XVII.

Minden este ujra együtt voltak. Géza a hipnotikus álomban teljesen átadta már az akaratát Ágnesnek, nem volt többé semmiféle titka Ágnes előtt, de a szervezete még mindig heves, görcsös felindulással tiltakozott az ellen, hogy mindazzal, ami történt, éber állapotban is szembenézzen. Egy hét mulva Ágnes végre este elaltatta és igy szólt hozzá:

– Figyeljen ide, Géza. Én ezt ugy akartam elmondani magának, hogy már éber állapotban és teljesen szabad itélettel hallgassa végig. De most elmondom igy. Elmondom… miért tartom én magamat a Zoltán gyilkosának. Akarja ezt tudni?

– Akarom, – felelte Géza a feszült figyelemtől merev arccal.

– Emlékszik-e még arra a koratavaszi estére, amikor maga odalépett az öreg Molitor Árpádhoz, megérintette a vállát és olyan kegyetlen dolgokat mondott neki a kipusztitandó hetvenévesekről?

– Emlékszem.

– Mielőtt akkor maga megmozdult, én magára néztem és ezt gondoltam: ne türd már tovább az ostoba fecsegését, állj fel, menj oda hozzá és mondj neki olyan kegyetlen dolgokat, hogy a vér fagyjon meg az ereiben tőle. Erre maga felállott, odament, beszélni kezdett… én részeg lettem az örömtől. De ekkor még nem értettem, mi történt. Részeg voltam… azt hittem, a fiatalság ereje mámorosodott meg bennem… és aznap elkövettem az életem legrettentőbb tévedését. Maga emlékszik rá. Látta…

– Láttam, – szólt sötét arccal Géza.

– Már akkor… már a második percben éreztem… hogy rettentő hibát követtem el. Hogy mondjam ezt el?… ez irtózatos… a testi és lelki életnek olyan megrendülése egy lánynál… aki igy tévedett… hogy én még akkor éjjel… odavánszorogtam a szekrényemhez… kivettem belőle a ciankálit, amelyet benne tartogattam és véget akartam vetni mindennek. De amikor a halálra készültem, akkor végiggondoltam az elmult három éven. És egyszerre világossá lett előttem, hogy én mindig magát szerettem. És ha egy lány… tévedésből, véletlenségből… erőszak miatt… odaadta a lányságát valakinek, akit nem szeret… még ha hozzáesketett felesége lenne is… ilyenkor a lelkében azt a férfit mégis halálra itéli. Higyje el: minden lány azt a férfit, akit nem szeret, de akinek magát oda kellett adnia. És én ekkor még azt is megértettem, hogy magát szeretem és hogy ő idegenitett el magától. És akkor töprengtem és vivódtam. És megértettem, hogy neki el kell tünnie; meg kell hallnia; örökre el kell takarodnia, hogy maga engem szeretni tudjon. Egy özvegyet már lehet szeretni. Én Zoltánt halálra itéltem. Maga ezt tudta.

– Tudtam.

– El is mondta, hogy az elhatározásaiban milyen szerepe volt ennek a tudatnak. A másik, az erőszakos, az ölni is kész énje pontosan érezte, hogy nemcsak szeret engem, hanem hogy ez az utja annak, hogy mi végre találkozzunk. De azt nem érezte és nem tudta, hogy ezt az énjét is mennyire én irányitottam… mennyire én idéztem fel…

– Ezt nem tudom. Ezt nem értem…

– Akkor… azon az első estén… azt hittem, csak valami különös véletlen, hogy maga azt teszi, amit én gondolok: feláll, odalép az öreg Molitor Árpádhoz, kegyetlen dolgokat mond neki. Később észrevettem, hogy ha ránézek magára és nagyon akarok valamit… nagyon akarok… akkor maga vonakodva és habozva, de megteszi. Igy van ez?

– Igy van. Egy furcsa… hajtó és taszitó érzés volt…

– Néhány héttel ezelőtt, mikor megint rejtelmes dolgok kezdtek itt a házban történni, Rappaport végre elmondta nekem a maga betegségének a történetét… és a kettős tudatának a titkát. Abban állapodtunk meg, hogy egyesült erővel rávesszük arra, hogy gyógyittassa magát. Én azonban egy este ideálltam maga mellé… és olyan hangon beszéltem magához… és ugy néztem a szemébe… azzal a könyörtelen akarattal… egyszóval… röviden azt láttam… hogy egy ilyen erős felindulás olyan pszichikai megrendülést jelent magánál… annyira ugy hat a maga érzékeny idegrendszerére, mint egy trauma… hogy utána fejfájást kap és a fejfájás után feléled a második énje. Ezt szándékosan csináltam május tizenegyedikén; és aznap tudtam már, mit fogok másnap este tenni. És másnap este szándékosan mondtam Zoltánnak olyan hangosan, hogy maga is meghallja, hogy pontosan egy órakor bemegyek hozzá. Én készitettem elő mindent… én nyitottam meg az utat… és küldtem magát erre az utra… én vagyok a bünös és én térdre akartam vetni magamat maga előtt, hogy sirva könyörögjek érte: bocsásson meg nekem, szeressen engem…

Hangosan felzokogott. Rappaport rémülten ugrott fel, megfogta a karját, megrázta és rámutatott Gézára. Géza nagy erőfeszitéssel kétszer egymásután felnyitotta a szemét és üveges tekintettel, remegő szempillákkal nézett rájuk. Ágnes egyszerre magához tért. Kijózanodott.

