III.

Másnap délben Péter bejött a szobájába és fölfeszitéssel fölkelt és lassan öltözködött.

– Hamarosan ebédidő van, százados ur – mondta. Nem tetszett eddig csengetni, hát nem költöttem a százados urat.

– Jól tetted, Péter – mondta Géza. – Rettenetesen fáradt vagyok.

Ájultan összetörtnek érezte magát. Kinos erőfeszitéssel felkelt és lassan öltözködött.

– No, mi ujság, Péter? – kérdezte.

A Péter széles, vörös arcán savanyu mosolygás jelent meg.

– Az az ujság, százados ur, hogy alighanem megházasodom.

– Ne mondd, Péter. Hát kivánsz házasodni?

– Kivánni nem is nagyon kivánok. De a testvérem Erzsébetfalván van férjnél egy vasutasnál. És a testvérem összehozott egy lánynyal. Azért hitt tegnap ki. Mindenáron: hogy vegyem el.

– Tetszik neked a lány?

– Hát… nem épen nagyon.

– Hát akkor miért vennéd el?

– Hm, százados ur… negyvenezer koronát adna vele az anyja. Kofa az anyja.

– És a lány menne hozzád?

– Az menne.

Géza elgondolkozva öltözködött és egyszerre ránézett Péterre.

– De Péter, – mondta – hisz neked…

A Péter savanyu mosolya keserüvé lett. Rángatózott a szája.

– Hisz ez az épen százados ur – mondta lesütött szemmel. – Otthon ott van a Rézi a két gyerekivel.

– A te két gyerekeddel, Péter – mondta Géza elszomorodva.

Péter lehajtotta elbusult, vörös fejét és lehunyt szemmel bólogatott.

– Ez az, százados ur, ez az. Csak ne volna ennek negyvenezer koronája. De negyvenezer korona. Meg egy ház. Meg az anyjától is örököl még. Meg levélhordó is lennék mindjárt; fel is mentenének, mint segédszolgálatost. Meg a testvérem csak ugy sir, hogy el ne szalaszszam a szerencsémet.

Géza elszomorodva hallgatta.

– Hát… gondold meg jól Péter – mondotta halkan.

Péter nem felelt. Géza azután lement az ebédlőbe. Amikor belépett, Noszlopy kapitány épen befejezett egy Zoltánhoz intézett figyelmeztetést:

– Mert a drága életedet, – mondta, – nem szabad kockára tennünk és mert a hütlen rokon itt van a házban, ujra mondom neked, Zoltán: gondosan csukd be minden éjjel az ajtódat. Tegnap éjjel eljutott az ajtódig, szemébe mondom neki, ha akarod.

Zoltán ránézett Gézára. Noszlopy kapitány elsápadt egy kissé.

– Szemébe mondom neki, – ismételte bizonytalanabbul és kihivó tekintetet vetett Gézára.

Géza odament hozzájuk.

– Velem parancsolsz? – kérdezte szikrázó szemmel.

– Én igenis… meg akarom mondani, – szólt hebegve Noszlopy kapitány, – hogy az éjjel kétszer jártál itt az első emeleten.

– Kétszer?

– Először éjféltájban; megálltál a nemes halott szobája előtt…

– Ugy van. Engem izgat és nyugtalanit ez a haláleset, amint azt, őszintén megmondom mindenkinek, aki az érzelmeim iránt érdeklődik. Az éjjel nem hagyott aludni. Lejöttem és a halottat megakartam nézni. Meg akartam kérdezni… megnyugvást akartam tőle szerezni. No – és?

– De hajnaltájban ujra lejöttél. A folyosó sötét volt. Nem tudom, ki oltotta el a lámpát, mert én elszunnyadtam. Elmentél a Zoltán szobájáig. Rátetted a kezedet a kilincsre; de az ajtó zárva volt; én is felébredtem, felorditottam. Erre visszarohantál a második emeletre.

– Ezt vagy álmodtad, – mondta Géza nagyon lassan. – Vagy hazudod.

Noszlopy kapitány felhördült. Zoltán közéjük lépett. Géza várt még néhány másodpercig, de Noszlopy kapitány csak magában hörgött és toporzékolt, erre megfordult és átsétált a szalonba. Noszlopy kapitány felfelé rázta az öklét, mint aki az eget hijja tanunak.

– Ezért leszámolunk majd, – fogadta meg összeszoritott foggal. – De nem akkor, amikor a rokongyilkosnak kellemes, hanem amikor a sujtó igazság órája eljön.

Géza átsétált a szalonba és ott találta Gyurit. Örült, hogy a lobogó ingerültségét levezetheti valami közömbös beszélgetéssel.

– Szervusz Gyuri, – mondta, – már hazajöttél az iskolából?

– Nem is voltam, – felelte Gyuri. – Családi haláleset: őszinte szivfájdalom: némi kárpótlás érte, – iskolai szünnap.

Géza elmosolyodott. Gyuri azonban nem ügyelt rá. Nyomozott.

– Adjatok, – szólalt meg hirtelen, – egy hegedüt. Csak ha a Beethoven Cis-moll szonátáját eljátszottam, akkor találom meg a hiányzó láncszemet.

Ugy tett, mintha hegedüt venne a kezébe, töprengő arccal hegedült rajta, azután félretette a hegedüt, felvillant az arca és igy szólt:

– Pont tizenkettőkor kialudt a fény.

Géza mosolyogva nézte.

– Miféle fény, Gyuri? – kérdezte derülten.

– A fény az Árpád bácsi szobájában.

– Hol?

– Az Árpád bácsi szobájában.

– Mikor?

– Tegnapelőtt éjjel, amikor meghalt.

Géza csodálkozva nézett rá.

– Honnan tudod te azt, Gyuri? – kérdezte.

– Láttam.

