XVI.

Másnap frissen és pihenten ébredt Géza és a délelőttöt csendes olvasgatással töltötte el. Déltájban visszajött Rappaport és beszámolt Kovács Janiról és a családjáról. Holnap utaznak a Tátrába. Géza nagyon örült ennek a közlésnek. Ebéd után kimentek a budai hegyekbe, elvitték Mariannet és Gyurit, és velük tartott Noszlopy kapitány is. Kint sétáltak egy kicsit, azután Géza megelégelte a sétát. Egy tisztáson voltak, ahonnan le lehetett látni a völgyre, a völgyön tul a városra és a másik oldalon a hegyekre. Géza végigfeküdt a füvön és kérte a többieket, jöjjenek majd vissza érte. Marianne, aki eleinte szomoru volt, most felvidámultabban tovább akart sétálni; vele tartott Rappaport és Gyuri, és lelkes örömmel állt a társaság élére Noszlopy kapitány, aki mindenképen meg akarta őket uzsonnáztatni a hegy tulsó oldalán lévő vendéglőben. Amióta pénze volt, azóta esténként szinházba járt nagy borravalókat osztogatott és epedve vágyódott rá, hogy másokat vendégül lásson.

Ágnes Gézával maradt. Az otthagyott köpönyegeket összerakta a fübe és leült. A lába előtt feküdt Géza és kinyujtózkodva nézett le a völgybe. Sokáig hallgattak. A közelgő nyár nehéz, meleg, édes levegője vette őket körül.

Géza végre megszólalt. Nem nézett fel; lefelé tekintett a fübe.

– Mondja, Ágnes, foglalkozott maga valaha ezekkel a dolgokkal?

Ágnes habozott egy másodpercig.

– Nem. Soha, – felelte azután őszintén.

– Ugy. Csak most. És most, – miért?

– Azért, mert Rappaport… ugy két héttel ezelőtt elmondta a maga… fejfájásainak a történetét… és be kellett látnom, hogy itt csak… hipnotikus szuggesztióval lehet eredményesen… beavatkozni.

– Ugy. És bizonyosra vette, hogy maga alkalmas rá, hogy engem szugeráljon… vagy hogy én vagyok rá különösen alkalmas?…

– Mindakettőt bizonyosra vettem.

– Ugy. Hm. Furcsa… hogy nincs bennem semmiféle lázadás ez ellen a beavatkozás ellen a legbelső lelki életembe… ellenkezőleg: valami megnyugvást érzek azért, hogy a szabadságom egy részét feladtam. Ugy érzem magamat, mint aki valami nagy elhatározást elhalasztott és most élvezi azt a csendet, amelyhez az elhalasztás juttatta. – Mondja, mi voltaképen a hipnozis és a szuggesztió? Mit tudnak róla? Min alapszik? Mi a lényege?

Ágnes, aki eddig feszült és aggodalmas figyelemmel hallgatta Gézát, most felszabadult mozdulatot tett. Örült, hogy semmi baj nincs és hogy a beszélgetés megint elméleti térre fordult át.

– A lényegéről voltaképen nagyon keveset tudunk, amint hogy lelkünknek vagy agyunknak egész mechanizmusáról egyelőre több a feltevésünk, mint a pozitiv tudásunk. Ha egy tudós szerző azt mondja, hogy a szuggesztió lelkünk dinamikájába való beavatkozás, amely képzeleteket disszociál és asszociál, idegpályákat gátol és viszont idegpályákat megnyit, a tudat alatt lévő képzeteket a tudatba segiti, ezzel csak leirta azt, amit mások más szavakkal irhatnak le, de a lényeg megértéséhez nem juttatott közelebb. A fontos ez: majdnem minden épelméjü ember szuggerálható. De neki is akarnia kell. Kivánnia kell. Éreznie kell, hogy jó és hasznos neki. Igy egyelőre lemondhatunk annak a titoknak a megmagyarázásáról, hogyan tud az egyébként tehetetlen nagy-agy a szuggesztió segitségével egyszerre testi életünk bizonyos funkciói felett is uralomra vergődni.

Géza mosolygott.

– Maga a sebész őszinte lenézését érzi az egész pszichológia iránt.

– Mert a pszichológia alig is nevezhető tudománynak. Kombinálás. Elmélkedés. A dolgoknak uj neveket adnak: ez benne a haladás. A valóság egyelőre annyi, hogy ha a Broca-féle agytekervényt valami ütés szétroncsolja, akkor nem tudunk beszélni. Ha a szürke agykéreg akármelyik része megbetegszik, akkor elveszitjük a lelkünk egy darabját. És a beteg nagyagy beteg lelket jelent; és tönkrement nagyagy azt jelenti, hogy nincs többé lelkünk.

– Hm. Maga ilyen rideg materialista?

Ágnes kissé meghökkent.

– Nem, – mondta egy kis megzavarodottsággal – nem mondom, hogy a nagyagy: a lélek. Csak azt mondom: nagyagy nélkül nincs lelkünk. Se magunk számára, se más emberek számára.

Géza a hátára fordult és nézett fel a tompa kékségü nyári égbe.

– Ha telefonon beszélek magával, – mondta csendesen – és a drótot egyszerre elvágják, azt fogja akkor maga mondani, hogy nekem nincs többé hangom, nincs többé lelkem? – hogy én nem vagyok többé?… Nem mondja. A mechanizmus romlott el. De a szó, a gondolat, a lélek ott van azért tovább is valahol a hitvány anyagon tul és élő életet él. – Ki tudja, mi az, ami bennünk hangot keres és megszólal és aminek az agy csak hitvány eszköze? Honnan jön? Mi a célja? Hová küld bennünket?

Nézett fel a tompa kékségü égbe és orrát, szemét, száját egyszerre egy édesen káprázó lebegés töltötte el. A virágos lehelletü fü és a völgy és a lány, aki mellette ült és a beláthatatlan ég összeolvadt valami remegő egységgé, valami felsőbb valósággá, amely után csak a karját kell kinyujtania, hogy beléje ölelhesse magát. Forró jóérzés melegitette át az egész testét, egy olyan halk mámor, amely minden vércseppet boldog örömre gyujt. Ugy érezte, hogy most mindjárt megért minden titkot; beszijja az egész lét értelmét egyetlen mámoros lehellettel. De nem mert megmozdulni. Félt, hogy a megmozdulással ezt a csendes boldogságot is elriasztja, amelylyel most az élet nagy titkának az előtornácába álmodta be magát. Hosszan és extatikusan mosolygott fel az égre, azután lassan behunyta a szemét. Ágnes visszafojtott lélekzettel, elfogódottan figyelte, azután megborzongva hajolt közelebb hozzá. Ő is megérezte ezeknek a perceknek a titoknyitó varázsát. Sokáig hallgattak. Az egyik félóra eltelt a másik után; végre visszajöttek a többiek és erre ők is józanul felálltak.

Este, amikor a hallban egyedül maradtak, előbb hosszu hallgatás támadt, azután Ágnes tartózkodó mosolygással ránézett Gézára. Géza egy fejbólintással válaszolt. Ágnes felállott és néhány másodpercig az elszánt akarattól kőkemény arccal nézett a Géza szemébe. Azután felemelte a bal kezét a két kitárt ujjal. Géza nehéz pillával követte a felemelt kezet. Ágnes lassan leeresztette a kezét. A Géza pillái lecsukódtak. Aludt. Eddig egy szó se hangzott el közöttük. Rappaport, aki felindultan félrevonult és remegő izgalommal várakozott, elragadtatva fordult Ágneshez. Ágnes egy szempillantással csendre intette. Gézához fordult.

– Nem tud mozdulni, – mondta csengő hangon. Nem érez semmit. Nem hall semmit, csak az én hangomat. Jól érzi magát. Aludjék mélyen.

Leült és néhány másodpercig szótlanul és elgondolkozva nézte Gézát. Azután felállt és megszólalt:

– Figyeljen ide. Hallja, amit mondok?

– Hallom.

– Gondoljon most az elmult hetek eseményeire.

A Géza arca egy másodpercig nyugodt maradt, azután hirtelen eltorzult. Görcsös rángatózás futott végig a vonásain, azután a testén is. Ágnes ijedten és magára boszankodva csóválta meg a fejét és rákiáltott:

– Elég volt. Ne gondoljon többé semmire. Arra gondoljon, amit én majd kérdezek. Rám figyeljen. Aludjék mélyen és nyugodtan.

A Géza nyugalma lassan visszatért; az arca kisimult és a teste megpihent; ujra mélyen és nyugodtan aludt. Ágnes habozva nézett rá. Nem tudta, hogyan kezdjen neki, hogy ennek a kezébe adott léleknek a sebéhez végre gyógyitó kézzel nyuljon hozzá. Gondolkozott, azután elhatározta, hogy az egyenes kérdezést ma is elhalasztja. Mást kérdez.

– Emlékszik-e arra a tiz napra, amelyet ezerkilencszáztizennégy decemberében itt töltött?

– Emlékszem.

– Az első héten mi nagyon megbarátkoztunk. Azután – a hetedik napon lehetett – maga váratlanul elhidegedett tőlem. Meg tudja mondani, miért?

– Meg.

– Miért?

– Zoltán előtte való nap este hozzám csatlakozott. Magáról beszélgettünk és Zoltán ezt mondta: „Szép lány. Felvilágosodott lány. Ha sietsz, még ez alatt a szabadságidőd alatt eredményt érhetsz el nála.“

Ágnes a szájába harapott, hogy nyugodt maradjon.

– Amikor azután megint hazajött, emlékszik-e rá, hogy mégis… megint kezdtünk összebarátkozni, de a barátságnak egyszerre vége lett. Emlékszik-e rá, miért?

– Igen.

– Mondja meg.

– Maga akkor nagy lelkesedéssel beszélt Lonkay professzorról, aki mellett dolgozott. És egy este Zoltán ezt mondta: „Ez a Lonkay valóságos háremet tart. Ha nagyon érzékeny volnék a Molitor név hirére, nem érintene kellemesen, hogy a Molitor névnek egy viselője a Lonkay… asszisztense lett.“

– Ugy? – mondta Ágnes. – De a barátságunk felbomlásának ez csak az egyik oka volt. A másik oka az volt, hogy Zoltán én nekem arra tett célzást, hogy maga azért rosszkedvü, mert… sulyos betegségre tett szert Orosz-Lengyelországban.

– Ez nem volt igaz.

– Semmi sem volt igaz, amit mondott. Soha nem rágalmazott egyenesen, csak célzásokat tett. Amikor együtt voltunk, olyan beszélgetéseket kezdett, amelyekről tudta, hogy bennünket összeveszitenek. Emlékezzék rá: amikor egysze majdnem megint összebarátkoztunk, váratlanul a nő szabadságáról kezdett beszélgetést. Tudta, hogy magának itt egészen más az álláspontja, mint az enyém és tudta, hogy én milyen ostobán érzékeny vagyok ebben a tekintetben. A vita során haragomban el is jutottam ahhoz az együgyü kijelentéshez, hogy egy kokott és egy urilány között nincs semmiféle erkölcsi különbség. Mosolyogva és rendszeresen dolgozott azon, hogy elidegenitsen bennünket egymástól. De azon is, hogy az öreg Árpádot elidegenitse magától. Az öreg Árpád amugy is hajlott a nagy hősiességre… mindig, mielőtt maga hazajött volna, Zoltán néhány csendes célzást tett rá, hogy most bizonyosan valami különös hőstettel jön haza… és a Molitor-család harci hirneve megint felragyog… most bizonyosan be van már adva a Mária Terézia-rendre, amiről az öreg mindig ábrándozott. Erre, amikor maga hazajött és csak a két signum laudist hozta haza és az érdemkeresztet, az öreg csalódást és haragot érzett. De ezt is Zoltán szitotta fel. És Czáránnét Zoltán tette tönkre. És Mariannet ő akarta megrontani. És engem… ő tudott mégis megtéveszteni. És az öreg Árpádot mégis ő ölte meg, – nyugodtan, higgadtan, mosolyogva, semmi másért, csak a vagyonáért, amely ki akart siklani a kezéből. Hiszi azt, hogy mindezért megérdemelte a halált?

Gézának vonaglani kezdett az arca.

– Hiszem, – lehelte alig hallhatóan.

– Megérdemelte, – szólt indulatosan Ágnes. – Emlékszik még rá, hogy az öreg Árpád halála után azt mondtam magának, hogy én pedig Zoltánt halálra itéltem?

– Emlékszem.

– Majd meg fogja érteni még, hogy… akármi történt is… voltaképen csak az a halálos itélet hajtódott végre rajta, amelyet én mondtam ki.

A Géza arca görcsösen kezdett vonaglani. Ágnes egyszerre összeszedte magát.

– Elég volt, – mondta. – Ne gondoljon rá többet. Ha felébred, mindezt el fogja felejteni. A fejfájásai nem szabad, hogy visszatérjenek.

Odalépett hozzá és néhányszor végighuzta a kezét a homlokán.

– Jól kell magát éreznie. Ma is és holnap is. Tudnia kell, hogy teljesen meggyógyul és néhány nap mulva teljesen megnyugszik. Addig érezze jól magát. Bizzék bennem. És szeressen engem.

Az utolsó mondat váratlan melegséggel, meglepő gyengeséggel, könyörgő hangon lebbent el az ajkáról. Maga se akarta mondani; a hang is, amelyen mondta, egészen más volt, mint az a csengő, parancsoló hang, amelyen egyébként beszélt. Rappaport csendes grimásszal nézett fel rá. Ágnes megzavarodott egy másodpercre, de azután nyugodtan folytatta:

– Innen féltizenkettőkor felmegy, lefekszik és jól alszik reggelig. Holnap örömmel várja megint az esti együttlétünket. Egyébként semmire se emlékszik abból, amit itt beszéltünk. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt, nyugodtan beszélgetett féltizenkettőig és akkor lefeküdt. Ágnes próbaképen tartóztatta, de nem lehetett visszatartani. Másnap este tiz óra után megint egyedül maradtak a hallban.

Géza három másodperc alatt aludt. Ágnes beszélni kezdett hozzá, de mihelyt az elmult hetek eseményei kerültek szóba, – különösen Zoltán halála – Gézát sulyos nyugtalanság rohanta meg és az arcán és a testén fájdalmas, hiszterikus görcs rohant végig. Ágnes sietve ráparancsolt, hogy ne gondoljon többé ezekre a dolgokra és töprengve mérlegelte, mit kérdezzen tőle. Végre elszánta magát.

– Mikor maga ezerkilencszáztizennégy decemberében hazajött, akkor… már az első napon… egy asszonynál tett látogatást. Emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Ezzel az asszonnyal… magát… ehhez az asszonyhoz közeli viszony füzte. Igaz?

A Géza arca kissé elborult. Alvó, lehunyt szeme megremegett. Ágnes közbelépett.

– A fontos csak az, hogy arra feleljen, amit majd ezután kérdezek. Maga ezzel az asszonnyal pár nap mulva szakitott. Miért?

– Azért, mert lehetetlennek éreztem egy ilyen… összeköttetés fenntartását, amikor már… másba voltam szerelmes.

Az Ágnes arcán megindult komolyság volt.

– Gondolkozzék jól: már akkor szerelmes volt?

– Igen.

– És azóta… nem mult el ez az érzés?

– Nem.

– Bizonyos ebben?

– Bizonyos vagyok.

– De ezt nem akarta magának soha bevallani. Miért?

Géza vonakodva felelte:

– Mert szégyenletesnek éreztem… ezt a lelki odaláncoltságot egy olyan nőhöz… aki gunyolódik rajtam és… aki…

– És aki?

Géza elhallgatott. Ágnes hangosan mondta:

– Folytassa. Ne hallgasson el semmit. Mindent mondjon meg őszintén. Fontos, hogy teljesen őszinte legyen. Tehát: és aki –?

– És aki erkölcsi tekintetben nem méltó rá, hogy az ember szeresse.

Ágnes elsápadt. Tehetetlen, ijedt pillantást vetett Rappaportra. Rappaport felhuzott szemöldökkel intette neki vissza, hogy a beszélgetés egész vezetését hibásnak tartja. Ágnes azonban összeszedte magát.

– Ezért tehát önmaga előtt is letagadta? – kérdezte Gézától.

– Igen.

– De ez nem sikerült mindig?

– Nem.

– Maga negyedfél évig nem nézett más nőre. Ezért?

– Azt hiszem… ezért. Nem birtam…

– Voltak azonban órák, amikor pontosan tudta és világosan érezte, hogy egy nőt szeret.

– Igen.

– Mikor? Mikor voltak ilyen korszakok?

A Géza arca vonaglani kezdett:

– Néha éjjel, – felelte nehezen, – akkor felkeltem… és elhatároztam… hogy mindenen átgázolok… és ölni fogok…

Ágnes gyorsan ránézett Rappaportra. Rappaport megrendülten intett neki. A Géza arca azonban eltorzult és a testét kinzó görcs rohanta meg.

– Elég, – mondta Ágnes, – Ne gondoljon rá többé. Feleljen erre a kérdésre: miért nem közeledett én hozzám mégis? Miért nem akarta az akaratát rám kényszeriteni? A gondolkozásomat átalakitani? Engem magának megnyerni?

– Féltem a felsőbbséges nevetésétől. Mindig ott volt maga mellett Zoltán. Vele mindig egyetértett. És azt gondoltam: magának kellene közelednie.

– Nem, – mondta Ágnes hevesen. – A férfinak kell bátrabbnak lennie, erősebb akaratunak, kezdeményezőnek. Engem mindig megsértett és megsebzett a maga visszahuzódása. Vártam rá, hogy közeledik hozzám és azért csufolódtam, mert hiába vártam. Pedig én szerettem magát.

A hangja egyszerre megint átalakult. Puha könyörgéssé lett.

– És ne higyje azt, – mondta reszkető szájjal, – hogy én méltatlan vagyok. Higyje el, hogy én jó vagyok és hű vagyok. – Szeressen engem.

Rappaport fanyar grimászt vágott, amikor az Ágnes hangja megint átbillent a lágy könyörgésbe és félrehajtott, fogfájós arccal hallgatta az Ágnes szavait. Most egyszerre megmozdult, felállott és ijedt mozdulattal mutatott rá Gézára. A Géza lehunyt szempillái nagy erőfeszitéssel igyekeztek felnyilni és két keze megmozdult. Ágnes egy rándulással összeszedte magát.

– Aludjék. – mondta Gézának csengő hangon. – Minderről pár nap mulva éber állapotban is beszélek majd magával. Egyelőre ennyi elég volt. Ez is szükséges ahhoz, hogy teljesen egészséges legyen. Aludjék mélyen.

Géza mozdulatlan arccal aludt. Ágnes kimerült, fájdalmas arccal ült le egy székre, néhány percig pihent, azután felállott, megparancsolta Gézának, hogy holnap is érezze jól magát és hogy bizzék a jövőben, azután felébresztette. A következő napokban minden éjjel ujra egyedül maradtak hárman és halk, szorongó örömmel vártak rá, hogy Ágnes végre felálljon és Géza az Ágnes egyetlen mozdulatára elaludjék. Az éjszakai csendességben ilyenkor az az érzésük volt, hogy különös, sötét hatalmakkal játszanak, bóditó magiát üznek, amely a boldog tudáshoz viszi el őket. Az egyik nap eltelt azonban a másik után és voltaképen még mindig nem jutottak előre. Mihelyt a Zoltán haláláról volt szó, Gézát kinos görcsök rázták meg az egész szervezete fájdalmas tiltakozásba tört ki ennek a titoknak a kibontása ellen. Ágnest és Rappaportot különösen az ijesztette meg, hogy a szuggesztió ereje csökkenést mutatott. Géza nem aludt már elég mélyen; álmában többször kisérletet tett rá, hogy felébredjen és napközben sötét és rossz órák jöttek rá. Egyszer ezt kérdezte Ágnestől:

– Mondja, Ágnes, van arra az orvosi irodalomban példa, hogy nő hipnotizált volna valakit?

Ágnes meghökkenve felelte:

– Nem… tudtommal nincs.

– Se nőt, se férfit?

– Se nőt, se férfit.

– Azt hiszem, – mondta Géza, – ennek megvan a maga mély fiziológiai oka. Különös esetekben… nagyon szuggesztibilis férfinál… nagyon speciális körülmények között… rövid időre ez sikerülhet. Állandó hatása azonban női akaratnak egy idegen pszichére nem lehet, mert…

Elgondolkozva nézett maga elé, ideges mozdulattal emelte a homlokához a kezét, mintha egy közeledő fejfájást akarna elriasztani, azután elhallgatott. Ágnes rémülten keresett szavakat.

– Minden szuggesztiv beavatkozásnak, – mondta – megvannak a maga határai. A szuggesztió nem tehet egyebet, mint hogy a szervezetben vagy mondjuk igy: a lelki életben amugy is működő folyamatokat támogat és erősit. De egy bizonyos: az, akit szuggerálnak, semmiképen sincs kiszolgáltatva annak, aki szuggerálja. Ez a hatalom nagyon korlátolt. Amit én magának álmában szuggerálok, az például egyszerre tudatossá válhatik. Ugyszólván csak egy lelki zár kinyitásáról van szó. Ezt a zárat én pár nap mulva ki is fogom nyitni. Hiszen épen ez lesz a teljes gyógyulás és a teljes megnyugvás. Addig türelemmel várnia kell. Olyan nehéz a várakozás? Olyan nehéz az, hogy az akarata egy részét, a lelkének egy szegletét nekem átadta? Olyan rossz nekem engedelmeskedni?

Leült melléje, megfogta a kezét és bágyadt, könyörgő mosolygással nézett a szemébe. Géza elfulladva hallgatta és egy nehéz bódulat füszeres illatát érezte.

– És az orvosi irodalom, – mondta Ágnes, – csak azért nem tud nőkről, akik a szuggesztió terapiáját alkalmazták, mert csak pár esztendeje vannak női orvosok. De a történelemben egész csomó nő szerepel, akinek a sikereit semmi más nem magyarázza meg, csak a szuggesztiv hatás.

– Például?

– Például Jeanne d’Arc.

– Jeanne d’Arc hiszterika volt.

– A hisztéria a legcsodálatosabb és a legrejtelmesebb dolgok egyike. A hisztéria édes testvére a hipnotikus szuggesztiónak: mind a kettő lelki inditékokkal ér el testi hatásokat. Amikor egy rajongó apáca testén egyszerre megjelenik a Krisztus sebeinek a stigmája, maga hajlandó ezt egy felsőséges kézlegyintéssel elintézni és azt hinni, hogy mindent megmagyarázott, ha kimondta ezt a semmit meg nem mondó szót, hogy hisztéria?

– Nem, – felelte Géza felüdült örömmel. – Én azt meginditó és elragadó csodának tartom. De látja: maga most olyan okosan beszél, mintha nem is volna orvos. Az orvosok gyötrelmesen korlátoltak.

– Nem mind, – felelte Ágnes mosolyogva.

– Sokan.

– Sokan, igen.

Erről a kérdésről sokáig és jókedvüen beszélgettek. Géza megnyugodott és derült, csendes jókedvben várta az estét. Ágnes azonban Rappaporttal aggódva és kinos fejtöréssel tanácskozott azon, mit kellene tenniök, hogy az eddigi eredményeket a kezükből kisiklani ne engedjék és hogy a Géza gyógyulását teljessé tegyék. Ujra meg ujra átnézték azokat a könyveket, amelyeket összehordtak. Megállapitották, hogy abban semmi különös és semmi meglepő nincs, hogy a hipnotikus álomban alvó heves – hiszterikus-görcsökkel reagál az olyan kérdésekre, amelyek a lelki életének fájdalmas titkait érintik, de azt is megállapitották, hogy ilyenkor egyéni leleményességre és külön elmésségü metódusra van szükség, hogy ehhez a fájdalmas ponthoz mégis hozzá lehessen nyulni. Mi legyen ez a metódus? Nem tudtak benne megegyezni. Rappaport végre halkan igy szólt:

– Mi volna Ágnes… ha maga azt szuggerálná Gézának, hogy forduljon máshoz… egy tapasztalt orvosprofesszorhoz például?…

Ágnes meghökkenve nézett Rappaportra, azután hevesen felelte:

– Nem. Hogy a nagy titkához más nyuljon hozzá? Nem. Hiszen arra még lázasabban reagálna… az mindent felboritana… sohase is sikerülne. Hogy jut ez eszébe, Rapp?

Rappaport lesütötte a szemét.

– Tartok tőle Ágnes, – mondta halkan – hogy a maga szuggesztiói azért kezdik a hatásos voltukat elvesziteni, mert… maga… akaratlanul is… átsiklik a… könyörgő, szerelmes ember hangjába…

Ágnes ránézett. Rappaport fanyar grimászt vágott.

– Kedves Rapp, – mondta Ágnes meghatottan, – bocsásson meg… nagy izléstelenség… maga előtt…

– Nem. Nem azért – mondta tiltakozva Rappaport.

– Én magát el is fogom küldeni.

– Nem, nem, – kiáltotta kétségbeesetten tiltakozva Rappaport.

Ágnes elnevette magát.

– No, ne tiltakozzék ilyen kétségbeesetten – mondta. – A hipnózisnak mégis csak más kriminalisztikus jelentősége van, ha férfi a szuggerált és nő a szuggeráló, mintha megforditva lenne. – Hiszen tudja: azután ugyis maga van soron. A morfium ellen az egész nagy irodalom tanusága szerint nincs is más eszköz, csak a szuggesztió.

Rappaport bágyadt kézmozdulattal és reménytelenül intett. Ágnes elkomolyodott.

– De most mit tegyünk? Most mihez fogjunk?

Sápadtan töprengve járt-kelt egész nap. A vacsora alatt nagy erőfeszitéseket tett, hogy nyugodtnak lássék. Vacsora után mindig ujra visszaesett a kinzott töprengésbe. Géza néha nyugtalanul nézett rá. Ágnes elfogott egy ilyen nyugtalan pillantást. Felállott, járkált egy kicsit és rettentő erőfeszitéssel lerázta magáról az aggodalmait. Az arca nyugodt volt, ünnepies és tiszta, és néha ráereszkedett a kérlelhetetlen akarat kőmaszkja. Néha odament Gézához és rátette a vállára a kezét. Géza megdidergett, de az Ágnes szavaira azután megnyugodott és lecsillapodott. Tiz óra után egyedül maradtak. Nagy csend volt. Ólmos, nehéz várakozás függött felettük; a lélegzetüket visszafojtották, ugy hallgatóztak a halkan percegő időre. Ágnes végre felállott. Megkövült elszántságu arccal ránézett Gézára. Géza révedezve bólintott igent. Ágnes felemelte a kezét. Karcsu és izmos testén meghuzódott minden izom, egész lénye egyetlen feszült elhatározás és nekikészülés volt. A kezét szótlanul leeresztette és Géza már aludt.

– Aludjék! Mélyen, – mondta Ágnes. – Semmit se érez. Semmit se hall. Csak az én hangomat. Aludjék.

Hosszu percekig mozdulatlanul várt, azután csengő hangon megszólalt.

– Figyeljen ide. A maga betegsége ugy kezdődött, hogy egy nehéz gránát robbanása magát felemelte, földhöz sujtotta és eltemette. Emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Mit érzett akkor, amikor ez történt?

– Utána semmit. Előtte azt, amit minden katona.

– Mi az?

– Azt az epedést, bárcsak érne már véget a becstelen pergőtüz és jönne a gyalogsági roham.

– A saját érzéseire nem emlékszik?

Géza arca megvonaglott.

– Emlékezzék vissza, – mondta Ágnes csengő, parancsoló hangon. – Pontosan mondjon el mindent.

A Géza vonagló arca lassan átalakult. A gyötrött figyelem vonásai jelentek meg rajta, egy kinzott várakozásé és haragos elszántságé. Az ajka szétnyilt; a fogait összeszoritotta.

– Szomjas voltam, – mondta rekedten. – És ki kellett jönnöm a kavernából. Meg kellett néznem, hogy jönnek-e már. Fuldokoltam attól a vágytól, hogy jöjjenek már és boszulhassam meg rajtuk ezt a kinzást. Előre hallottam a katonák ujongó felhördülést, amikor végre nekivethetik magukat valaminek, amit végre meg lehet fojtani és darabokra lehet tépni. Ugy vágyódtam utána, mint valami forró kéjérzés után. Ugy vettem észre, hogy a pergőtüznek csakugyan vége lesz és reszketni kezdtem az örömtől. Éreztem, hogyan fogok megint ölni. A puskatussal belevágni egy élő fejbe, mint legutóbb, amikor néhányan beleugráltak az árkainkba. Ez olyan forró felindulás volt, mint egy szerelmi lángolás. Ekkor jött a gránát, és a többire nem emlékszem.

Ágnes győzelmes, komoly pillantást vetett Rappaportra, azután nyugodtan mondta:

– Most majd én segitem az emlékező tehetségét. Magát gyorsan kiásták. Eszméletlen volt; bevitték a kavernába, onnan a roham visszaverése után a kórházba. A kórházban is eszméletlenül feküdt egy ideig, de harmadnapra magához tért. Ekkor ott volt már Rappaport is. Emlékszik erre?

– Igen.

– Két napig nagyon gyenge volt. A negyedik napon azonban már beszélgetett Rappaporttal. Emlékszik erre a beszélgetésre?

– Nem.

– Arra, hogy mit érzett akkor?

– Nem.

– Majd én elmondom. Az az érzése volt, hogy a teste nem a maga teste többé. Hogy meghalt; és a testéhez semmi köze többé. Ha ez az érzés állandóvá válik, akkor természetesen beteges. Egy pszichologus nevet is adott neki: Neuropathia cerebrocardiaca. Az én-tudatának a meggyengülése. Magánál azonban ez csak két-három napig tartott, azután teljesen elmult. Vissza tud erre emlékezni?

Géza arcán minden idegszál feszült várakozásban volt.

– Vissza, – felelte halkan.

– Amikor azonban ezek a tünetek elmultak, akkor egy délelőtt sulyos görcsöket kapott. Ezeknek a görcsöknek egyetlen magyarázata volt lehetséges: a megkuszált idegrendszer szülte őket. Röviden: hiszterikus görcsök voltak. Mikor a görcsök elmultak, féloldali érzéketlenség maradt utánuk, teljes anesztézia a test egyik oldalán. Emlékszik erre?

Géza megrezzent és balkeze aggódva próbálta a jobbkezét megkeresni.

– Ne mozduljon, – mondta Ágnes. – Mitől fél?

– Azt hiszem, hogy ez az érzéketlenség visszatér.

– Most az egész teste anaszteziás. De ez az érzéketlenség rögtön elmulik, mihelyt én akarom. Ez teljesen bizonyos. Gondoljon arra, amit mondtam. Emlékszik ezekre a dolgokra?

– Emlékszem.

– A féloldali érzéketlenség magát nagyon kinozta. Próbálták meggyógyitani. Villamozással is. Nem sikerült. Egy este azonban heves ágyuzás volt; a kórház közelében is lecsapott néhány gránát; maga kinzó fejfájást kapott…

A Géza arca elsötétült. A vonásai megkeményedtek és haragos elszántság ült rájuk. Ágnes csengő hangon folytatta:

– Nagyon nehezen aludt el. Éjjel pedig felkelt, kiment a kórház kertjébe, ott járkált egy ideig, azután feljött, levelet irt, a levelet beletette a zubbonyába, azután lefeküdt és elaludt. Emlékszik erre?

A Géza haragos elszántságu arcán habozás látszott.

– Feleljen, – mondta Ágnes csengő hangon. – Pontosan és őszintén: emlékszik erre?

– Emlékszem.

– Másnap reggel fáradtan és kimerülten ébredt. A zsebében megtalálta a levelet. Kinek szólt a levél?

– Magának, – felelte Géza.

– De maga a levelet elolvasta, azután sokáig forgatta ide-oda, többször ujra elolvasta, azután széttépte. Miért? Feleljen.

– Azért, mert nem emlékeztem rá, hogy mikor irtam és…

– És?

– És mert a levél hangját tulságosan bátornak és melegnek találtam.

– Szóval akkor nem emlékezett rá, hogy éjszaka felkelt és sétált és levelet irt?

– Nem.

– Most azonban emlékszik rá. Emlékszik-e arra is, hogy abban a kórházban még négyszer kelt fel igy éjjel és cselekedett olyan dolgokat, amelyekről másnap semmit se tudott?

– Emlékszem.

– Mondja el, mit érzett ilyenkor éjjel?

Géza vonakodott, Ágnes azonban csengő hangon rászólt, hogy beszélnie kell, mert csak a teljes őszinteség által gyógyulhat meg. Géza erre beszélni kezdett:

– Éjszaka egyszerre felébredtem. Este fejfájással aludtam volt el. A fejfájásom megszünt. És ugy éreztem, hogy rögtön fel kell kelnem. Azonnal tennem kell valamit. Ugy éreztem magam, mintha az árokban a rohamot várnánk. Felöltözködtem és kimentem a kertbe. Kint holdvilág volt és én egyszer arra is gondoltam, hogy olyan vagyok, mintha holdkóros lennék. De nem voltam az. Engem a hold nem is érdekelt különösen. Inkább magammal voltam elfoglalva.

Elhallgatott. Az arca most már egészen más volt, mint amilyen szokott lenni. Konok akarat és kegyetlen elhatározás ült rajta; kemény lett, sötét lett; a szelid komolyság, amely rajta fényleni szokott, eltünt róla; félelmes lett és fenyegető.

– Folytassa, – mondta Ágnes. – Mit érzett ilyenkor?

– Mindenekelőtt ezt: tennem kell valamit. Ha mást nem: járnom. Ha egyebet nem: egy kerti eszközt felvenni és megsuhogtatni és ugy szoritani, hogy a karom elhalt beléje. A legnagyobb erőfeszitésembe került, hogy fel ne másszak a ház tetejére; de ezt nem engedtem meg magamnak, mert azt mondtam magamnak, hogy hiszen ennek semmi értelme. Nem vagyok én holdkóros.

– Igen. Nagyon helyes. Tehát: mit tett e helyett?

– Járkáltam és különböző tervekkel foglalkoztam.

– Milyen tervekkel?

– A jövőre nézve… Azt éreztem, hogy ezentul mindent másképen csinálok, mint eddig. Nem szabad gyengének lenni. Hatalmat kell szerezni, minden eszközzel. Meg kell ölni azokat, akiknek a konok rosszakaratát nem tudjuk legyőzni. Ha a kis olasz katonákat meg tudtuk ölni, miért ne tudnók azokat, akik igazán gonosz ellenségeink? A háboru után hazatérő katonákból ligát alakitok, és mi vesszük a kezünkbe az uralmat. És mi boldogabbá tesszük az országot és a világot, mint azok, akik az utunkban álltak és akiket ezért ki kellett irtanunk.

– Ugy. Tehát ezt érezte éjszakánként? Arra gondolt-e, hogy nappal nem emlékszik az ilyen éjszakai tervezgetéseire?

– De… gondoltam.

– Mit érzett akkor… hogyan magyarázta ezt meg magának?

– Én éjszakánként… azt hiszem… némi lenézést éreztem… a… a másik… önmagammal szemben. A régi Molitor Gézát tudatlannak, együgyünek, gyávának és kijátszásra méltónak éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy a régi Molitor Géza már meg is halt. Én nem is vagyok többé Molitor Géza…

– Igen. Maga ilyenkor másnak érezte magát. Kinek? Minek?

Géza habozott. Az arca megvonaglott és a feje megmozdult, mintha le akarná rázni magáról azt a kényszert, hogy feleljen.

– Feleljen, – mondta csengő hangon Ágnes. – Értse meg, hogy a maga érdekében szükséges a teljes őszinteség. Feleljen: minek érezte magát?

– Azt gondoltam, – mondta Géza ismét nyugodt keménységü arccal – hogy én nem is viselem majd többé a Molitor Géza nevet. Én születésem után még két nevet kaptam volt; ezek közül az Orbán nevet viselem majd. Molitor Orbánnak nevezem magamat. Nem is vagyok más. Molitor Orbán vagyok, – az ősöm, a kurucvezér – irtózatos elszántságu és rettentő kegyetlenségü vezér, aki nevetve ölt és gunyosan mosolyogva térdelt le, amikor Eperjes piacán leütötték a fejét.

– Szóval ilyenkor más embernek érezte magát?

– Igen.

– Jó. Rendben van. Figyeljen rám, Géza. Ez természetesen nem mindennapi dolog: az öntudatnak ilyen kettéosztása. De nem is valami példátlanul rendkivüli és egészen hallatlan. Bizonyosan maga is hallott már róla: az én kettészakadása néven szokták emlegetni. Később megmutatom majd magának a kérdés egész irodalmát, amelyet azért gyüjtöttünk össze, mert bizonyosra vettük és pontosan tudtuk, hogy a maga vivódásainak a titka az énjének egy ilyen kettéhasadása és mert pontosan tudtuk azt is, hogy az elmult hetek eseményeinek is ez az egyetlen magyarázata.

Géza arca vonaglani kezdett és a teste görcsösen megrándult.

– Hallgasson nyugodtan végig, – kiáltott rá csengő hangon Ágnes. – Én semmi borzasztó vagy riasztó dolgot nem fogok mondani. Várja meg, hogy mit mondok. Az elmult hetek eseményeiről csak akkor kezdek beszélni, ha maga is kivánja majd. Megnyugtatja ez?

– Igen, – felelte Géza habozva.

– Én ebben az állapotában nem akarok magának parancsokat adni. Nekem a maga hozzájárulására, sőt a maga akaratára és a maga meggyőződésére van szükségem. Ezért beszélek teljes nyugodtsággal arról, hogy az orvosi irodalomban nagyon sok eset van olyan, mint a magáé. Mindegyiket sikerült felderiteni és meggyógyitani, mert hiszen most, amikor mind a két öntudati állapotára emlékszik, maga előtt se kétséges, ugy-e, hogy az öntudatnak ez a kettéhasadása beteges állapot. Ezt tudja, ugy-e?

– Tudom, – felelte halkan Géza.

– Ezen tehát segiteni kell. A segitéshez, a gyógyitástoz mindenekelőtt a maga akarata szükséges, amely ebben a percben – a mostani állapotában – mindakét tudatát kormányozhatja. Egy kis intelligenciáju, tudatlan, vagy erkölcsileg alacsony fokon álló ember ugynevezett akarattát vagy egyszerüen parancscsal lehetne irányitani, vagy kis hazugságokkal és babonás hókuszpókuszokkal kellene megnyerni. Magánál én a csalást is és a hazugságot is lehetetlennek és eleve eredménytelennek tartom, – még hipnotikus szuggesztió formájában is, – annál lehetetlenebbnek, minél epedőbben vágyakozom rá, hogy maga teljesen megnyugodott, egészséges és boldog ember legyen. Ezért inkább teljes őszinteséggel mindent elmondtam magának, amit az állapotáról én mondhattam el. A többit magának kell elmondania. Akarja?

– Akarom, – mondta Géza habozva.

– Arról van szó, hogy felindulás nélkül, teljes nyugalommal szemébe nézzen a másik tudatának is. Szemébe nézzen mindannak, amit ez a másik énje cselekedett.

Géza remegni kezdett. Ágnes felemelte a hangját:

– Ha ennek egyszer szemébe nézett, akkor semmi akadálya nincs többé, hogy minderről éber állapotában is beszélgessünk.

A Géza arca eltorzult.

– Nyugodjék meg, – kiáltott rá Ágnes. Csak akkor fogunk róla beszélni, ha majd maga is kivánja. Nem érzi azt a vágyat, hogy megnyugodjék és meggyógyuljon?

– De igen.

– Nem akar most beszélni ezekről a dolgokról?

– Inkább… máskor, – felelte Géza remegve.

– Jó. Figyeljen ide. Maga most fáradt. Én most fel fogom ébreszteni. De ha egy óra mulva pihentnek érzi magát… ha azt a vágyat érzi, hogy előre jussunk… akkor megint elaltatom és akkor bátran és őszintén mindent el fog mondani. Jó lesz igy?

– Jó.

– Most aludjék.

Tiz percig szótlanul ültek. Géza nyugodtan és mélyen aludt. Tiz perc mulva Ágnes ezt mondta neki:

– Most kipihente magát. Egy óra mulva megint vágyódik majd arra, hogy elaltassam. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt. Pihenten és jókedvüen kelt fel a helyéről, néhány lépést járkált, azután azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Egy óra hosszat derülten beszélgettek mindenféléről, egy óra mulva Géza kissé zavart kiváncsisággal kérdezte Rappaporttól:

– Mondd, Rapp, hogy megy voltaképen ez a dolog? Van annak valami értelme, hogy ti engem itt minden este elaltattok? Vagy csak mulattok rajtam?

– Nagyszerüen megy, – mondta Rappaport. – Ágnesnek kiállithatom azt a bizonyitványt, hogy kitünő orvos és elmés pszichológus. Ha te akarod, hamarosan mindent elérünk, amire vágyódunk.

– Én akarom, – mondta Géza habozva.

– Nem fárasztja? – kérdezte Ágnes.

– Dehogy. Legszivesebben mindjárt folytatnám. De magát nem fárasztja-e?

– Engem nem. Folytassuk, ha kedve van rá. Én nagyon, nagyon örülök neki.

Rámosolygott Gézára. Géza bágyadtan visszamosolygott és az Ágnes kézmozdulatára átült abba a karosszékbe, amelyben rendesen aludni szokott. Ágnes elébe állott, felemelte a kezét, leeresztette és Géza már aludt is. Ágnes komoly arccal állott előtte, Rappaport szorongva várakozott. Amikor Géza mélyen aludt, Ágnes igy szólt hozzá:

– Most tehát teljes nyugalommal és teljes őszinteséggel el fogja mondani, hogy a hazajövetele óta, tehát ezerkilencszáztizennyolc februárja óta, mikor történt meg, hogy ez a második énje, akit maga Molitor Orbánnak nevezett, feléledt és szerephez jutott.

A Géza arca vonaglani kezdett. Ágnes hangosan és nyugodtan mondta:

– A saját elhatározása az, hogy erről beszéljen. Erősebbnek kell lennie az izgalmánál. E nélkül nincs gyógyulás és nincs megnyugvás. Gondolkozzék és feleljen: mikor történt először, hogy itt a Molitor-házban éjjel felkelt és ugy cselekedett, mintha más ember volna, – mondjuk: Molitor Orbán.

A Géza arca heves küzdelem után megkeményedett. Rekedten felelte:

– Annak a napnak az éjszakáján, amikor Molitor Árpád meghalt.

– Hogy történt ez?

– A Molitor Árpád halála nyugtalanitott. Bizonyosra vettem, hogy megölte valaki. Lementem, hogy megnézem a holttestét és megnézem a szobát, nem találok-e valami jelet vagy nyomot. Lent Noszlopy kapitány egyszerre fehéren kiegyenesedett előttem. Ettől megrettentem. Felrohantam. A fejem elkezdett fájni. Elaludtam.

– Nagyon helyes. De mindezt még Molitor Géza tette. Azután?

Géza vonagló arccal mondta:

– Azután egyszerre felébredtem. És akkor megint felkeltem.

– Miért? Mit akart?

– Zoltánhoz menni.

– Miért? Minek?

– A torkát megfogni. A torkát megszoritva azt kérdezni tőle, bevallja-e, hogy ő volt a gyilkos. És azután kiszoritani a lelket belőle nemcsak azért, mert ölt és mert tőlem egy vagyont elrabolt, hanem azért is, mert ellopta tőlem azt a lányt, akit…

– Akit?

– Akit én akarok.

Ágnes eltikkadva bólintott.

– Helyes, – mondta. – És mit akart még?

– Azután fel akartam menni magához.

– És mit valósitott meg ezekből a szándékokból?

– Lementem az első emeletre. De ott ujra találkoztam Noszlopy kapitánynyal. Ekkor azt gondoltam, hogy most lehetetlen megtenni, amit akartam. Majd máskor. A maga szobája pedig zárva volt. Erre visszamentem a szobámba és lefeküdtem.

– Helyes. Noszlopy kapitány másnap délben meg is mondta, hogy maga kétszer járt az első emeleten. Maga azonban akkor erre nem emlékezett.

– Nem.

– Most azonban emlékszik rá. A mostani lelki tekintete átfogja mind a két tudatát. Beszélje el tehát, hogy a második tudata, a másik énje mikor jelentkezett ismét?

– Maga egy este megállt itt mellettem és azt mondta nekem, hogy segitségére kell lennem. Azután megszoritotta a kezemet… és a szemembe nézett. Később fejfájásom támadt. Nagyon nehezen aludtam el. Éjszaka felébredtem, felöltözködtem és lementem az első emeletre.

– Miért?

Géza vonagló arccal felelte:

– Meg akartam Zoltánt ölni.

– Már akkor? Őszintén feleljen.

– Nem. Magamhoz vettem a pisztolyomat és kinyitottam a zárját, de akkor még nem akartam megölni.

– Miért vette magához a pisztolyt?

– Tulajdonképen… hozzá akartam magamat szoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy Zoltánt megölöm. De ostobaság lett volna pisztollyal megölni. Rögtön rájöttek volna. Ez csak kisérlet volt… próbálkozás… kipróbálása annak, hogyan lehet a Noszlopy kapitány őrködését kijátszani és Zoltánhoz jutni. De bizonyosan tudtam, hogy nem pisztollyal ölöm meg.

– Helyes. Mikor volt ez?

– Május tizedike körül.

– Másnap semmire se emlékezett.

– Semmire.

– De május tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjjel ujra lent járt.

– Lent. Akkor a bajonettemet hoztam le. Azzal már megöltem egy embert. De Zoltánt nem akartam ezzel megölni.

– Helyes. Mi történt a május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszaka?

A Géza arca még egyszer megvonaglott, Ágnes azonban rákiáltott, hogy legyen nyugodt és beszéljen el mindent és Géza erre rekedt hangon beszélni kezdett:

– Fél egykor felébredtem. Pontosan tudtam, mi a teendőm. Lassan felöltözködtem. Öt perccel egy óra előtt körülnéztem a szobámban. Tudtam, hogy itt van valahol az az eszköz, amellyel Zoltánt meg akarom ölni. A tekintetem ekkor ráesett a jeges vederre. Nem voltam meglepetve. Éreztem, hogy nemcsak a fejfájásom miatt hozattam este jeget, hanem azért is, mert egy szegletes jégdarabbal ölni lehet; és a jégdarab azután eltünik.

Ágnes sápadtan hallgatott. Rappaport feldult arccal hajolt előre és a szájára szoritotta a kezét, hogy a lélekzete ne hallatszék.

– Éjfél után, egy óra előtt két perccel egy jégdarabot a balkezembe vettem és kimentem a szobámból. Pontosan egy órakor leértem az utolsó lépcsőfokra az első emelet előtt. Láttam, hogy Noszlopy kapitány bemegy a szobájába és behuzza az ajtót. Mielőtt a behuzott ajtó résén kinézhetett volna, eloltottam az első emeleti lámpát. Előre hajoltam a lépcsőről, kinyujtott karral elértem a csavart és megforditottam. Sötét lett.

Elhallgatott.

– Folytassa, – mondta Ágnes nyugodtan.

– Beléptem Zoltánhoz. Zoltán az ajtónyilásra odafordult és elébem akart jönni, de amikor meglátott, akkor meglepetve nézett rám és megállott. Felhuzta a szemöldökét és elmosolyodott. „Ez meglepő látogatás“ – mondta gunyosan. Teljesen nyugodt volt. Csufolódott. Nyugodtan azt kérdezte, hogy a szerelmi bánat hozott-e ide.

– Igen. És? Mit mondott még?

– Akárminek köszönhetem ezt a furcsa szerencsét, arra kérlek, hogy holnap csevegjünk, most pedig tisztelj meg a gyors távozásoddal.

– Igen. És maga mit felelt?

– Semmit. Mondani akartam valamit… meg akartam mondani… hogy megtorlom a gyilkosságot, amit elkövetett… és megtorlok minden egyebet…

– De nem szólt semmit?

– Nem szóltam. Ő dühbe jött. Dölyfösen elfordult és intett, hogy menjek ki. Ki innen. Elég volt. Takarodj. Én ott álltam már mellette. Ekkor visszafordult és egyszerre megriadt, amikor az arcomba nézett. De én eddig a hátam mögött tartottam a balkezemet a jégdarabbal. Most előhuztam és a homlokára ütöttem vele. Hosszu, hördülő lélekzetet vett, a kezem után kapott, de én egy lépést tettem hátrafelé, ő maga elé kapott a levegőbe és végigesett a szőnyegen. Én föléje hajoltam, hogy megnézzem él-e még. Már halott volt. A kezemet szinte sütötte a jég hidegsége. A jégen vércseppek is voltak. Kiejtettem a kezemből. A kezem nagyon fázott, beledugtam a zsebembe és vártam még egy percig. Zoltán nem mozdult. Ekkor a kezemet ujra kivettem a zsebemből és kimentem a szobából. Kint észrevettem, hogy a zsebemből fagytól merev kezemmel kirántottam a tüzszerszámomat. Leesett az iróasztal mellett. De már nem mentem érte vissza. Végigmentem az első emeleti folyosón és felmentem a második emeletre. Mikor a szobámba beértem, egy óra tizenegy perc volt. Lefeküdtem, de sokáig ébren voltam. Gondolkoztam.

– Min gondolkozott?

– Azon, hogy ha a Zoltán megöletésével magát vádolják, mit kell cselekednem?

– Mire határozta el magát?

– Nem határoztam semmit. Attól függ, minden, mondtam, mi történik. Ha kell, jelentkezem is… hogy magát ne vádolhassák. De ennek igy kellett történnie…

– Ugy van. Ennek igy kellett történnie. És kell, hogy magának elég ereje legyen arra is, hogy éber állapotban szemébe nézzen mindennek és éber állapotban is ezt mondja: ennek igy kellett történnie.

Géza remegni kezdett és a testét vonagló görcs rohanta meg. Ágnes rákiáltott:

– Egyelőre elég, hogy igy beszéltünk róla. Most az a fontos, hogy maga nyugodt legyen. A lelki pillantása most zavartalanul átfogta mind a két tudatát; amikor a két tudat majd éber állapotban is összeolvad, akkor meggyógyult és megnyugodott. Most ráérünk erre készülni. Mára elég volt. Ha felébresztem, jókedvünek és megkönnyebbültnek érzi magát. Holnap is; egész nap. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.

Géza felébredt. Ágnes és Rappaport sápadtan és nagy erőfeszitéssel beszélgettek vele, ő azonban nyugodt volt és jókedvü. Nemsokára aludni mentek.