– Aludjék, – mondta csengő hangon Gézának.

Géza ismét aludt. Ágnes azután nyugodtan és parancsoló hangon beszélt tovább vele és azt bizonyitotta neki, hogy tulajdonképen ő a Zoltán gyilkosa. Géza ellentmondott, de annyit elismert, hogy ilyenmódon Ágnes is részes a cselekedetben és bizonyos magas erkölcsi szempontból épen akkora felelősséget visel – talán még nagyobbat – mint ő. Ezután még három nap telt el; a harmadik nap estéjén Géza teljes nyugalommal felelt Ágnes minden kérdésére. Azt mondta, hogy vágyódik rá, hogy teljes tudatossággal, világos és éber öntudattal emlékezzék vissza mindenre, ami történt. Nyugodtan fog itélkezni mindkettőjükről.

– Jól van, – mondta erre Ágnes elfogódottan. Akkor én… visszaadom magának az elhatározása teljes szabadságát. Figyeljen ide. Holnap este pontosan tizenegy órakor eszébe fog jutni minden, amit hipnotikus álmában beszéltünk. A normális, nyugodt öntudata átfogja és magába olvasztja mind a három tudatot: azt, amelyet a gránátrobbanás óta normálisnak érez, de amelybe néha félöntudatos derengések felhőztek bele, az éjszakai második énjét, amelyben minden elfojtott vágyódása és elszántsága kitört és végül ezt a harmadikat, amely a hipnotikus szuggesztió következtében állt elő. Az összeolvadás teljesen nyugodtan történik meg, minden felindulás nélkül, sőt minden izgalom nélkül; az egészséges, teljes, uj öntudata ugy jön meg, mint a friss ébredés egy üditő álomból. Az egész mult ugy jelenik meg, mint egy megszokott, bizalmas emlékkép. Tehát: teljes nyugalomban. Pontosan tizenegy órakor. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Másnap este tiz óra után még az egész család a hallban volt. Gyuri már nem járt iskolába és igy nem kellett pontosnak lennie a lefekvésben. Jókedvüen szaladozott ide-oda és egy tökéletes védelmi berendezkedés tervét készitette el, amelyet a trakostyani Molitor-kastélyba akar bevezetni. Marianne jókedvüen, kivirágzottan beszélgetett Rappaporttal arról, hogy hogyan fog élni nyáron Trakostyánban; mindenesetre megtanul lovagolni is. Noszlopy kapitány legényes hangon Ágnesnek számolt be a szinházi tapasztalatairól és lovagiasan meghitta Ágnest, hogy legyen ő is vendége holnapután a páholyában. Az idő haladt előre és Ágnes végre kérő pillantást vetett az anyjára, aki csendes és boldog mosolylyal nézte a gyerekeit. Az öreg Molitorné erre rögtön felállott és aludni vitte Mariannet és Gyurit. Pár perccel később elment Noszlopy kapitány is. Ágnes egyedül maradt Rappaporttal, és Gézával. Csendesen beszélgettek; Ágnes sápadt volt és néha szorongó pillantást vetett az órára. Rappaport idegesen huzogatta a száját és néha izgalomtól fájdalmas mosollyal hajtotta oldalra a fejét. Csak Géza volt nyugodt.

Tizenegy óra előtt két perccel Géza egyszerre figyelmesen ránézett Ágnesre, azután ránézett Rappaportra.

– Igaz, – mondta kissé nyugtalanul, – hát ma nem lesz séance?

– Nem, – felelte Rappaport bizonytalanul.

– Miért?

– Abban állapodtunk meg, – mondta Ágnes, – hogy ma nem lesz.

– Ugy? – szólt elgondolkozva Géza. – Abban állapodtunk meg. De miért?

– Azért, – felelte sápadtan és reszketve Ágnes, – mert már felesleges.

– Ugy? Felesleges?

Géza nyugtalanul simitotta végig a homlokát, azután a két kezébe hajtotta a fejét. Ágnes és Rappaport sápadtan néztek össze. Géza mozdulatlanul ült egy ideig a kezével az arcán, azután lassan leeresztette a kezét.