– Láttad? Hogy láthattad te azt, hiszen akkor már aludtál.

– Nem aludtam. Addig olvastam. Akkor feküdtem le. És mert éppen éjfél volt, kikémleltem a kertbe, hogy – nem jönnek-e…

Elnevette magát. Mulatott rajta, hogy tegnapelőtt éjfélkor elalvás előtt még gyorsan egy kis detektivtörténetet játszott.

– … hogy nem jönnek-e az aranysüveges kán perzsa bérgyilkosai.

– És akkor láttad, hogy az Árpád bácsi szobájában…?

– Pont éjfélkor kialudt a fény.

– De hiszen a te szobád a második emeleten van.

A Gyuri pattanásos arca felragyogott.

– Én a szobámból, – mondta diadalmasan, – mindig meg tudom állapitani, ki mikor oltja el a lámpáját. Feltéve, – tette hozzá szomoruan, – hogy nem teszi be az ablaktáblákat.

– Honnan tudod ezt, Gyuri?

– A te szobád fénye ráesik a kerten tul lévő ház tüzfalára: pontosan oda, ahol a fehérre meszelt rész kezdődik. A Zoltán szobájából a fény a pavillon ablakaira esik. Az Árpád bácsi szobájából pedig jobbfelől a második hársfára.

Ráncolt orral, összehuzott szemmel, pedáns genialitással folytatta:

– Teljes sötétség volt a kertben, csak jobboldalról a második hársfa csupasz koronája villogott fehér fényben. Pont éjfélkor a fény kialudt. Az aranysüveges kán emberei akkor surrantak oda az ablak alá. A nyomukat még reggel is csalhatatlanul elárulta egy perzsa ruhakapocs…

Géza szórakozott mosolygással hallgatta végig az egész vaslogikáju bizonyitást, amelyből világosan kiderült, hogy a példátlan genialitásu detektivnek sikerült az aranysüveges kánban a gyilkosság szerzőjét felfedeznie és ártalmatlanná is tennie. Nevetve dicsérte meg Gyurit. Gyuri is nagyon jól mulatott a maga genialitásán és mind a ketten elégedetten indultak ebédelni.

Az ebédet halkan beszélgetve ette végig a társaság. Ágnes nem volt itthon; reggel elment a kórházba és telefonon megüzente, hogy nem jön haza ebédre. Az ebéd alatt kiderült, hogy Marianne nem akar többé iskolába járni és hogy a boldog Molitorné ehhez a tervhez félig-meddig már hozzájárult. A többiek ellenezték a tervet. Géza egyebek között azt mondta neki, hogy tizenkétezer korona alapjában véve nagyon kevés pénz.

– Légy nyugodt, – felelte Marianne, – én majd szerzek többet is magamnak. A fontos az, hogy ennyi van. Hogy a nyomoruság veszedelmén tul van az ember.

Géza meglepetve nézett rá és tovább akart vele beszélgetni, de Marianne most már megint hallgatag lett. Szép, kis száját megvetően összehuzta, elutasitóan felelgetett a kérdésekre és nem figyelt arra, amit körülötte beszéltek. Az ebédnek azután vége lett és Géza elment a Palota-szállóba.

Ott találkozott Rappaporttal és elmondta neki mindazt, ami tegnap óta történt vele. Amikor a fejgörcséről beszélt, Rappaport megint hevesen könyörgött neki, hogy kezeltesse magát. Géza azonban boszankodott és hallani se akart a dologról. Azután Ágnesről beszélgettek.

– Nem értem ezt a lányt – mondta Géza. – Ma már nem gyülölöm. De tisztaság nélkül való nőnek tartom.

– Oh, – szólt Rappaport méltatlankodva, – tisztaság nélkül való?!

– Ha a nővéredről volna szó, te is feladnád a te görbe erotikus teologiádat, amely akkor avat szentté egy nőt, amikor éjszaka fiatal urakat ereget be magához. Nem érhet férfit nagyobb csapás, mintha ilyen nőnek nagy szerepe jut az életében. – De én ezt a lányt nem értem. Tegnapelőtt éjjel nála volt Zoltán. Tegnap nem eresztette be. És egész este ellenségesen visszautasitotta. Csakugy szikrázott belőle a gyülölet. Miért? – És amit Zoltánról mondott! És azután ezt mondta: „épen ugy megölném, mint…“ Mint ki? Miért mondta ezt? Miért mondta épen nekem? Miért tartott ott engem? Mi történt közte és Zoltán között?

– Kérdezd meg tőle.

– Oh, hogy gondolsz ilyet.

– Kérdezd meg tőle. Férfibabona, hogy ilyesmit nem lehet megkérdezni. A nők mind tul vannak rajta. Örülnek, ha beszélhetnek róla.

Géza nem figyelt rá. Töprengve bámult maga elé és egyszerre megfogta a Rappaport kezét.

– Te, – sugta neki nagyon halkan, – én mondok neked valamit: Molitor Árpádot Zoltán ölte meg.

Körülnézett, azután elkényszeredetten mosolygott.

– No, nem nevetsz ki? – kérdezte kicsit csüggedten. Ha nem nevetsz ki, akkor őrültnek kell tartanod. Csak őrült mondhat ilyet. Csak egy őrült láthat itt bent, belül az agyban ilyen kétségbeejtő világossággal egy gondolatot. Nekem semmi bizonyitékom nincs. Semmi. Semmi. De itt bent ugy világit ez a gondolat, mintha lángbetükkel volna az agyamba beleirva. Sugárzik. Süt. Éget.

A homlokára szoritotta a kezét. Rappaport ijedten hajolt közelebb hozzá. Géza azonban már levette a kezét a homlokáról és intett, hogy nincs semmi baja.

– Lehetséges – kérdezte halkan – bizonyitani azt, hogy valaki nem ölt? Ha lehetséges és ha Zoltán ezt kétségbevonhatatlanul bizonyitani tudja… hát én akkor se hiszem el. Én le fogok élni egy életet azzal a bizonyossággal, hogy Molitor Zoltán megölte Molitor Árpádot. Mondd, nem szoktak őrültségek igy kezdődni? Hogy lehet csukott ajtón át ölni? Hogy lehet ugy ölni, hogy a halott egészségesebb szinü legyen, mint az élő volt? Egy bizonyos, az öregnek az ajtaját délelőtt be kellett törni. Mit csinált Zoltán, hogy a bezárt ajtó mögött reggel halott embert találjon? Rábeszélte előtte való este, hogy vegyen be valamit, amitől megerősödik és megfiatalodik? Az öreg folyton ilyen szereket szedett… Mi? Mit szólsz ehhez? Ez lehetséges, – nem? Vagy ráijesztett valahogy… éjjel… a bezárt ajtó mögött, ugy, hogy a rémülettől haljon meg? Mi lehetséges még? Törd a fejedet. Ördögi találékonyságra van szükséged, mert a pokollal állsz szemben. Nem tudod még, hogy ki Zoltán? – Maga a sátán.

Rappaport felhuzott szemöldökkel hallgatta Gézát, azután rábeszélte arra, hogy utazzék el valahová: hegyek közé vagy a tenger mellé.

– Te komolyan őrültnek tartasz engem, – mondta Géza.

– Nem, – felelte Rappaport, – de az csak bizonyos, hogy nem vagy egészséges.

Géza vállat vont.

– Vagyok olyan egészséges, mint te.

– Én nem vagyok egészséges, – mondta Rappaport.

– Mi bajod?

Rappaport rosszkedvüen legyintett. Géza folytatta:

– Igen, mindnyájan betegek vagyunk egy kicsit, akik évekig odakint voltunk. De ez nem ok rá, hogy pihenésnek adjuk magunkat. És különösen nem ok rá, hogy… Nem ok rá, hogy… az áldozat halálával elintézettnek tekintsünk egy gyilkosságot.

Rappaport felhuzta a szemöldökét és szkeptikus fejmozdulatot tett, Géza azonban egyre zakatolóbb és lázasabb türelmetlenséggel tépegette ezt a gondolatot. Mi történhetett? Mi történt? Órák hosszat marcangolta magát válaszért, orvosi kérdéseket adott fel türelmes barátjának, végre felállott és karonfogta Rappaportot.

– Most gyere, – mondotta türelmetlenül – és nézd meg. Azt akarom, hogy nézd meg. Te orvos vagy és meg kell rajta látnod, mibe halt bele.

Rappaport szeliden ellenkezett, végül ezuttal is engedett Gézának. Elindultak a Molitor-palota felé. Amikor a házhoz közeledtek, a Géza lázas felindultsága halkabbá lett és lassanként csüggedt hallgatás lett belőle. A ház előtt Ágnessel találkoztak. Géza köszönt neki és tovább akart menni, be a házba. Ágnes azonban megállott és kezet nyujtott neki. Géza ekkor bemutatta Rappaportot. Ágnes nagyon kedves volt Rappaporthoz, Rappaport tartózkodó, lányos mosolygással beszélgetett vele. Ágnes odafordult Gézához:

– Fel akarnak menni? – kérdezte.

Géza ugy érezte, hogy lehetetlen kerülgetnie azt, ami a lelkét foglalkoztatja.

– Azért jöttünk, – mondta komor őszinteséggel, hogy az öreg ur holttestét megnézzük. Én azt remélem, hogy ha ő… ha egy jó orvos megnézi, akkor… akkor meg tudja állapitani a halál okát.

Ágnes elkomolyodva bólintott.

– Hát nézzük meg, – mondta. – Hiszen én is orvos vagyok.

Bementek a kapun és átmentek az alsó folyosón a kert felé nyiló csarnokba, amely rendesen zárva volt és amelyben most ott állott már a ravatal. A csarnokban még dolgozott a temetkezési vállalat egy-két embere, de a csarnok már be volt vonva feketével és a ravatal körül égtek a gyertyák. A ravatalon ott feküdt Molitor Árpád. Géza elfogódva állott meg a ravatal előtt és halk szorongással nézett fel a halottra. Valóban meghalt? Még mindig olyan, mintha aludnék. Felrázta magát ebből az elfogultságból, hogy Rappaportot nézze. Rappaport figyelmes, udvariasan kegyeletes arccal állott meg előbb a ravatal egyik oldalán, azután lábujjhegyen átkerült a másik oldalra. Figyelmesen és udvariasan vizsgálta a halottat, mintha megszólitásra várna tőle. Ágnes mozdulatlanul várt, a tekintete azonban ugy tetszett, lassan gunyossá válik. Rappaport lábujjhegyen visszajött. Géza izgatottan szólni akart hozzá, de Ágnes megelőzte.

– No, mit talál? – kérdezte halkan, egy kis felsőbbséggel.

Rappaport udvariasan oldalra hajtotta a fejét.

– Hm, – mondotta elnyujtva és nagyon halkan, – legfeljebb a hulla szine volna szembeötlő.

Ágnes hátrakapta a fejét, egy másodpercig összehuzott szemmel nézett Rappaportra, azután bólintott és halkan, elismerően igy szólt:

– Igen, az arc üdesége határozottan feltünő. Például az ajkak egyenesen pirosabbak, mint életében voltak.

Most Rappaport nézett rá meglepetve, azután ránézett a halottra, azután tartózkodva, lesütött szemmel mondta:

– Itt nyoma sincs a rendes szürkészöld szinnek. És nagyon tanulságos lenne a háton és a nyakon a hullafoltokat megnézni.

– Esetleg azok is vörösek lennének, – mondta komolyan Ágnes.

– Tanulságos lenne a vérvizsgálat, – szólt halkan Rappaport.

– Luggal, – mondta Ágnes. A vér nem lenne a lugtól piszkos-szürke, hanem

– … szép cseresznyepiros szinü.

Ágnes komolyan bólintott, azután megfordult és elindult kifelé. Géza reszkető türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetésüket. Most megfogta a Rappaport karját és vitte kifelé. Mikor kiértek, Ágnes megállott.

– Mi volt az? – kérdezte Géza. – Mit beszéltek?

Ágnes nem felelt neki. Kezet nyujtott Rappaportnak.

– Én most felmegyek, – mondta. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. Jöjjön el hozzánk egyszer. Hamarosan. Igen? Viszontlátásra.

Bucsut intett Gézának és elindult.

– Miről beszéltetek? – kérdezte Géza.

– Mennénk be, – felelte Rappaport, – valahová… a szobádba.

Géza felvitte a szobájába.

– Hát kérlek, – mondta itt Rappaport lesütött szemmel, – a hulla akkor szokta az ilyenféle eltérést mutatni a rendes szürkészöld és szederjes szinektől, ha a vér szaturálódott valami idegen anyaggal. Ilyen esetekben nem jogtalan az a feltevés – de mindenekelőtt vérvizsgálatra lenne szükség – hogy a halál mérgezés és pedig gázmérgezés következtében állott be.

Géza felorditott. Halálsápadt arccal, őrjöngő szemmel rohant az ajtó felé, az ajtónál tántorogva megállott, azután lassan megfordult és lihegve visszavánszorgott a szobába.

– Megálljunk csak, – nyögte keserü dühhel. – Még nincs itt az ideje, hogy a gyilkos torkának menjek. Oh, hohó, itt vigyázni kell; királyi gazemberrel állunk itt szemben, aki gondoskodott róla, hogy ha mégis vádat találnak emelni, ne ő legyen a vádlott, hanem én, A sátánnal birkózunk itt öregem, legyünk okosak, mint a pokol.

Megrázta magát, felállott, sétált a szobában egy ideig, azután kisimult és megnyugodott arccal, higgadtan és csendesen mondta:

– Most meg fogjuk állapitani, miképen történt a gyilkosság. Egyelőre a következő adataim vannak. Én tizenegy óra után jöttem haza; a bolond öreg Noszlopy állitása szerint tizenegy óra husz perckor jöttem fel a lépcsőn. Ezt az állitást megbizható adatként elfogadhatjuk. Elszittam egy szivart, – ideges, gyors szivarozó vagyok; ez tarthatott huszonöt percig. Lefeküdtem, olvastam, készültem elaludni, mindez igénybe vehetett tizenöt percet. Ekkor, körülbelül éjféltájban, feljött ide, a második emeletre Zoltán. Végigment tehát az első emeleten, ahol kijött a szobájából, tizenkét órakor. De pont éjfélkor kialudt a fény.

Ránézett Rappaportra, Rappaport feszült figyelemmel hallgatta.

– Ez, – mondta Géza, – tökéletesen megbizható adat. Pont éjfélkor kialudt a fény. Milyen fény aludt ki? A gázlámpa fénye a Molitor Árpád szobájában. Az első emeleten senki másnál nem égett már lámpa. Noszlopy kapitány lefeküdt és szokása szerint rögtön elaludt, ezuttal különösen elégedett lélekkel azért, mert barátját az én készülő merényletemmel szemben megvédte. Zoltán pedig… Zoltán pedig kint volt a folyosón. Mi történt Molitor Árpád szobájában? Az öreg tiz óra után lefeküdt, hogy uj végrendeletéről őseivel tanácskozzék. Az ajtaját gondosan becsukta, mert mindig zárt ajtók mögött aludt és mindig teljes világosságban. Félt az éjszakától, amelyet pedig többnyire egészségesen átaludt. Azt szokta mondani, azért ég egész éjjel a szobájában a lámpa, mert nem alszik. Ez nem volt igaz. Tiz óra tájban el szokott aludni és nyolc óra tájban frissen fel szokott kelni. Tizenegy óra után tehát mélyen aludt, bár az ernyőslámpa előbb teljes fénynyel megvilágitotta a szobát, majd pont éjfélkor kialudt.

Géza elhallgatott nehány másodpercre és kérdően ránézett Rappaportra. Rappaport bólintott. Eddig minden rendben van. Géza is bólintott, azután még nyugodtabban, egészen hideg tárgyaló hangon folytatta:

– Itt felvetődik egy kérdés, amelyre, ha lehet, felelni kell. Miért égett tegnapelőtt éjjel gázlámpa Molitor Árpád szobájában; helyesebben: mi vagy ki rontotta el a villamos világitást? Estefelé a villamos világitás még rendben volt. Tiz óra tájban elromlott. A szerelők azt mondták, egyszerü rövid zárlat volt az egész. Ha tegnapelőtt este tiz óra tájban például rám nézve állott volna elő olyan helyzet, hogy ebben a helyzetben szükségem van a villamos világitás elrontására, mit tettem volna? Egy másodpercre feljöttem volna a hallból ide a második emeletre, ahol akkor senki sincs, fogtam volna egy vasdarabot…

Körülnézett a szobában. Az éjjeli szekrényéről levett egy zsebkést, kinyitotta és odament vele egy villamos kontaktushoz.

– Két sarkot egyszerüen összekötöttem volna…

A zsebkés vasrészébe lila szikrázás suhant át, hangos sercenés és sustorgás hallatszott, és a villamos lámpa kialudt. Az ablakon az utca bágyadt fénye szürődött be. Géza visszaült a helyére.

– És meg lett volna a rövid zárlat. Ezt tehettem volna, ha például kilenc óra tájban arról értesültem volna, hogy egy végrendelet a káromra készül megváltozni. De ez a feltevés nem is szükséges a bizonyitáshoz. Én ragaszkodom hozzá, mert én látom… én itt, magam előtt látom az egészet… mert előttem a gyilkosnak nincs többé titka. – De mondhatjuk azt is, hogy a villamosvilágitás valami más ok következtében egyszerüen elromlott és a gyilkos csak ezt a véletlent használta fel. Mondhatjuk azt is, hogy ez a véletlen sugalta neki a gondolatot. Maradjunk tehát e mellett. A véletlen sugalta neki a gondolatot. Pont éjfélkor kijött a folyosóra és indult felfelé a második emeletre. A folyosó közepén égő gázlámpát eloltotta. Sötétségre volt szüksége. Tudta, hogy eloltja majd a villamos lámpát a második emeleten is. Tehát eloltotta. Sötétség lett. Indulhatna tovább. Az első emeleten azonban a lépcső kanyarodásától éppen balra ott van a gázóra egy kis függöny mögött, mely épen olyan vörös, mint a folyosó szőnyege. Vagy mint a vér. Ha ennek a gázórának a nagy csavarját egyszer elforditja az ember, egészen jobbra, akkor valamennyi lámpaláng, amely az emeleten még ég, kialszik, mert hiszen a közös vezetéket elzárták. Hát kialszik. Az ember néhány másodpercig vár a gázóra mellett. Ha valamelyik szobában mozgást hall, esetleg csengetést, vagy haragos lármát, akkor módjában van visszavonulni a szobájába és aludni. Sok minden egyéb lehetősége is van, ha épen lármát hall. De ha teljes csend van, akkor az egy égő lámpa kialvását senki se vette észre és akkor megint vissza lehet a kulcsot forditani egészen balra, hogy a vezeték ismét bőven öntse a gázt néhány óra hosszat. Az ember ekkor elmegy szerelmi találkozóra és hajnaltájban, amikor hazatér, három-négy órakor, ismét csavar egyet a gázóra csapján. Elzárja. Ha három-négy óra hosszat ömlött belőle a gáz, akkor megtette a kötelességét. Gyilkos módon megtöltött egy szobát. Most adjunk neki módot az elillanásra délelőtt tizenegyig, amikor majd be kell törni az ajtót. Amikor az ajtót betörjük, mindenkit kiparancsolnak a szobából. A rossz szagra ráfogjuk, hogy kozmetikai szerektől ered. A halott amugy is egész éjszakára nyitva tartatja a szomszéd szoba felső ablakát, mert az hiszi, hogy a friss levegőtől az ember fiatal marad. A szellőztető készüléket mindenesetre rögtön meginditjuk. Amire az orvos jön, már legfölebb szivszélütést állapithat meg. Ha azonban vagy az orvos, vagy más gyanakodni találna, ki az akkor, aki itt gyanus lehet? Nem más, csak az, aki a halottat pár órával előbb kiirtással fenyegette, aki a kitagadástól tartott és aki ellen tanu is van: bizonyitván, hogy éjjel őt látta a gázóra közelében.

Géza felállott, odalépett Rappaporthoz és rátette a kezét a vállára.

– No öreg Rapp, mit szólsz ehhez?

Rappaport sápadtan ült a homályban, nehezen kereste a szavakat; ekkor azonban felnyilt az ajtó és Czáránné nézett be.

– A világosság miatt tetszett csengetni? – kérdezte. – Már ég a gáz. A villamosság az egész balszárnyon elromlott.

Géza odament a gázlámpához, meggyujtotta, azután visszafordult Czáránné felé.

– Jőjjön csak Czáránné – mondotta – mi van ezekkel a lámpákkal? Mit romlanak el ezek most folyton?

Czáránné bejött a szobába és köszönt Rappaportnak.

– Tetszik tudni, – mondotta – ez is bizonyosan olyan. Háborus munka. Azelőtt évszámra nem volt bajunk vele. Most meg három nap alatt másodszor ég ki. Tegnapelőtt az első emeleten.

– Szerencse, – mondotta Géza – hogy be van a gáz vezetve. Sok gázt használunk el?

– Dehogy – felelte Czáránné. – Lent a konyhában, igen; de itt az emeleten félévszámra semmit. Csak ha néha el van romolva a villamos világitás.

– Mikor fizették az utolsó gázszámlát?

– Meg van annak féléve is. Azóta se itt, a másodikon, se az elsőn meg se volt gyujtva egy se.

– No jól van, Czáránné. Mi ujság magánál?

Czáránné rémült tekintetet vetett Rappaportra, a szája vonaglani kezdett, azután elfehéredő arccal sugta:

– Levelet kaptam az uramtól. Két-három nap mulva itthon lesz.

– No, Czáránné, hiszen akkor…

Az asszony egész teste reszketett. Rémület és zokogás rázta. Géza szólni akart hozzá, de az asszony hirtelen megfordult és kirohant. Géza elgondolkozva nézett utána, azután igy szólt:

– Ezt majd holnap. – Most… most szedjük még össze azokat az adatokat, amelyek összeszedhetők. Mit gondolsz, mennyi gáz árad ki egy ilyen lámpa csövéből óránkint?

Rappaport vállat vont.

– Azt könnyü kiszámitani, – mondta.

– Hát számitsd ki.

Rappaport megnézte a cső vastagságát, ceruzát vett elő, számitgatott és végül igy szólt:

– Egy óra alatt kiömlik egy ilyen csövön száz-százhusz-száznegyven köbdeciméter világitógáz.

– Mondjuk százhusz – szólt Géza. – E szerint három-négy óra alatt három-négyszáz köbdeciméter. Most gyere velem.

Kivitte a folyosóra. A gázóra előtt megállott, félrehajtotta a függönyt és lehajolt a fogyasztásmérő készülékhez.

– Nézd meg – mondta – ez ugyszólván a nullán áll. Félév óta most ég itt először gáz. Az első emeletinek e szerint egy félköbmétert kell mutatnia.

Lement az első emeletre. Rappaport dobogó szivvel ment vele. Kényelmetlenül érezte magát, kinos volt számára az a gondolat, hogy valaki rajtakaphatja őket ezen a vizsgálódáson. Géza azonban lehajolt a gázórához, kiegyenesedett és nyugodtan mondta:

– Nézd meg; majdnem egy fél köbméter. Épen elég arra, hogy eltegyen az utból valakit.

A második emeletről Ágnes jött lefelé. Megállott a lépcsőnél és felemelt fejjel, csendesen kérdezte:

– Mit csinálnak maguk itt?

– Azt vizsgáljuk, – felelte Géza fanyar komolysággal, – mennyi gáz fogyott itt el tegnapelőtt óta.

– Ah, ez érdekes.

Megfordult és lassan ment lefelé a lépcsőn. A földszinten befordult a hallba és visszanézett Rappaportra:

– Nem ül le egy kicsit beszélgetni?

Rappaport leült. Géza elkomorodva járkált ide-oda és egyre sötétebb dermedtséggel sülyedt magába. Ágnes elfogulatlan derüvel intézett néhány kérdést Rappaporthoz – a fronton való élményeiről, az orvosi terveiről – és nemsokára barátságosan bizsergő beszélgetésbe merültek. Hét óra tájban Zoltán átment a hallon. Ágnes ekkor meghitta Rappaportot vacsorára. Rappaport elfogadta a meghivást. Később lejöttek a család többi tagjai is és Zoltán is visszajött a hallba. Ágnes felállott.

– Mi mondta nyugodtan, – most fel fogunk menni. Vendégem van vacsorára.

Zoltán ekkor odalépett hozzájuk:

– Miért akar megfosztani bennünket attól az örömtől – mondta szeretetreméltóan – hogy a maga vendége a mi vendégünk is legyen?

Ágnes egy könnyü fejhajtással válaszolt. Zoltán bemutatkozott Rappaportnak és megkérte, hogy tisztelje meg őket; szerezze meg azt az örömet, hogy –. Rappaport félrehajtott fejjel állott, megköszönte a meghivást és könnyedén elpirult, zavart, lányos arccal viselte el, hogy megismertessék a család többi tagjával, köztük Noszlopy kapitánnyal is. A vacsoránál Rappaport előbb megigézetten bámulta Zoltánt, azután megrettent attól a gondolattól, hogy Zoltánnak feltünik az a csodálkozó bámulás és Marianne-nal kezdett beszélgetni, aki mellette ült. Marianne hallgatag és dacos volt, minthogy azonban Rappaport ugy beszélt vele, mint egy királynővel – mert minden nővel igy beszélt, a tiz éves lányokkal is és az utcai lányokkal is – hamarosan felmelegedett és nemsokára lázas, halk beszélgetésbe fogott Rappaporttal. Kozmetikai szerekről, toalettekről és ékszerekről volt szó, végül egy jelentéktelen, de ragyogóan öltözködő kis szinésznőről, akit Rappaport személyesen ismert. A többiek halkan és tartózkodóan beszélgettek a háboruról és háborus dolgokról. Géza néha felrázta magát és szólt egy-egy szót, de azután megint sötét, szinte magánkivül való töprengésbe merült. Vacsora után lementek a hallba. Tiz óra után Gyurinak és Mariannenak le kellett feküdnie; Marianne szivszakadva bucsuzott Rappaporttól és könyörgött neki, hogy máskor is jöjjön el, itt eddig mindenki olyan unalmas volt, most végre akadt egy érdekes ember, akivel ő nagyszerüen, nagyszerüen mulatott. Rappaport tartózkodóan mosolygott.

Azután ő is menni készült. Géza hallgatott, de Ágnes tartóztatta.

– Maradjon még, – mondta neki barátságosan. Nem szereti az éjszakai beszélgetéseket? Mi tegnap is órák hosszat beszélgettünk Gézával. És én ma is mindjárt friss fekete kávét főzök.

– Ugy? – kérdezte Zoltán udvariasan, – ma is hosszu virasztás lesz.

– Igen – mondta Ágnes, – nincs kedvem lefeküdni.

Szembe fordult Zoltánnal.

– És a második emeleten – folytatta nyugodtan, – elromlott a villamos világitás. És én gyülölöm a gázvilágitást. És félek tőle.

Rappaport elsáppadt. Géza égő szemmel meredt Zoltánra. Zoltán csendesen fujta a szivarja füstjét és nyugodtan bólintott és derülten nézett bele az Ágnes szemébe.

– Igaza van, – mondta nyugodtan. – Én is gyülölöm. Tegnapelőtt itt az első emeleten is elromlott a villamos világitás. Ez mind a háborus anyag silányságától van.

Megállott egy másodpercre, azután közömbösen huzta fel a szemöldökét.

– De félni a gázvilágitástól a végén csak annak van oka, aki nem tud vigyázni.

Nyugodtan szivta tovább a szivarját. Ágnes tehetetlenül és ijedten nézett rá. Rappaport zavartan vizsgálta, Géza fuldokló, mély lélegzeteket vett, Zoltán csendesen beszélt tovább a háborus kopásról.

– Ez a ház is vigasztalanul megkopott a háboru alatt – kivül-belül csorbul, kopik és repedezik. Az öreg ur erkölcstelenségnek tartotta ilyesmire pénzt költeni a háboru alatt. Most pedig, a negyedik évben már az anyagok is hiányzanak a rendbehozatalhoz. És ha megvolnának, attól kellene tartani, hogy kisebbrendü lázadást okoz, ha az emberek látják, hogy ilyesmire van pénz.

A beszélgetés lassan folyt tovább. Rappaport végre felállott és indult haza. Géza kikisérte. Mire visszajött, a hallban már csak Ágnes és Zoltán volt. Ágnes állott; nekitámaszkodott egy asztalnak, mint aki védekezik egy támadás ellen; előtte állott Zoltán és előrehajló, karcsu testtel, feléje hajló fejjel halkan beszélt neki.

Géza habozva állott meg. Ágnes hozzáfordult és levegő után kapkodva, kihivó nyugalommal mondta:

– Jőjjön Géza. – Üljön le. – Akar egy csésze feketekávét?

Zoltán lassan visszafordult. Az arca teljesen nyugodt volt. Csak hosszu pillái ereszkedtek rá egy kissé mélyebben a szemére és szürke szemében égett halálos tüz. Géza megállott előtte, a homloka lüktetni kezdett és az egész teste eltelt a mérkőzés és a leszámolás forró gőgjével. Három másodpercig farkasszemet néztek, azután Zoltán nyugodtan mondta:

– Akkor hát… ha ti még virasztotok, jó éjszakát.

Megfordult és könnyü lépésekkel nyugodtan kiment. Géza felindultan bámult utána. Ágnes fáradtan beleült egy karosszékbe és töprengve nézett maga elé. Hosszu csend volt. Azután Géza is leült. Ágnes ekkor feltekintett és most sokáig, hallgatva néztek egymás szemébe. Az Ágnes aranybarna szemében egy tiszta akarat lobogott; azután könnyü zavarodottság támadt benne. Őszinte, szép száját kissé fájdalmasan elhuzta; bólintott, mintha egy kimondatlan kérdésre felelne és igy szólt:

– Előbb majd én mondok el mindent. Nehezemre esik. Két nap óta fájdalmasan érzem, hogy mégis nő vagyok és hogy bizonyos lelki dolgokban alapvető különbségek vannak férfi és nő között. Öt éves korom óta nevelem rá magamat, hogy elfogulatlanul álljak szemben némely dolgokkal és felsőbbségesen beszéljek róluk, és tegnapelőtt óta…

Elpirult. Elforditotta a fejét. Azután megrázta magát, összeszoritotta a száját és száraz hangon folytatta:

– Tegnapelőtt este, amikor maga itt elmondta végre azt, amit én hetek óta vártam már, akkor nekem nagyon jó kedvem támadt. Az az érzésem volt, hogy csak nagyon kell akarnom valamit és teljesedik, amit akarok. Zoltánnal később egyedül maradtam. Arról beszélgettünk, hogy a magunk fajtáju embernek joga van rá, hogy értéktelen öregeket és alacsonyrendü gyöngéket eltoljon az utjából. Most, utólag, ha visszanézek… azt kell mondanom… valami furcsa lelki részegség volt ez…

Megint megzavarodott, elpirult, elforditotta a fejét egy másodpercre, azután elszántan folytatta:

– Én egész életemben arra készültem… orvos csak azért lettem… hogy ha elérkezettnek látom rá az időt, akkor nyugodtan, tiszta fejjel, részegség nélkül válasszam meg azt a percet és azt a férfit, akinek… átadom magamat… És tegnapelőtt éjjel ugy éreztem… és azt gondoltam, hogy Zoltán az.

Elsápadt. A vonásai megmerevedtek, a szeme elbágyadt.

– Utólag – mondta nagy erőfeszitéssel – megállapitottam, hogy rettenetesen tévedtem. Mindenben tévedtem. De ez nem tartozik ide. Ide az tartozik, hogy: beleegyeztem abba, hogy Zoltán tizenkét óra tájban feljőjjön hozzám; Zoltán feljött; ő is… ugyszólván mámoros volt; és később… amikor azt hitte, hogy én… ugyszólván az ő szerelmi rabszolgaságába kerültem… akkor gőgösen, részegen, felsőbbségesen azt mondta…

Megtörölte verejtékező, sápadt homlokát. Elborult, fájdalmas arccal, mintha visszahallgatózott volna a tegnapelőtti éjszakába, iszonyodva suttogta:

– A fülembe suttogta, hogy ma milyen szép napja van. Három évig várt reám és ma a karjában tart. Ölni és szeretni: ezért szép az élet. Engem elvett magának és valakit kiküldött az életből. Hogyan küldte ki? Sokféle módja van annak. A gázórán kettőt fordit például az ember. Első találkozóra megy ahhoz a lányhoz, a kit életében legforróbban kivánt és akire három évet kellett várnia és utközben jókedvüen legyint valakinek, hogy menjen ki az életből. Igy jó szeretni. Királynak érzi magát az ember. Istennek.

Ágnes elhallgatott Néhány hosszu lélegzetet vett, aztán kiegyenesedett.

– Eddig van, – mondta.

Várt egy kicsit. Szótlanul nézett Gézára.

– Most beszéljen maga, – mondta csendesen.

Géza eddig visszafojtott lélegzettel hallgatott. Most szorongva nézte Ágnes megnyugodott arcát és nagy erőfeszitéssel kereste a lelkében, mit mondjon neki. Végre megszólalt. Érezte, hogy egészen mást mond, mint amit akart.

– Én láttam, – mondta halkan, – Zoltánt, amint… magához ment.

Ágnes felkiáltott:

– Látta?

– Láttam, – mondta Géza fájdalmas révületben. – És az volt az érzésem… hogy oda kellene mennem… betörni az ajtót… a nyakánál fogva kihurcolni…

Szégyenkezve és dadogva beszélt. Ágnes azonban egyszerre felsikoltott, tikkadtan és kínlódva keresett szavakat, gyötrődve nyujtotta előre erős, fehér ujjait, azután rátette a kezét az arcára és a két keze mögül lihegve mondta:

– Hát akkor… hiszen akkor… maga akkor…

Elhallgatott. Levette a kezét az arcáról és sápadt, fagyott arccal mondta:

– Ne erről beszéljünk. Nem erről kell beszélnünk. Azt mondja meg, mit akar most tenni.

Géza megértette. Világos bágyadtsággal látta az egész helyzetet és csüggedt engedelmességgel kezdett beszélni:

– Amikor megértettem, hogy mi történt… mert maga rávezette Rappaportot arra, hogy a halál igazi okát megjelölje…

Ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlanul ült és várt.

– … akkor az volt az első érzésem, hogy most oda kell rohannom és le kell számolnom a gyilkossal. Akkor megállitott az, hogy tökéletes és végleges bizonyitékok még nem voltak a kezemben. Most a kezemben vannak. Egész este éreztem, hogy magától megkapom őket, épen ugy, mint ahogy a Rappaport első szava után teljes világossággal láttam… láttam, hogyan történt az egész. És most órák óta azon gondolkoztam: mi a teendő, ha a végső bizonyitékot is megkapom. Holnap meggátolni a temetést? Megvizsgáltatni a holttestet? Vádat emelni Zoltán ellen? Tegyük fel, hogy ez megtörténik. Akkor mindent összeszámitva, mégis csak egyetlen olyan bizonyiték van, amelyet idegen ember is számbavehet: a maga vallomása. Nem is vetem fel azt a kérdést, milyen rettentően kínos lenne ez magának. Ha szükségesnek itélnők, el kellene viselnie. De használna-e? Mennyi hitele lenne? Mi mindent lehetne ellene vetni! És abban a percben, amelyben kiderülne, hogy a halottkém elfogult, könnyelmü s ügyetlen szamár volt, – nem szép, természetes halál köszöntött be egy öreg emberhez, – nem is egyszerü katasztrófa történt, hanem gyilkosság történt, abban a percben vádat emelnének más valaki ellen: én ellenem. Az őrjöngő öreg Noszlopy már azzal is megvádol, hogy Zoltán életére törtem. Ebben az őrültségben szép rendszer van. Kiderülne, hogy Noszlopy engem már régen szemmel tart, tegnapelőtt éjjel is majdnem tetten ért. Kiderülne, hogy én valóban kiirtással fenyegettem meg áldozatomat. Egy szóval: ha általában gyilkosságról lenne szó és nem egyszerü katasztrófáról, akkor nem Zoltán lenne az igazi vádlott, hanem én, aki előbb az öreget tettem el láb alól, azután az örökösét akarom láb alól eltenni. Ezt is el lehetne viselni. Bele kellene menni ebbe a harcba, ha a sikernek a legkisebb reménye is megvolna. De alapos megfontolás után azt kell mondanom, hogy a sikernek a legkisebb reménye sincs meg.

Ágnes komolyan bólintott:

– Nincs.

– Marad tehát az, – folytatta Géza, – hogy a halottat engedjük eltemetni és mi élők tegyük meg a kötelességünket.

Ágnes mereven intett igent. Géza lassan lehajtotta a fejét.

– A gyilkost – mondta halkan – halálra itélni, az itéletet rajta végrehajtani, jöjjön utána, aminek jönnie kell. – De mi vagyok én, hogy én halálos itéleteket hozzak és halálos itéleteket végrehajtsak? Olyan feddhetetlen az én lelkem és vértől olyan tiszta az én kezem, hogy én nyugalmas lélekkel halálos itéletet hozhatok? Az én számomra a más emberek felett napról-napra itélő és utána nyugodtan élő biró is olyan emberi csoda, amely örökre megfoghatatlan marad nekem. Gyilkosság történt. Igen. De ha én itélkezném és az itéletet végrehajtanám, – végrehajtanám, akármi jön utána, – akkor… akkor az volna, hogy egyszerüen még egy gyilkosság történt. Embernek nincs ember felett itélni joga. – És hátha az én megrendülésemnek és felháborodásomnak az igazi forrása csak az az érzés, hogy egy nagy vagyontól elütöttek? Nem egy tiszta erkölcsi harag lázadt fel bennem, hanem tisztátlan kapzsiság. És amikor most annyi fiatal és szép élet ér korai és szörnyü véget a világon, szabad-e akkor épen ennek az egy életnek az elmulása miatt olyan megtorló munkába fogni, amely majd lehetetlenné teszi azt, hogy valamikor talán a többiekért áldozza fel az ember magát? És hátha azt kellene tenni és nem mást, hogy odalépünk a gyilkos elé és azt mondjuk neki: tudjuk, hogy bünös vagy, mi nem itélkezünk feletted, de te értsd meg a tulajdon lelked kinja által, hogy…

Ágnes maró és keserü megvetéssel, nagyon halkan felnevetett. Eddig mozdulatlan arccal hallgatott, most halk felnevetése után a gyötrődő lenézés két mély ránca huzódott lefelé a szája két oldalán. Géza felemelte és csüggedten leejtette a kezét:

– Mit kell tennem? – mondta fájdalmasan. – Mit szabad tennem? Mit tegyek?

Ágnes felállott. Egy merev fejmozdulattal jelezte, hogy elég volt a beszélgetésből, – menjenek fel; és kinlódóan kevély, hideg arccal, szótlanul indult felfelé a lépcsőn. Géza fáradtan ment mögötte. Amikor felértek a második emeletre, Ágnes megállott, szembe fordult vele, meg akart szólalni és kétszer hiába kereste azt a szót, amelyet mondani akar, végre a Géza szemébe nyugodtan betekintve, halkan igy szólt:

– Én azonban halálra itéltem. És az itéletet végre is fogom hajtani.

Megfordult és elment a szobájába. Géza megrettenve nézett utána, azután ő is bement a szobájába és lefeküdt.