérem Erzsébetfalvára. Ha szabadságot tetszenék adni.

– Eredj, fiam, – mondta Géza. – Estére legyél itthon.

– Igenis, – mondta Péter hálásan. – Majd Czáránnénak megmondom, legyen gondja a százados urra.

Géza intett. Péter kiment, és Géza halk, belső nyögéssel huzódott meg jeges borogatásai mögött. Fájdalmas eltompultságban töltött el igy másfél órát, akkor kinyilt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a szobába Czáránné. Halkan megteritett, azután behozta az ebédet.

– Én hoztam, – szólalt meg halkan, – mert ma mindenki a szobájában ebédel. – De mostan tessék felkelni. Jó lesz enni egy kicsit. Nem is reggelizett a nagyságos ur.

Géza nem akart felkelni, de Czáránné gyöngéden erőltette; erre felkelt és étvágytalanul enni kezdett. Azután izleni kezdett neki az étel és ugy érezte, a fejfájása is elmulóban van. Felderülten nézett rá Czáránnéra, aki halk, tartózkodó, anyás jóindulattal várakozott.

– No, mi ujság, Czáránné? – mondta.

– Mi volna, nagyságos ur? Semmi.

Zavarodottan huzogatta a ruhája szélét.

– Mit tetszik gondolni, – kérdezte végre – megmaradhatok én itt azért, mert a méltóságos ur meghalt?

– Hogyne, Czáránné. Akárkié lesz is a ház, kell valaki, aki rendben tartsa.

– Kié lesz vajjon? – kérdezte Czáránné visszafojtott lélegzettel.

Géza vállat vont.

– Bár a nagyságos uré lenne, – mondta Czáránné sóhajtó vágyakozással.

Géza jóindulatu csodálkozással nézett rá. Miért mondja ezt olyan sóhajtó vágyakozással? Czáránné összerezzent és dadogva magyarázkodott:

– A nagyságos ur visszafogadná az uramat soffőrnek… rá is parancsolna, tudom, ne legyen olyan kemény ember… nagyon kemény ember az én uram… ki tudja, mivé lesznek még ezek, szegények, előbb a háboruban, aztán ott a hosszu fogságban… Negyedféléve nem láttam. Félévig voltam csak a felesége. Irgalmazz nekem, uram Isten, ha hazajön.

Elfehéredett arccal kiáltotta fel a feje fölé az utolsó szavait, kinyujtotta a két karját, mintha védekeznék, megüvegesedő szemmel meredt maga elé, azután felsikoltott, az arcára csapta a két tenyerét és kirohant. Géza meglepetve bámult utána, azután csengetett neki, de ekkor már egy inas jött be és kihordta a teritékeket. Géza az inassal hivatta Czáránnét, de az asszony nem jött vissza.

Azt üzente, hogy lefeküdt, beteg. Hideglelése van, mondta az inas, felöltözködve fekszik az ágyán és vacog a foga. Géza elhatározta, hogy legközelebb utána jár, mi baja voltaképen ennek az asszonynak, azután elgondolkozott, mit csináljon. A fejfájása elmult. Szivarra gyujtott. Egészen jól érezte magát, csak egy kis nyugtalanság bujkált még mindig a lelkében. Telefonozott Rappaportnak, hogy beszélni akar vele, azután indult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten két idegen ember járkált. Géza megkérdezte, mit csinálnak itt. Megmondták, hogy a villamos világitást hozzák rendbe, a világitás tegnap elromlott; de egyszerü rövidzárlat volt az egész, félóra mulva teljesen rendben lesz minden. Géza indulni akart lefelé a lépcsőn, amikor a halottas szoba felől egyszerre kisurrant a folyosóra Gyuri. Előrenyult testtel végigrohant a folyosón, az ebédlő becsukott ajtaja előtt töprengő vizsla-arccal megállott, azután hirtelen centiméteres mérőszalagot rántott elő a zsebéből és győzelmes arccal megmérte az ajtó négyszögének a rövidebb oldalát. Amikor ezzel készen volt, akkor elsötétült tekintettel bólintott és ráncba szedett, hosszu orral, minden szót rejtelmes nyomással külön hangsulyozva, kisértetiesen susogva és most már félig Gézának, igy szólt:

– Pont tizenkettőkor kialudt a fény.

Géza fanyar mosolygással nézte. Gyuri tovább indult a folyosó jobbszárnya felé, lábujjhegyen settenkedett és lopózkodott, a legváltozatosabb eszközöket szedte ki a zsebéből és a legrejtelmesebb méréseket és vizsgálatokat végezte a folyosón. Géza borus jókedvvel ballagott le a lépcsőn, azután a földalatti villamoson bement a Belvárosba. Onnan gyalog a Palota-szállóig. Rappaport már várta. Egy déli ujság volt a kezében. Tartózkodva és lassan Géza felé nyujtotta és óvatosan rámutatott egy hirre. A hir Molitor Árpád haláláról szólt, amely szivszélhüdés által az elmult éjjel következett be. Géza bólintott és ránézett Rappaportra.

– Furcsa, – mondta halkan Rappaport.

– Ugye furcsa, – felelte Géza. – Én is furcsának találom. Nem, mintha nekem most lelkifurdalásom volna. Várj csak… van egy nagyon kényelmetlen érzésem: mintha egy lelki gyürődés volna… de nem lelkifurdalás. Nem hiszem… gondosan megvizsgálom magamat… belenézek a lelkembe: nem lelkifurdalás. Tudod, miért nem? Mert hiszen én nem akartam az ő halálát. Ha akartam volna, akkor most igenis lehetne egy felsőbb összefüggést – a lelkem számára épen eléggé terhelőt – konstruálni az én akaratom és az ő halála között. De nem akartam. Én vele csak le akartam számolni. A magam élete számára akartam őt megszüntetni. Ki akartam tolni az én életemből; ha ugy tetszik: magamat akartam az ő számára megölni. Nem? Nem világos ez? Nem meggyőző ez… a te számodra?

– De igen.

– Ölni! Megölni! Én! – Hanem tudod, mi az, ami nyom és zavar? Az, hogy van, aki mégis engem gyanusit.

Rappaport óvatosan mosolygott. Géza elmondotta neki azt a beszélgetést, amelyet a könyvtárszobából kihallott.

– És tudod-e, – mondta – hogy ennek az ostoba öreg embernek az ostoba szónoklata egészen letört és összezuzott volna, ha a végén nemesi szavát és katonabecsületét nem emlegette, volna. – Hlinkának hivták és sohasem volt katona. – És igy is tántorogva mentem fel a szobámba és másfél óra hosszat raktam jeges borogatást a fejemre, olyan rettentő fejgörcsöt kaptam. – Nem születtem nagy gonosztevőnek, na… Egy inas, azt éreztem, gyanakodva néz rám, amikor felmegyek a lépcsőkön. Ugy mentem fel, hogy ha utánam jött volna és rá tette volna a kezét a vállamra, összeestem volna.

– Rossz idegállapotban vagy, öregem, Gézám… öregem… kezeltesd magad.

Rátette a kezét a Géza karjára és könyörgő, kék szemmel nézett rá. Géza megrázta a kezét, azután elgondolkozva hajolt előre.

– Tudod mit? – mondta halkan, – nem is igaz: lelkifurdalást érzek. Valahogy igy: nem tettem meg mindent, hogy ez az élet megmaradjon. Igaz, nem tettem semmit arra se, hogy elpusztuljon. De valahogyan: közömbössé lettem iránta, elvonultam mellőle, lelkileg elhagytam. És minthogy az univerzumban minden összefügg mindennel, talán egy léleknek ez az egy rezzenése elég volt arra, hogy feldöntsön egy egyensuly-állapotot. Egy lelki porszem, amely megindit egy lavinát.

– Ennyi büntudatot azonban nyugodtan magadra vehetsz, – mondta Rappaport, – és a magad teozófiai skolasztikája is fel fog menteni, ha én megmondom, hogy akkor már nekem sokkal több részem van az öreg Molitor Árpád halálában.

– Neked?

– Nekem. Amikor elváltunk és én hazafelé mentem, akkor azon gondolkoztam, amire te figyelmeztettél engem egyszer, hogy csakugyan milyen hazug a háboruért lelkesedő, habzó száju öregeknek az a sóhajtása, hogy ők – mennyire sajnálják szegények – nem mehetnek a háboruba. Pedig, hogy szeretnének. Ha szeretnének, mehetnének. Egész csomó hely és alkalom van odakint, ahol semmi fiatal erőre nincs szükség, csak arra van szükség, hogy meghaljon az ember. Automobilon lehet szinte a lövészárokig jutni. – No hát: én tegnap hazafelé menet kidolgoztam egy olyan utánpótlási tervet, amely minden lelkes hetvenéves háborupártit teljes kényelemben – automobilon – eljuttat egy olyan helyre, ahol semmi törődés nem vár rá többé, csak az a gyönyör, hogy hősi halált halhat. Ahol azonban – ez a legfontosabb – egy friss és fiatal életet mentesit és megment. Különösen két helyet akartam betölteni. Az egyiket, egy derék, bátor szanitéckatonámét, akinek az egész mellét feltépte egy gránát: ezt szántam egy nagybátyámnak, akivel beszüntettem… nem, ő szüntette be velem az érintkezést, mert azt mondta, hazaárulókkal nem érintkezik. A másikat… Igaz, ugy kell képzelned, hogy visszaképzelem magamat az utolsó Isonzó-csatába és ugy játszattam el magamnak az egészet, mintha a hetvenéves hősök által való hadkiegészités már akkor szépen bevezetett rendszer lett volna. Az én derék Matzauer nevü szanitécem helyett tehát Simon nagybátyám. A másik pedig… emlékszel rá, hogy mikor a pergőtüz kezdődött és bebujtunk a kavernákba és az őröket kiállitottad, akkor a század jobb szárnyán állt egy fiatal parasztlegény, tizenkilenc éves, feltünően szép, különösen a nemes hajlásu orra…

– Hogyne. Cseresnyés Gergely.

– Az. Az ő helyébe tehát kiállitottam a te hősies rokonodat, Molitor Árpádot. Semmi testi fáradság nem kell. Csak hősnek lenni. Állni és várni a pergőtüzben, mikor jönnek az olaszok. No és a hősies Molitor Árpád ott állt az árokban és az olasz gránátok nem Cseresznyés Gergelyre zuhogtak le, hanem Molitor Árpádra, és végül én nem a Cseresnyés Gergely helyén találtam egy véres emberpépet, hanem a Molitor Árpád helyén. Molitor Árpád már a tizenegyedik isonzói csatában elérhette szivének azt a legfőbb vágyát, hogy hősi halált hal, Cseresnyés Gergely pedig otthon van a falujában és nemzi a szebbnél-szebb gyerekeket.

Géza elmosolyodott.

– Nálad mindennek ez a vége, – mondta felsőbbséges jóindulattal. – De látod, most már mi is ilyen véres fantáziákban gyönyörködünk.

– Ők attól usznak gyönyörben, hogy a fiatalokat valóban véres péppé tépi a gránát. Mi legalább gondolatban adhassuk vissza.

– Fenékig meg vannak mérgezve a lelkek, – mondta Géza csüggedten. Ki gyógyitja meg őket?

– Az a jól bevált gyógyitóművész, – felelte Rappaport, most már ismét halkan és óvatosan, – aki Galileában egyszer már elkezdte gyógyitani a maihoz teljesen hasonló állapotban lévő emberiséget.

– Rappkóm, ne ejts kétségbe ezzel a konoksággal, – mondta Géza. Komolyan azt hiszed, hogy erre van szüksége a világnak? Nem volt elég belőle kétezer évig?

– Nem. Több kereszténységet. Több kereszténység kell. Ha több kereszténység lett volna a világban, soha ki nem tört volna ez a háboru. De ha kitört volna, régen véget ért volna. Európa népei nem keresztények, hanem pogányok. Sokkal rosszabbak, sokkal mélyebben állók, mintha pogányok volnának: vallástalanok. Hiányzik belőlük minden vallási érzés. Nem ismerik az áhitatot.

– Ez igaz.

– Mélyebben állanak az animisztikus hitü vad népeknél. Azért sülyedhettek bele ennek a háborunak a vérmocskos pocsolyájába. Nincsenek keresztények. Hány igaz keresztényt ismersz?

– Egyet, – felelte Géza csufolódva, – Téged.

– Én az vagyok, – felelte Rappaport komolyan. – Te is az vagy. Rajtad kivül ismerek még… még… talán kettőt. Van ebben a városban egy-két száz, ebben az országban egy-két ezer talán. Mit tehetnek ezek? Olyan ember sincs több pár ezernél, aki bár csak az evangeliumokat alaposan ismerné. Pedig erre van szükség: kereszténységre. Több kereszténységre.

– De ember! – mondta Géza most már halk haraggal, – hát hogy kezdjem én komolyan hirdetni az elektronok és az iónok szerkezetén spekuláló, pragmatista emberiségnek a szentháromságot?

Akármilyen filozófiai spekuláció van olyan valószinütlen, mint a szentháromság tana; és a plátói idea vagy a Ding an sich épen olyan merész inszinuáció a józan ész számára, mint ez. Különben pedig: van kereszténység a szentháromság nélkül is. A katolicizmusban pedig az a nagyszerü, hogy épen a dogmáit, ha szükség van rá, egyszerü szimbolumokként tudja kezelni és hogy épen ezért ő, aki legjobban el tudott távolodni a kereszténységtől, egyuttal a legközelebb is maradt hozzá. És én megjósolom neked… ezt majd kifejtem egy tanulmányban, amelyet „Katolicizmus és szociálizmus“ cimen akarok irni… megjósolom neked, hogy a katolicizmus ötven év mulva az őskereszténység formáihoz tér vissza és ujra ő vezeti az emberiséget.

Géza jóindulatu mosolygással bólogatott.

– Az a szerencse, öreg Rapp, – mondta, hogy ez a tanulmány ismét megiratlan műveid hosszu sorozatát gyarapitja, mert ha megirnád, szép dolgokat olvashattál a katolikus sajtóban az immár határt nem ismerő zsidó arcátlanságról…

– Az lehet…

– Persze, ez nem lenne bizonyiték ellened. Hanem: én mondtam már neked: nemcsak keresztény etika van, hanem keresztény metafizika is. Mit mondjak nekik, ha azt kérdezik: hol van az Isten.

– Mondd nekik, hogy az elektronban és az ionban.

– És ott nyilatkoztatja ki, hogy az ember földi célja az üdvözülés…

– Igen.

– És készüljünk most már azután valóban arra az utolsó itéletre, amelyre Jézus tanitványai készültek? Ez nem volt szimbolum. Ez utasitás volt. És igéret. No látod, erre már nem tudsz felelni.

– De igen…

– Hogy ne tekintsük az evangéliumot az egyetlen kinyilatkoztatásnak?

– Ha akarod, ezt. Középkori katolikus misztikusok voltak, akik azt hirdették, hogy jön még egy vagy több uj kinyilatkoztatás és uj evangelium. Hirdesd te az ujat.

Géza elgondolkozva nézett maga elé.

– Mi járna ki ma érte? – kérdezte csendesen. Keresztrefeszitést ez a humánus világ nem ismer többé. Csak golyót és akasztófát. Ügyészeket és vezércikkirókat.

Sokáig hallgatott, azután ránézett Rappaportra, aki finoman összeszoritott, csendesen élvező szájjal a likőrje maradékát hajtotta fel. Elmosolyodott.

– Mondd, öreg Rapp, – kérdezte szelid csufolódással, – alapitsuk meg az uj, hedonista kereszténységet? Kereszténység a pszichoanalizis alapján, nemi életünk korlátlan kiélésének programmjával?

Rappaport elpirult.

– Te nagyon tévedsz, – mondta hevesen, – ha azt hiszed, hogy a kereszténységhez hozzátartozik az aszkézis. Ami a pszichoanalizist illeti, az a katolicizmusban igenis benne volt, mert mi más a gyóntatószék, mint az ideggyógyász fogadószobája. És ha a jezsuiták, akiknek a csodálatos nagyságáról szintén én fogok egy olyan munkát irni, amely nemcsak rehabilitálja őket, hanem ugy állitja őket végre az emberiség elé, mint az emberiség megszervezésének korai, tehát tragikus harcosait… ha tehát ma a jezsuiták vezetnék a katolicizmust, akkor minden katolikus papnak igenis orvosdoktornak és a pszichoanalizis művészének kellene lennie, hogy a gyónás megint az lehessen, ami ezer évig volt; a lelke titkaival gyötrődő emberiség legnagyobb áldása.

Géza mosolygott. Rappaport ingerültebben folytatta:

– És az aszkézisnek önmagában semmi köze a kereszténységhez. A nemzeti Istenében kételkedni kezdő Judeának a lázas tévelygése volt ez. Az aszkézis Jézus-előtti gondolat. Jézus megszüntette. Keresztelő János aszkéta volt, Jézus nem.

– Nemcsak az aszkézisről van szó. De ki mondta azt, hogy ami az égben köttetett, az a földön ne oldoztassék fel?

Rappaport fáradtan hallgatott. Kipirult, finom bőre lassan elszintelenedett.

– Hirdessem azt, – folytatta Géza – hogy ezt is belecsempészték az evangeliumba? Mondjam azt, hogy mert ma a család intézménye ugyis felbomlóban van és mert minden arra vall, hogy haladunk egy uj formáju matriarkátus felé, az egész nem gilt többé? Mondjam, hogy a házasság tovább is felbonthatatlan: tehát, hogy baj ne legyen, inkább ne is házasodjatok, hanem szüljetek házasságon kivül minél több gyereket, lehetőleg minél több apától? Talán ha pápa volnék… tudod mit, – akkor se tudnék mást tenni, mint hogy megdermedve bámulok rá erre a boldogtalan világra, amely elveszitette az Istenét és amely most néhány száz évig fájdalmasan tévelyegve bukdácsol előre, mig ismét rátalál. – Gyerünk innen.

Felállt, gyorsan fizetett, vette a köpönyegét és indult kifelé. Rappaport fáradt, szürke arccal, lányos, kis lépésekkel ment mögötte. A hotel előtt találkoztak Kovács Janival, aki jött ki az étteremből. Rappaport megszólitotta és elmondotta neki, hogy fel akarja küldeni a Tátrába, a Csillag-szanatóriumba.

– Nagyon köszönöm, főorvos ur, – felelte Kovács Jani, – de csak akkor fogadhatnám el, ha megkeresném azt a hat-hétszáz koronát, amit itt. Mert hogy én…

Abbahagyta a mondatot. Vonaglani kezdett a szája és a szeme könnyes lett. Nagy fáradsággal erőt vett magán.

– Tetszik látni, – mondta szomoruan, – ugy van: voltak, akiknek ezalatt jól ment a dolga. Az én gyerekeim pedig mezitláb jártak télen és a feleségem keze olyan a munkától, mintha késsel hasogatták volna fel.

Ujra vonaglani kezdett a szája.

– Pedig olyan szép, kis keze volt – mondta halkan.

Géza lehajtott fejjel, szótlanul hallgatta a beszélgetést. Egyszerre nagyot sóhajtott, közelebb lépett Kovács Janihoz, rátette a vállára a kezét, mintha megölelné, azután odahajolt hozzá.

– Jani fiam, – mondta neki eltorzult arccal, – hiszel te Istenben?

Kovács Jani meglepetve nézett a Géza eltorzult arcába és lázasan égő szemébe. Habozott.

– Azelőtt hittem, százados ur, – felelte végre halk keserüséggel.

A Géza eltorzult arca és tüzelő szeme lobbot vetett.

– Hát az ördögben? – kérdezte sziszegve.

Kovács Jani megdöbbenve nézett rá és nem tudott felelni.

– Mert én már csak abban hiszek, – kiáltotta bele Géza arcába.

Eltaszitotta magától, megfordult és elsietett. Rappaport ott maradt még Kovács Janinál. Lesütött szemmel egy pár vigasztaló és barátságos szót szólt hozzá. Nem szabad nekiadnia az embernek magát, hogy a keserüségbe belesülyedjen. A százados ur kétkedése és lázongása is csak a jóság szenvedése és háborgása. Van még jóság a világon. Lesz segitség. És van Isten. Kovács Jani kételkedő, szerény mosolygással nézett le rá, a lesütött szemére, a fáradt, szürke arcára, és szótlanul hallgatta végig.

– Hm… igen, – mondta azután alázatos felsőséggel, – hogyne… Köszönöm, főorvos ur.

Kezet fogtak és Rappaport indult Géza után. Géza arca még mindig égett és a szeme lázasan lobogott.

– Miért mondtad neki, – szólt Rappaport halk szemrehányással. – Nincs jogod elvenni mástól a hitét.

Géza sebzetten fordult feléje.

– Azt hiszed, – kiáltotta felindultan, – hogy van neki hite? Azt hiszed, hogy a szenvedők ezen a széles világon fel tudják emelni még valahová könnytől cserzett arcukat, ha vigasztalást keresnek? Azt hiszed, van ennek a boldogtalan világnak Istene? Hiszen ha volna. De még az is, aki epedve és forrón vágyódik rá, még az se tud benne hinni. Azért együgyü dadogás az, amit te a kereszténységről és az ionokról és az elektronokról beszéltél, mert mindez jámbor feszengés és hazudozás… a régi szavakkal egy most feltárult rettentő üresség előtt. Becsülete igyekvés; – de ne hazudjunk magunknak. Ez nem Isten. A boldogtalan ember sirva mered bele a végtelenségbe, mert elveszitette a kalauzát, a reménységét, a célját, a léte értelmét. Nincs Istenünk!

Olyan fájdalmasan jajdult fel, hogy Rappaport ijedten nézett körül, nem állnak-e meg körülöttük a járókelők. Figyelmeztetni akarta Gézát, de Géza ekkor karon fogta és felindultan ragadta magával előre.

– És tudod mit? – suttogta neki forró hangon. – Ha az ember vérkönnyektől kiégett szemét mégis felemeli a magasságba és keres valamit, akkor lát… lát egy irtóztató trónust… lángon, aranyon, véren és füstön… és ezen az irtóztató trónuson ott ül kormánypálcával kezében a sátán és kormányozza, hajtja, meredt kéjjel gyötri ezt a vak véletlenségből született, céltalan világot.

Kinyujtotta a kezét a vörös fényben égő alkonyati ég felé. A Duna tulsó oldalán, a citadella felett, fekete felhők csüggtek a vörös égen és Rappaport megborzongott egy másodpercre, amint rájuk nézett. Azután szótlanul mentek tovább; járkáltak egy ideig, megint betértek egy kávéházba és órák hosszat beszélgettek. Géza halkan és nyugodtabban, de tompa keserüséggel egyre azt fejtegette, hogy a legnagyobb csapás, amely az embert érte, az, hogy a lét okába és céljába vetett hitét elveszitette. Ma és holnap – néhány évszázadig, amig egy lángelme valami megváltó szót ki nem mond: tehát egy uj kinyilatkoztatásig – nem lehet mást gondolni, csak azt, hogy az okosság elve csak az emberi agyvelő fejlődési terméke, nem pedig világtörvény. A meztelen lélek beburkolta magát vele, mint a meztelen test állatbőrökkel, hogy ne dideregjen. Beléje hazudtuk a világba. Bennünk van csak, de a világban nincs. Az ok és okozat épitő elve – egyszóval az Isten – a világunkból hiányzik; csak a véletlen, az ok nélkül valóság, a céltalanság van benne. Egyszóval a sátán.

Erről sokáig beszélgettek, azután Géza félnyolc tájban hazaindult. Ekkor eszébe jutott, hogy táviratoznia kell az apjának. Bement egy postahivatalba és feladta a táviratot, de bizonyosra vette, hogy az apja ugyse jön el a temetésre, mert mindig gyülölte az öreg Árpádot. Rappaport azután végigkisérte Gézát a zsufolt Andrássy-uton, amely tele volt az esti sétálók vágytól sóhajtozó zugásával. A Molitor-palota előtt elválltak és Géza felment a lépcsőn az ebédlőbe. Az ebédlőben együtt volt már az egész család és ott volt a vendég is: Baranyay Kálmán ügyvéd, képviselő, volt államtitkár, az öreg Molitor Árpád jogtanácsosa. Baranyay szótlanul fogott kezet Gézával. Tömött, hófehér bajuszu, de ránctalan arcu, hatvanéves ur volt, felsőségesen nyugodt és rendithetetlenül derült. A kézszoritás után folytatta halk beszélgetését a család többi tagjaival. Félperc mulva már vacsorához ültek. Halk és gyors vacsora volt, mindenki halkan beszélt és keveset evett, Baranyayt kivéve, aki alig beszélt ugyan, de szeretettel, nyugodt odaadással és bőven táplálkozott. A vacsora után az egész társaság lement a hallba. Géza eddig magába sülyedten, lesütött szemmel és kinlódó zavarodottságban ült, most figyelmesen végignézte a többieket, amint előtte mentek a lépcsőn. Noszlopy kapitány kihivó derékkal és provokáló fejtartással ment előtte; a fordulnál visszanézett rá és a tekintetéből gyanakvás és gyülölet lángolt ki. Ágnes fáradtan vonszolta magát, fiatal arcán szenvedő barna árnyékok voltak, aranyfényü szeme körül kék karikák. Géza nem tudta elforditani a szemét róla.

A hallban leültek. Az inast, aki a feketekávét behozta, kiküldték, Baranyay kissé előrehajolt és igy szólt:

– Tisztelt hölgyeim, kedves barátaim, most tehát röviden közlöm veletek elhunyt, kiváló barátom végrendeletének az intézkedéseit. A megboldogult a háboru alatt többször végrendelkezett; a legmélyebb erkölcsi komolysággal foglalkozott ezzel az ügygyel; még tegnap éjjel is – mintha érezte volna közeli halálát – azon tépelődött és azon vivódott, nem kellene-e legutóbbi rendelkezéseit megmásitania.

Géza kényelmetlenül, feszült figyelemmel nézett a többiekre, nem pillantanak-e rá. De mindenki Baranyayra nézett.

A végrendeleten nem változtatott, és igy körülbelül öt hete kelt utolsó végrendelete tartalmazza Molitor Árpádnak egyedül érvényes végső rendelkezéseit. Ezek szerint egész vagyonának – vállalatainak, házainak, birtokainak, értékpapirjainak és műkincseinek – egyedüli és főörököse Molitor Zoltán.

Nagy csend volt. A társaság feszült figyelemmel hallgatott. Zoltán mozdulatlan arccal nézett Baranyayra.

– A főörökösre egyetlen egy kötelezettség hárul: tartozik a Molitor-név fényét minden rendelkezésére álló eszközzel fenntartani és növelni. Ez a kötelezettség kétirányu. Először – ez a része ugyszólván csak morális kötelezettség – a nemes örökhagyó kifejezést ad annak a reményének, hogy örököse hamarosan családot alapit és pedig lehetőleg ugy, hogy főrangu családból származó lányt választ élettársul. Ez, mondom, inkább csak morális kötelezettség; jogi összefüggései csak annyiban vannak, hogy ha a főörökös törvényes utódok hátrahagyása nélkül hunyna el, akkor az egész Molitor-vagyon visszaszáll a Molitor-családra: egyenlő részben örökölvén a vagyont mindazok, akár férfiak, akár nők, akik a Molitor nevet viselik. A második kötelezettség anyagi természetü. A főörökös tartozik mindazokat, akik a Molitor nevet viselik, budapesti palotájában vagy trakostyáni kastélyában állandóan vendégül látni épen ugy, mint azt Molitor Árpád az 1914-ben kezdődött háboru kitörése óta tette. Tartozik a Molitor-család minden tagjának ezenkivül olyan évi járadékot fizetni, amely mindig kétszerese annak a jövedelemnek, amelyet a császári és királyi kamarások tartoznak kimutatni, ezidőszerint tehát tizenkétezer koronát. A Molitor-név viselői közül azok, akik házasságra lépnek, megkivánhatják – és pedig: nők harmincadik, férfiak harmincötödik évük után – hogy a főörökös nekik a járadéknak megfelelő tőkét és pedig legalább kétszázötvenezer koronát kifizessen.

Egy másodpercnyi szünet támadt.

– Más intézkedés a végrendeletben, – mondta Baranyay lassan, – nincs…

A mély csendben ekkor halk sóhajtás hallatszott, gyorsan elnyelt rövid hang, egy kimondhatatlan aggódás kétségbeesett szükölése. Ezt a hangot Noszlopy kapitány adta, aki sárgán és mereven ült a helyén, de aki már-már elbukott a rémületével vivott harcban. Baranyay könnyü mozdulatot tett feléje:

– … legfeljebb azt lehet mindehhez még hozzáfüzni, hogy a Molitor-család tagjaira vonatkozó rendelkezések természetesen kiterjednek Noszlopy István kapitányra is, akit az elhunyt mindig családja tagjai közé számitott.

Noszlopy kapitány ekkor nem birt magával többé. Felállott. Az arcán bőven ömlöttek lefelé a könnyek. Szikár és feszes teste ingadozott egy másodpercig, azután elindult Zoltán felé. Sirva ölelte meg Zoltánt és zokogva kiáltotta:

– Milyen nemes lélek volt az elhunyt! – És nekem legalább az a vigasztalás jutott, hogy helyére méltó utód került. És ebben az ünnepies órában vedd tudomásul, Zoltán, egy egyszerü öreg katonának azt a fogadalmát, hogy hüségére, életére, vérére minden percben számithatsz.

Zoltán kezet nyujtott neki és megköszönte ezt a fogadalmat, azután a többiekhez fordult és halkan azt mondta nekik, hogy változatlan rokoni készséggel fog majd mindenben szolgálatukra állni, természetesen a végrendelet kötelezettségein tulmenően is. Az öreg Molitorné elkinzott arca megkönnyebbülten ragyogott; Ágnes lesütött szemmel, szótlanul ült a helyén; Géza idegesen mozgolódott és ugy érezte, hogy most el kellene már mennie; de nem volt rá ereje és bátorsága, hogy ilyen feltünő módon kitüntesse a többiektől való idegenségét.

Halk és akadozó beszélgetés indult meg; nemsokára azonban bejelentették Kunovics urat, a Molitor-féle vállalatok igazgatóját. Kunovics ur hajlott orru, fekete bajuszu, hatvan éves ur volt, aki homályos cvikkere felett gunyos jóindulattal nézett bele a világba és aki magát tartotta a legokosabbnak valamennyi ember között a földtekén. Bizalmasan köszönt Baranyaynak, közömbös jóindulattal a többieknek, azután félrevonta Zoltánt, hogy a Molitor-vagyonról informálja. Baranyaytól tudta, hogy Zoltán ekkor már értesült róla, hogy ő a főörökös. A beszélgetés sokáig tartott, és a beszélgetés során Zoltán egyszer-kétszer majdnem elvesztette rendithetetlen nyugalmát. A vagyon sokkal több volt, mint ahogyan még ő is gondolta; a vasbánya, a kohó, a szerszámgyár, a fonógyár és a birtokok értéke tizmilliókkal nőtt meg az utolsó esztendőkben és az elrejtett tartalékok széditő összegeket tettek ki.

A hall másik végén Molitorné csendes boldogsággal merengett maga elé, Ágnes pedig sötéten hallgatott. Baranyay, aki derült következetességgel itta a feketekávéjához az egyik pohár likőrt a másik után, velük hiába próbált beszélgetni, erre Gyurihoz, majd Marianne-hoz fordult. Gyuri egy nagy laboratórium tervét adta elő neki, amelyet bünügyek kikutatására fog alapitani. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy a laboratórium egyuttal büntettek elkövetésével is foglalkoznék: olyan fejlett kémiai módszerekkel rabolná ki a bankoknak, de különösen a hadimilliomosoknak a páncélszekrényeit, hogy soha semmiféle kutatás az erkölcsös és fenséges lelkü rablók nyomára nem jöhetne. Marianne eleinte szükszavuan felelgetett a Baranyay derült kérdéseire, de aztán felélénkült és megkérdezte tőle, hogy vajjon ő a saját kezébe kapja-e azt a tizenkétezer koronát, amelyet Árpád bácsi neki hagyott. Amikor meghallotta, hogy nem, akkor elpirult a felindulástól és haragtól, és percekig nem akart semmiféle kérdésre felelni. Amikor végre megszólalt, azt kérdezte Baranyaytól, mit gondol, lehet-e a háboru után rögtön Párisba vagy a Rivierára menni, mert ő oda szeretne menni. Baranyay nevetett és azt felelte, hogy az ilyen kedves kis lánynak, feltéve, hogy engedelmes és szorgalmas, bizonyosan lehet, ha az édesanyja elviszi. Marianne erre gunyosan elhuzta a száját és ismét hallgatott.

Tiz óra lett. Molitorné Mariannet és Gyurit felkisérte lefeküdni. Ágnes felállott és ismét meggyujtotta a kávéfőző gépet. Noszlopy kapitány mély gondolatokba merülve járkált fel és le. Géza ránézett Baranyayra és ujra fel akart állni, hogy elmenjen.

– Bizony öcsém – mondta Baranyay – bizony…

Likört töltött magának és csendesen felhajtotta. Gézát boszantotta ez a gondolattalan, derült jólét és megmozdult, hogy felálljon.

– Bizony öcsém, – ismételte Baranyay – ugy van az: furcsa az élet.

– Mit fecseg ez ilyen felesleges dolgokat, – gondolta felbőszülten Géza. Ilyenek mind. Pohos létüknek ennyi az ocsmány bölcsesége: bizony öcsém, bizony, bizony.

– Neked például peched volt, – mondta Baranyay.

– Tessék? – kérdezte ingerülten Géza.

– Azzal, hogy ez a haláleset a mult éjjel történt.

– Nem értem, – felelte Géza visszautasitóan és ridegen.

– Tegnap összeszólalkoztatok az öreg urral.

– Én őszintén elmondtam valamit, ami már rég nyomta a lelkemet.

– Igen. Az öreg ur nagyon furcsa ember volt. Hivatott engem azzal, hogy téged teljesen kitagad. Egy fillért se kapsz. Zoltánt is behivatta, nem lehetne-e lépéseket tenni, hogy neked ne legyen jogod a Molitor nevet viselned.

Géza kesernyésen mosolygott. Baranyay töltött magának és lassan és élvezettel ivott. Letette a poharat és ránézett Gézára.

– A vége pedig az lett, – tudod, mi lett? Az lett, hogy téged akart megtenni főörökösének.

– Tessék? – kérdezte Géza meglepetve.

– Téged akart megtenni főörökösének. Azt mondta, szálljunk magunkba, értsük meg a fiatalság szavát, hintsünk hamut a fejünkre, verjük a mellünket – ő verte is a mellét – és lássuk be a büneinket. A Molitor-vagyon pedig azt illeti meg, aki vérzett a hazáért. Zoltán kapja az alföldi birtokot, a többi legyen Molitor Gézáé, aki talán mégis méltó utóda Molitor Orbánnak, a kurucvezérnek. Azzal ment aludni, hogy Molitor Orbán szellemétől kér tanácsot. Szegény. Molitor Orbán nem adott tanácsot neki. Vagy tanácsnak tekinthetjük azt, ami történt? Hm. Ugy látszik, nem vagy jóban a holtakkal, fiam. Mindenesetre peched volt. Nem kell busulni. Itt van-e.

Gézának is töltött és Géza szórakozottan emelte ajkához a poharat. Ekkor Molitorné jött vissza és leült hozzájuk. Pár perc mulva ujra felállott és azt mondta, hogy fáradt és aludni megy. Hivta Ágnest is, de Ágnes nem akart menni. Meggörnyedve ült a kávéfőző előtt és nézte a spiritusz lobogó kis lángjait. Zoltán befejezte a beszélgetését Kunovicscsal. Kunovics leült Baranyai mellé és gyorsan felhajtott egy pohár likőrt. Zoltán átment Ágneshez, megállott mellette és mozdulatlan arccal, halkan mondott neki valamit. Ágnes nézett bele a lángba és szótlanul megrázta a fejét. Zoltán meglepetve ismételte meg azt, amit mondott. Ágnes néma és dacos fejrázással felelt. Zoltán elképedve nézett le rá, azután lehajolt hozzá és ismét beszélni kezdett. Ágnes elhuzta tőle a fejét és olyan hangosan, hogy szinte kiáltásnak hangzott, ezt mondta neki:

– Nem.

Zoltán erre elsápadtan megfordult és odaült a többiekhez. Kunovics menni készült. Baranyay vele tartott. Zoltán kikisérte őket. Noszlopy kapitány hangosan jóéjszakát kivánt és ő is kiment. Géza megvárta, mig kimegy, azután lassan ő is felállott és indulni akart. Ágnes felkapta szenvedő fejét és összehuzott szemmel, váratlanul felvillanó, szorongó tekintettel nézett Gézára. Géza zavarodottan akart jóéjszakát kivánni neki. Meghajtotta a fejét. Ágnes ekkor megszólalt:

– Ne menjen még, – mondta csengő, de megtört hangon.

Géza megrettenve nézett rá és nem tudott szólni és nem tudott megmozdulni.

– Virrasszon velem még – mondta Ágnes. – Én feketekávét főzök, mert… ugyse tudnék aludni. – Nem akarok egyedül lenni. Maradjon itt. Nem akar?

– De igen, – felelte Géza remegő ajakkal.

Odament az asztalhoz és leüut vele szembe. Ágnes megtöltött egy kis csészét kávéval és elébe tette.

Géza remegő kézzel nyult a csésze után és kavargatni kezdte a kávét, hogy ne kelljen Ágnesre néznie. Hideg reszketés ült bent az egész testében: eltiportság, félelem, harag, boszuvágy… Mit akar ez a lány? Mit mondjon ő most ennek a lánynak? – Mit – fog – ő – most – mondani ennek a lánynak?

– Nem szeret éjjelezni? – kérdezte Ágnes.

– De igen.

– Én néha egész éjszakákat átbeszélgettem egy pár barátnőmmel és egy pár barátommal.

Hallgattak.

– Mire gondol? – kérdezte Ágnes.

Géza habozva nézett bele, Ágnes aranybarna szemébe.

– Mire gondol? – kérdezte Ágnes még egyszer lassan, nyugodt parancsoló hangon. – Mondja meg őszintén.

Géza dideregve érezte, hogy engedelmeskednie kell.

– Arra gondolok, – felelte lassan, – miért mondta nekem, hogy maradjak itt.

– Mert nem akartam egyedül itt maradni.

Géza töprengve nézett rá. A gondolatai most egyszerre szerteszét cikáztak, mint egy villám, amely sok fénylő, kis ágra szakad szét. Mondania kellett valamit, de maga se tudta, miért mondja épen ezt:

– Halott van a házban, – mondta lassan és tartózkodva.

Ágnes hátravetette a fejét és az arcán néhány másodpercre megint felsőség és erő ragyogott.

– Azért? – mondta gunyosan. – Azt hiszi azért? Azt hiszi, engem az a kötőszövet-halmaz, a melyet Molitor Árpádnak hittak, halott állapotában különösebben foglalkoztat, mint ahogy élő állapotában foglalkoztatott? Magát igazán érdekli? Foglalkoztatja valamennyire? Nem teljesen közömbös magának?

Csengő hangja most megint frissen suhogott és a szavai kihivóan pattogtak Géza felé. Géza lesütötte a szemét csillogó, támadó tekintete előtt és ugy érezte, hogy megint egy mély alázatba kell menekülnie ez elől a felsőség és biztosság elől.

– Én, – mondta halkan, – némi büntudatot érzek a halála miatt.

– Maga? – kérdezte Ágnes meglepetve. – Miért?

– Mert bünösnek érzem magam abban is, hogy katonák halnak meg a harctéren. És abban is, hogy asszonyok sorvadásban pusztulnak el, mert halálig dolgozniok kell. És abban is, hogy gyerekek halnak meg, mert szegénységre születtek. Neki pedig – én – tegnap este – itt – azt mondtam…

– Már régen kellett volna! – szólt közbe felcsattanó hangon Ágnes.

Géza meglepetve nézett fel rá.

– Igen, – mondta Ágnes kipirultan. – Már régen meg kellett volna mondania neki. Én azt értem, hogy valaki felelősnek érzi magát asszonyok és gyerekek haláláért. De azt nem értem, hogy türheti valaki hetekig egy ilyen ostoba öreg embernek az ostoba és kinzó szellemi zsarnokságát. És ezért lelkifurdalást érezni? Még ha világos volna, hogy a maga szavai söpörték ki az életből, még akkor se. Egy ilyen értéktelen életet! Egyért érezzen lelkifurdalást: hogy már rég nem mondta meg neki. Az első napon, amikor a türhetetlen ostobaságait elkezdte. Én akkor vártam már, hogy megmondja.

Géza bólintott, mintha egy belső kérdésre felelne igennel.

– Tudja-e, – szólt azután csendesen, – mit mondott nekem az imént Baranyay? Hogy tegnap éjjel végül is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy engem tesz meg főörökösének.

– Mit? – kérdezte Ágnes meglepetve.

– Előbb teljesen ki akart tagadni, de azután azt mondta, azé legyen a vagyona, aki vérzett a hazáért. Zoltánra csak az alföldi birtokot akarta hagyni.

Ágnes egészen előre hajolt. Az arca elsápadt. A szája nyitva volt, a szeme kerekre nyilt.

– Akkor, – suttogta fehér ajakkal, – Zoltán ezt tegnap éjjel tudta.

Megigézetten meredtek egymás szemébe. Mi az? Miért nem szól most egyikük se? Miért hangzottak ezek a szavak olyan rejtelmesen és olyan sulyosan? Mi bujkál itt közöttük, miféle kimondatlan szó, milyen kinos titok? Ágnes végre összerezzent, hátravetette magát a karosszékben és az arcára csapta a két kezét. Mozdulatlanul ült igy percekig és Géza töprengve bámulta két erős, szép, fehér kezét.

Egyszerre lekapta az arca elől a két kezét és arcára erőltetett mosolygás ült. Az ajtón Zoltán jött be. Nyugodtan és elegánsan jött, de keskeny szája mögött keményen egymásba záródott két fehér fogsora.

– Ti még csakugyan itt vagytok? – kérdezte könnyedén.

– Itt, – mondta Ágnes.

– Mit csináltok? – kérdezte Zoltán.

– Beszélgetünk, – felelte Géza.

Zoltán rájuk nézett. Előbb Ágnesre, azután Gézára. Géza visszanézett a szemébe és érezte, hogy ennek a jéghideg szürkeségü tekintetnek a tőrvillanásától kigyulladt a vére. Kipirul az arca és dac lütet fel a halántékába. Zoltán azonban elforditotta tőle a tekintetét. Ágneshez fordult.

– Nem volt még elég? – kérdeze félig elharapott mosolygással. Feküdjék le kis Ágnes.

– Nem, – felelte Ágnes halkan pattanó hangon.

Felnézett Zoltánra és barna szemében dac és harag égett. Zoltán elsápadt.

– Akkor… jó éjszakát, – mondta lassan.

– Jó éjszakát, – szólt kurtán Ágnes.

Zoltán lassan kiment, Ágnes nyugtalanul égő, figyelmes szemmel nézett utána, azután ujra hátravetette magát a karosszékében és az arcára tette a két kezét, Géza nem szólt. Sokáig ültek igy hallgatva, végre Ágnes megmozdult és lassan, fáradtan felállott. Zavaros, bágyadt szemmel ránézett Gézára.

– Az én gyerekkorom, – mondta egyszerre csendes bánattal, – volt a legboldogtalanabb gyerekkor a világon.

Gézának tele lett a szive jóindulattal.

– Beszéljen róla, – mondta melegen.

– Az apám genienek tartotta magát. Lehet, hogy igaza is volt. Gyülölte az egész világot: a tanártársait, az ujságokat, az egész országot, a járókelőket az utcán. Minden elégedetlenségéért az anyámnak kellett megszenvednie. Én imádtam az apámat; mert szép volt; mert éreztem benne a geniet. Gyülöltem, mert kinozta az anyámat. Lenéztem, mert nem tudott boldogulni. Megvetettem, mert szegény volt. Mit szenvedtem én a szegénységünktől!

Odament a Géza közelébe és bizalmas fejhajlással közelebb hajolt hozzá.

– Ölni? – mondta. – Tudja, hány embert öltem én meg gondolatban hat éves koromtól husz éves koromig?

Legyintett. Halkan felnevetett. Azután elkomolyodott.

– Molitor Árpádot is megöltem néhányszor. Az apám azt mondta, hogy tudni se akar rólunk. Akkor ezért itéltem halálra. Azután ezt elfelejtettem és arról ábrándoztam, hogy örökölnénk tőle. Akkor ezért öltem meg. És ha most ugy kivánta volna az érdekem, épen ugy megöltem volna, mint –.

Elhallgatott. Megint farkasszemet néztek. Géza meg akart szólalni. Érezte, hogy most tennie kellene valamit. Felkiáltani. Megfogni az Ágnes kezét. Rákényszeriteni, rendkivüli okossággal odavinni, hogy monda ki azt, amit elhallgat. Folytassa a mondatát. Mint –? Mint ki?

Ágnes kiegyenesedett és elfordult.

– Menjünk aludni – szólt halkan.

Indult az ajtó felé, és Géza tehetetlenül és engedelmesen ment utána. Lassan felmentek az első emeletre, onnan a másodikra. Ágnes itt röviden elbucsuzott tőle és bement a szobájába. Géza is bement a szobájába, lefeküdt, de nem tudott aludni. Ébren figyelt bele a sötétségbe és egyszerre meghallott valamit, amire eddig is tulajdonképen szomjas feszültséggel várt: halk lépéseket a lépcső szőnyegén, azután a villamos lámpa csavarának a csettenését. Felugrott az ágyából, halkan kinyitotta az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosó sötét; és a sötétségben lábujjhegyen megy valaki a folyosó jobboldali vége felé. Most megáll. Ráteszi a kezét egy kilincsre. Az ajtó nem nyilik. Még egy kisérletet tesz, azután halkan rákoppant az ajtóra. Néhány suttogó szó hallatszik, megint csend van, még egy halk koppanás az ajtón, arra hosszu hallgatás, hosszu sötét csend, elbirhatatlan, mozdulatlan várakozás, végre a halk lépések jönnek visszafelé. A villamos lámpa csavara ujra csetten és a világosságban egy másodpercre látni még Zoltánt, amint eltorzult, fehér arccal indul le a lépcsőn.

Géza visszafeküdt az ágyba. Mozdulatlanul meredt maga elé és kérdéseket adott fel a sötétségnek. Két óra hosszat feküdt igy, végre nem birta tovább. Beszélnie kell valakivel. Hangosan kell elmondania azokat a kérdéseket, amelyek kinozzák, akkor talán inkább tud felelni rájuk. Ha mást nem: felkölti Pétert és felhozza beszélgetni. Felöltözött és indult lefelé a lépcsőn. Az első emeleten megállt. Elnézett jobbra a Zoltán szobája felé. Itt teljes csend volt. Azután balra nézett: a folyosó elhagyottan és mintegy tágra nyilt szemmel állott itt is az éjszakai világitás mozdulatlanságában. Szobájában ott fekszik – ma éjjel utoljára még – a halott Molitor Árpád. Nem őt kell-e megkérdeznie? Őt, – lehunyt szemét – mozdulatlan arcát – a szobát, amelyben a halál utolérte? Géza lassan és vonakodva elindult a halottas szoba felé. Kétszer is vissza akart fordulni, de mindig ujra ellenállhatatlan erő szoritotta rá, hogy tovább menjen. Végre odaért az ajtóhoz. Az ajtó nyitva volt. Géza megállt a benyiló előtt és be akart, lépni. A benyilóban ekkor egy hosszu és fehér alak egyenesedett ki. Széken ült és most, hosszan kinyult. Fölmagasodott. A jobbjában meztelen kard volt. A baljában párbajpisztoly. Gézán a rémület dermedése futott át.

– Ha! bünös! – huhogta az arcába egy károgó hang. – El innen, szentségtörő.

Géza borzadva fordult meg és rémülten rohant vissza a folyosón, fel a lépcsőn, a szobájába. Levetette magát az ágyra és rászoritotta a kezét esztelenül dobogó szivére. Mi volt ez? Az öreg bolond Noszlopy kapitány éjszakai fehér toalettben, karddal és pisztolylyal őrt áll halott barátja holtteste mellett. Ettől a nevetséges maskarától meredt égnek az ő haja és lett őrjöngővé a szive verése? Sokáig kinlódott a sötétségben a szive verésével, a szégyenkezésével, a töprengő gondolataival, végre erős fejgörcse támadt és akkor nem tudott többé másra gondolni, csak erre az elviselhetetlen fájdalomra.