– Persze, – mondta halkan. Felesleges.

Felemelte a fejét és előbb Rappaportra nézett, azután hosszu, mozdulatlan pillantással Ágnesre. Végre megszólalt:

– Mindenre emlékszem, – mondta nagyon halkan.

Az arca kissé halvány volt; de a szeme nyugodtan és tisztán fénylett. Ágnes néma reszketéssel nézett rá. Sokáig néztek egymás szemébe. Géza végre megmozdult. Végigsimitotta a homlokát.

– Mégis rettenetes, – mondta halkan és nyugodtan. Ujra ránézett Ágnesre, azután Rappaportra. Megcsóválta a fejét.

– Én magamat, – mondta – büntelennek mégsem tudom érezni.

– Én vagyok a bünös, – jajdult fel sirva Ágnes.

– Nem… vagy legalább is: nem az én dolgom, hogy magáról itéljek.

– De igen. Senki más nem itélhet rólam, csak maga.

– De előbb magamról kell… És én most nem tudom: mit kell tennem.

– Mit akarsz tenni, Géza? – kérdezte remegő hangon Rappaport.

– Még nem tudom. A legegyszerübb az lenne, ha elmennék a vizsgálóbiróhoz és feljelenteném magamat.

Rappaport felállott, odament Gézához és felindultan mondta neki:

– Tudtam. Ezt vártam. Ezt a tervet alaposan végiggondoltam. Két eshetőség van: vagy hisznek neked vagy nem hisznek. Ha hisznek neked, megindul egy botorkáló birósági eljárás, amely igazi bizonyitékok nélkül tapogatódzik ide-oda és végül is azzal végződik, hogy beszámithatatlanság cimén felmentenek és szanatoriumba küldenek. Vagy nem hisznek neked – ami sokkal valószinübb – akkor kerülgetés nélkül csuknak be… igen, a bolondok házába.

– Miért ne hinnének nekem?

– Semmiféle bizonyitékod nincs… se adatod… se tanud.

– Van tanum, ha Ágnes mindent őszintén elmond.

– De én nem mondok el semmit, – kiáltotta Ágnes szenvedélyes haraggal. – Senki itéletének nem vetem magam alá, csak a magáénak. Senki ellen nem vétettem, csak maga ellen. Semmit nem bántam meg… mindent én tettem… mindent én mozgattam az első naptól kezdve…

Géza közbeszólt:

– Mindent maga mozgatott? – kérdezte elgondolkozva.

– Igen. Néha ugy érzem, még azt is én tettem… hogy Zoltán a gyilkosság bünét kövesse el… mindent én tettem azért, hogy… maga előtt… magát… magához… Én semmi mással nem törődöm, csak azzal, hogy maga megbocsát-e nekem.

Géza elgondolkozva nézett rá. Rappaport halkan mondta:

– Igy hárman ültünk együtt, amikor el kellett dönteni, hallgassunk-e arról, hogy ebben a házban gyilkosság történt. Ugy döntöttünk, hogy hallgatni fogunk. A gyilkosság megtorlatlan maradt. Most, hogy megtoroltatott: megint nekünk kell döntenünk. Mit akarsz? Hány halottnak akarod a nyugalmát megbolygatni? Te mondtad, hogy a halottak hadd aludjanak békében. Hát aludjanak békében. Annyi szörnyüség történik most a világon; ki tudja, hány házban, mennyi véres titok lappang; hadd aludjanak a halottak békében. Te nem vagy bünös.

– Hát ki a bünös? Ki követte el a bünt? Mi az, ami bennem akarta és elkövette a bünt?

– Most jól kérdeztél. Benned követte el a bünt valami. Te nem vagy felelős érte.

– De én hordozom magamban. Rettenetes, hogy milyen lelket hordozunk magunkban. Rettenetes, hogy ezt a lelket hogyan mérgezi meg még a háboru. Uristen, mi jön még itt. Irgalmas Isten, hogy omlik itt össze minden.

Mind a hárman hallgattak. Rappaport nagyon halkan mondta:

– A fejsze rátétetett a fa tövére.

Géza bólintott és fájdalmasan merengve nézett maga elé:

– A rettentő hazugság, – mondta, – amelylyel majd le kell számolnunk, az, hogy a halál valami borzasztóan nagy dolog. A magam halála: az borzasztó. A másé: semmiség. Erre a nagy hazugságra kell végre ráébrednünk és ezt kell valahogyan a lelkünkben megőrölnünk. De milyen ember vagyok én, hogy ezt a hazugságot ilyen nyugodtan hurcolom magammal?

– Maga az ember, – mondta Ágnes. – Jó és nemes és tiszta. És a lelkének nagy titkai vannak. Ember.

Géza gondolkozva nézett rá. Sokáig hallgattak. Végre Ágnes remegő ajakkal és sápadtan megszólalt:

– Most meg kell mondania, hogy én… hogy velem… mi legyen…

Felállott és ingadozva odament Géza elébe. Az arcán nehéz könnycseppek gördültek le. Egyszerre odafordult Rappaporthoz:

– Kérem, – mondta sirástól fuldokló, könyörgő hangon, – most… menjen… menjen el.

Rappaport megzavarodott arccal, fájdalmas grimásszal megfordult és lassan kiment. Ágnes ekkor kinyujtotta a kezét a Géza keze felé és térdre esett Géza előtt.

– Én nem birom tovább, – mondta zokogva. Bocsásson meg nekem. És szeressen engem.

Sirva hajtotta oda hozzá a fejét.

– Szeressen engem, – mondta könyörögve.

Géza megindultan simogatta a fejét. Sokáig beszélgettek, Ágnes végül lecsillapodott és megnyugodott. De amikor elbucsuztak egymástól, akkor még egyszer visszaforditotta a fejét és könnyes szemmel, mosolyogva suttogta oda Gézának bucsuzó könyörgésül, hogy szeresse őt. A napok ezután csendesen jöttek egymásután. Géza töprengve járt-kelt; vivódott magával és harcolt Ágnessel, aki alázatos forrósággal könyörgött neki, hogy bocsásson meg neki, bocsásson meg mind a kettőjüknek és szeresse őt. Géza fájdalmasan harcolt négyéves szomjas vágyódásával. Szabad-e a két karjáról ezeket a láthatatlan bilincseket leoldani? Szabad-e magát egy boldog ölelésre felszabaditani? Egy este a hall alatt ujra felhangzott a Czáránné halálfélelemtől reszkető üvöltése. Az elsorvadó megtört asszonyt még idejekorán kiszabaditották a férje kezéből, de Géza ekkor olyan mély megrendülést érzett, amely az egész lelkét összerázta. Ez is élet. Igy is élnek emberek. Bünösen és büntelenül. Kinlódva, szerelemben, halálfélelemben, elválaszthatatlanul. Miért? Hogyan jutottak erre a sorsra? Erre rendeltetett az életük? Az ablaknál állott és kibámult a nyári estébe. És egyszerre olyan forró áhitat rohanta meg, hogy könnyes lett tőle a szeme. Egyszerre az egész teste remegésében érezte, hogy a lelke térdre bukik egy felső akarat előtt, amely mindenkinek kijelölte az utját, amely bekötött szemmel, vak öntudattal küldte őt ölni, amely rárótta a boldogtalan emberiségre ezeknek a véres esztendőknek a sulyos terhét is és azt a megmérgezett lelkü tévelygést is, amely még utána jön. Milyen rettentő évek jönnek még! Hajtsuk le a fejünket és fogadjuk el, ami nekünk kiszabatott.

Később egyedül maradt Ágnessel.

– Ágnes, – mondta halkan, – velem élni nehéz feladat lesz, mert nekem vezekelnem kell… talán az életemmel is.

Ágnes alázatos elragadtatással mosolygott rá. Csendes éjszaka volt. Géza kitárta a karját és megölelte. Körülöttük eltünt minden.

Amikor a barlangjába huzódott ősember reszketve figyelt az éjszakai zivatarra és kint dörgött az ég és egyik villám vakitóbban lobbant el a másiknál, akkor bent a barlangban a remegő férfi és a remegő nő megölelték egymást. A félelem hajtotta őket össze. De az ölelkezésükbe belecsengett valami a végtelenségből; megbuggyant bennük az élet ősforrása: átreszketett rajtuk az az érzés, hogy az örökkévalóságból küldettek el és az örökkévalóság felé visz az utjuk.

Vége.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2	1818. tavaszán	1918. tavaszán
13	anikor	amikor
20	denegerációs	degenerációs
35	visszafojtottt	visszafojtott
50	kiterjednek Noszlapy	kiterjednek Noszlopy
74	Tiz óra téjban	Tiz óra tájban
75	másodprcig	másodpercig
81	előrhajló	előrehajló
92	Géa előtt	Géza előtt
92	iithonléte	itthonléte
98	tudok eludni	tudok aludni
107	kelll neked	kell neked
127	tengerpraton	tengerparton
147	arcccal hallgatott	arccal hallgatott
166	mindinesetre	mindenesetre
170	rendőrtiztviselő	rendőrtisztviselő
221	fogok eludni	fogok aludni
240	Gáza bámulva	Géza bámulva
246	Továbbb	Tovább
254	remagés nélkül	remegés nélkül
299	ráreszkedett	ráereszkedett
300	Eszméleten volt	Eszméletlen volt
303	fejfájásom meszünt	fejfájásom megszünt

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A MOLITOR-HÁZ: DETEKTIVREGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE