A GYÓGYITÓ HALÁL
A professzor. – Az orvos. – A kis lány.
Az orvos: Tanár ur…
A professzor: Azért jöttem, tisztelt kollégám, hogy a kis lányt lássam.
Az orvos: El akartam vinni. Ugy volt, hogy holnap a rendelő órában… Abban állapodtunk meg…
A professzor: A rendelő óra olyan hajsza. Nincs rá idő, hogy az ember igazán foglalkozzék valakivel. És hogy azután egy-két nyugodt szót váltson. Legutóbb is… ugye…
Az orvos: Mennyire sajnálom. Ha tudtam volna… A kis lány most nincs itthon. Sétálni küldtem. Talán mégis elviszem holnap. Olyan nagy hálára vagyok kötelezve, tanár ur, hogy…
A professzor: Ha nincs itthon, megvárom.
Az orvos: Tanár ur…
A professzor: Érdekel. Tegnap óta sokszor gondoltam rá. Olyan szép kis lány…
Az orvos: Szép kis lány.
A professzor: Olyan okos, eleven, kedves gyerek. Nekem is van egy ilyen kis lányom. Ezért jöttem. És az ön iránt való szimpátiám és nagyrabecsülésem…
Az orvos: Tanár ur…
A professzor: Sajnálom, hogy önhöz olyan ritkán van szerencsénk. Sehol sem lehet látni. Nagyon visszavonult életet él.
Az orvos: Ami szabad időm van, azt a kis lányommal töltöm.
A professzor: Egyetlen gyerek?
Az orvos: Igen. Négy volt. Ez az egy maradt.
A professzor: Ugy látszik, a kis lány nagyon szereti önt.
Az orvos: Azt hiszem, szeret. Megpróbáltam, hogy az anyját is pótoljam. Nehéz feladat egy férfinak. De amennyire férfinak sikerülhet, azt hiszem, sikerült.
(Hallgatás.)
A professzor (a kémlő-csészékre mutat, amelyek az asztalon állnak): Mivel foglalkozik most? A legutóbbi cikke nagyon érdekes volt. Uj szempontok…
Az orvos: Még mindig az a kérdés foglalkoztat. A meghalás. Az orvos mint haláltadó…
A professzor (felemel egy barna üveget): Ez itt?
Az orvos: Morfium-keverék. Morfium dioninnal. Az eddigi kutatásaim szerint a legjobb, a legbiztosabb, a legnyugalmasabb… Csendes elalvás… Lágy elszunnyadás…
A professzor (élénken): Én nem értek egyet az ön cikkével. Általában tagadom, hogy az orvosnak szabad volna ölnie. Soha, soha, soha nem szabad ölnünk. Az élet mindenféle formájában olyan becses, a leghalványabban, a leghitványabban élő lángja olyan kipótolhatatlanul, olyan visszahozhatatlanul drága, annyi örömlehetőséget nyujt a nyomorékok legnyomorékabbjainak is, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad ölnünk. Ki tudja, mit hoz a holnap! A tudományunk olyan véges… Még aki ma meg akar is halni, holnap talán sikoltva ragaszkodik az élethez. Az ölés jogával, az ölés lehetőségével akkor volna szabad élnünk, ha adni is tudnánk életet. Az élet szent…
Az orvos (egy udvarias kézmozdulattal, egy csendes és keserü mosolylyal válaszol).
A professzor: Nem, tisztelt barátom, soha sem szabad ölnünk. Miért mosolyog ön?
Az orvos: Igy beszélnek a boldog emberek. Akikhez kegyes és jó volt az élet. Akik csak azt tudják az életről, hogy erőt és ifjuságot és szerencsét bőkezüen osztogat… Az élet kedvencei nem akarnak tudni a halálról. Ezt értem. A halál felé azok fordulnak, azok várnak a haláltól pihenést, megnyugvást, azok értik a gyógyitó halált, akiket az élet megkinzott, megalázott, letaposott, elgyötört, hosszu esztendőkig mindig, mindig, mindig csak bántott… (Elfordul.)
A professzor (megdöbbenve, hallgat).
(Csend.)
Az orvos (visszafordul a professzor felé).
A professzor (hirtelen): Hivő ön?
Az orvos (meglepetve néz rá).
A professzor: Hisz Istenben?… Ateista?
Az orvos: Semmi sincs tőlem távolabb, mint a konok és fanatikus istentagadás. Nem tapadok az anyaghoz. Néha azt gondolom, hogy ha a legnagyobb gondolat, amely eddig emberi agyban született, – amelyből vallást kellene csinálnunk, ha nem volna tudomány – ha a fejlődés gondolata, az örök fejlődés és haladás igazsága: igazság, akkor a fejlődés nem fejeződhetik be itt a földön, akkor a haladás túl kell hogy lépje a mindenségnek ezt a kis részét. Az univerzum egy, az univerzum egyetlen nagy egység, – az az ut, amely az amőbától az emberig vezet, miért érne véget ebben a porban…
A professzor: Nagyon jó! Látja, ez nagyon jó…
Az orvos (legyint): Álmodozás. Metafizika. A fejlődés nem is ér véget itt a földön. De nekem: az embernek, az egyénnek semmi közöm hozzá.
A professzor: Akkor?
Az orvos: Azért mégsem vagyok hitetlen. Nem félek a haláltól. Hiszem, hogy a halál: a csend, az elpihenés, a megnyugvás. Hiszem, hogy ha meghalok, csendes és szelid álomra hajtom a fejemet. Remélem, tudom, hogy két áldott nagy kar nyulik elém, befogad, megringat, elaltat. Ugy érzem, belesülyedek egy örökkévaló, csendes, nagy, tiszta folyóba, amely ringatva és lágyan elhömpölyög velem… elárad velem… elring velem valahová… Messzire… messzire… messzire…
A professzor (komolyan bólint).
(Csend.)
Az orvos: A kis lány… Hallom! Itthon van.
A professzor (nagyot lélekzik): Igen… kolléga ur… akkor kérem…
Az orvos (kisiet és egy perc mulva visszatér a kis lánynyal).
A kis lány: Jóestét, bácsi.
A professzor: Jóestét, kis lányom. Megismersz még?
A kis lány: Hogyne. Tegnap voltunk az apukával a bácsinál. Megvizsgált engem.
A professzor: Igen. És most is meg foglak vizsgálni. Jó?
A kis lány: Jó. Apukám mondta, hogy akkor meggyógyulok. Apuka tudja. Ő is doktor. (Gyorsan, beavatottan vetkőzni kezd.)
A professzor: Hát hol voltál most? Sétáltál?
A kis lány: Igen. Sétáltam a kisasszonynyal. Mikor hazafelé jöttünk, akkor elesett egy ló az uton, annyi ember állt ott… (Egészen levetkőzik. A nyelve szaporán pereg. A professzor a hátát kopogtatja; különös gonddal nézi meg a finom bőrén élesen lerajzolódó hátgerincet. Az egész vizsgálat nem tart azonban tovább két percnél; a kis lány élénken és jókedvüen beszéli még el az élményeit, mikor a professzor készen van.)
A professzor (megsimogatja az arcát): Jól van kis lányom, készen vagyunk.
A kis lány (gyorsan öltözködni kezd).
A professzor: Hát hogy is hínak téged, kis lány?
A kis lány: Suzannenak. De a papa Zsuzsónak nevez.
A professzor: Hát Zsuzsókám, hova jársz te iskolába?
A kis lány: Én nem járok iskolába. Pedig ugy szeretnék. Papa nem akarja. Azt mondja…
Az orvos (nem birja ki a várást): Zsuzsókám, szedd a holmidat, szaladj át a szobádba, majd ott öltözöl fel.
A kis lány: Igen, papa. (Ősszekapja a ruháit és jókedvüen kisiet.)
Az orvos (sápadtan): Tanár ur…
A professzor (elfogódva, kiszáradt nyelvvel): Tisztelt barátom, mindenekelőtt arra kérem önt, ne tartson a legrosszabbtól. Nem szabad a lelki egyensulyát elveszitenie…
Az orvos: Tanár ur… ez kinzás… Mi van a kis lánynyal? Mit lát ön rajta? Mi a véleménye? Ezt akarom…! Semmi mást…!
A professzor: A kis lány… (Halkabban.) Az anya halálának az oka?…
Az orvos: Tuberkulózis.
A professzor: A testvérei…
Az orvos: Tuberkulotikus jelenségek.
A professzor: Nincs a gyermek más részről…?
Az orvos: Az én apám is tüdővészben halt meg. Én is fiatalkoromban…
(Csend.)
A professzor: Tisztelt barátom… hiszen ön orvos… azokat a jelenségeket, amelyeket én látok, ön is látja…
Az orvos (nagyon halkan): A hátgerince meg van támadva.
A professzor (int).
Az orvos: Meg fog görbülni.
A professzor (int).
Az orvos: A szemét is veszedelem fenyegeti.
A professzor (int).
Az orvos: A processzus eltarthat hét… nyolc… kilenc évig.
A professzor (int).
Az orvos: Tizenhét, tizennyolc éves korára pupos lesz… Talán vak…
A professzor (nem tud szólni, int).
Az orvos: A vizsgálat olyan rövid ideig tartott. Nem lehetséges tévedés?
A professzor: Rövid ideig tartott, mert… mikor nálunk voltak… mindennel tisztában voltam már… Lehetetlen a tévedés.
Az orvos (lehajtja a fejét).
A professzor (közelebb lép hozzá).
Az orvos (a kezébe temeti a fejét, a teste vonaglásáról látszik, hogy sir).
A professzor (megindultan): Kedves barátom…
Az orvos (a professzor hangja olyan gyöngéd, hogy nem rejti el előle a sirását). Ilyen szép kis lány… Ilyen szép kis lány…
A professzor: Kedves barátom…
Az orvos: Ilyen szép kis lány… Szőke a haja és fekete a szeme… Mint a bársony, olyan a keze… Olyan szép kis lány… Az egyetlen, aki megmaradt…
A professzor: Nem vesziti el…
Az orvos: Nem veszitem el. Felnő és látja, hogy vannak erősek és épek, egészségesek és boldogok. És mire tizenhét és tizennyolc éves lesz – mikorra nő lesz, mikor a többiek a boldog asszonyságra készülnek – akkorra nyomorék lesz, beteg lesz és boldogtalan lesz…
A professzor: Együtt él önnel és…
Az orvos: Együtt él velem és egy napon megkérdezi tőlem, miért adtam neki ezt az életet. Mert ő éntőlem kapta az életét. Neki én adtam az életet. (Csendesebben.) Neki én adtam…
A professzor: Igen, és kötelessége ezért az életért mindent megtenni, ami hatalmában van. Ami azon túl van, abba bele kell törődnünk, annak meg kell adnunk magunkat…
Az orvos (feláll): Köszönöm a nagy jóságát. Köszönöm, hogy eljött. Hogy meg akart vigasztalni. De kérem, higyje el, nekem nincs szükségem a vigasztalásra.
A professzor: Azért kell erősnek lennie, mert a lánya egészen önre van utalva…
Az orvos (a türelmetlenségnek egy árnyalatával a hangjában): Igazán nincs szükségem a vigasztalásra.
A professzor (tudomásul veszi a visszautasitást, elfordul, megkeresi a kalapját és a botját, azután megértéssel és megbocsátással): Kedves barátom… Én is apa vagyok.
Az orvos (elhomályosodó szemmel kezet nyujt neki).
A professzor (megfogja a kezét, a kezében tartja): Isten önnel.
Az orvos (nagyon halkan): Isten önnel.
A professzor: Viszontlátásra.
Az orvos (nem válaszol. Könnyes szemmel int a professzornak, menjen el).
A professzor (halk lépésekkel kimegy).
Az orvos (egyedül marad, járkál, azután az ablakhoz lép és nézi a lenyugvó napot. A fejét nekitámasztja az ablaküvegnek és sokáig bámul az óriási, lángló vörösségbe).
A kis lány (az ajtóban): Apuka…
Az orvos: Mit, Zsuzsókám?
A kis lány: Szabad bejönni?
Az orvos: Igen.
A kis lány: Nem mertem. Azt hittem, itt van még a bácsi.
Az orvos: Nem. A bácsi elment már.
A kis lány: Akkor gyere, apukám… (megfogja az apja kezét).
Az orvos (vezetteti magát).
A kis lány (leülteti egy székbe, az ölébe ül): Mit csináltál, apukám?
Az orvos: Gondolkoztam, kis lányom.
A kis lány: Miről?
Az orvos: Ah… Mindenféléről… Rólad…
A kis lány: Mit gondoltál rólam?
Az orvos: Azt, hogy… (nem tudja tovább mondani).
A kis lány: Mit gondoltál, apukám? No… Mondd!
Az orvos: Azt… hogy… majd… semmi… bajod… nem lesz már…
A kis lány: Azt? A bácsi mondta? A bácsi is azt mondja?
Az orvos: Azt.
A kis lány (leugrik az öléből, izgatottan fordul vele szembe, egészen odamegy hozzá, a két kezével átfogja a fejét): Édes, drága, egyetlen apukám… akkor én… akkor nekem… egy nagy… nagyon nagy kérésem van…
Az orvos: Mi az, Zsuzsókám?
A kis lány (izgatottan könyörög): Drága apukám… hadd hozzon fel nekem a Julcsa jegeskávét… Azt mondja, ő hozna, ha te engednéd… Hadd hozzon… Édes, egyetlen apukám…
Az orvos (megnyomja a csengőt; jön a szobalány): Julcsa, menjen le a kávéházba és hozzon fel Zsuzsónak egy jegeskávét.
A kis lány (izgatottan): Habot… Sok habot hozzá…
Az orvos: Sok habot hozzá. (A szobalány kimegy.)
A kis lány (oda teszi a meleg arczocskáját az apja arcához): Édes, egyetlen apukám… köszönöm… köszönöm… te olyan jó apuka vagy… te vagy a legjobb apuka a világon…
Az orvos (elfordul).
(A szobalány hozza a jegeskávét. A kis lány boldogságban uszó arccal lát hozzá.)
Az orvos: Ne edd gyorsan, Zsuzsó.
A kis lány: Nem, apukám… lassan eszem… hogy minél tovább tartson…
(Csend. A kis lány a gyönyörtől reszketve eszik. Az apja elment a szoba lassan sötétedő másik végébe és onnan nézi.)
A kis lány: Apukám…
Az orvos: Tessék, kis lányom.
A kis lány: Mindjárt elfogy.
Az orvos (mosolyog).
A kis lány: Apukám…
Az orvos: Tessék, Zsuzsókám.
A kis lány: Ha én… egészséges leszek… ha most már egészséges leszek… szabad lesz nekem mindig jegeskávét innom?
Az orvos: Igen.
A kis lány: Igazán? Szabad? (Tapsol a kezével örömében.) De jó lesz. – Apukám…!
Az orvos: Mit, kis lányom?
A kis lány: És mondd… ha egészséges leszek, akkor én is iskolába járok, mint a többiek?
Az orvos: Igen, kis lányom.
A kis lány: És korcsolyázni is fogok?
Az orvos: Igen.
A kis lány: És mondd, apukám… fürödni is mehetek?
Az orvos: Igen.
A kis lány: És… és nem lesz nagy baj, ha zöld gyümölcsöt eszem?
Az orvos: Nem.
A kis lány (befejezte az evést; felkel; odamegy az apjához; szorongva). És mondd… apukám… szabad lesz… nyáron… meztelen lábbal járni… mint a többi gyereknek a tenger mellett…
Az orvos. Igen.
A kis lány (nem bir magával, a boldogság mámorossá tette, odadől az apja ölébe.) Apukám!…
Az orvos. Igen… Ezentul mindent szabad Zsuzsókám… Mindent, mindent, mindent… Azt eszed, amit akarsz… Nem kényszeritelek semmire… Mehetsz a többi gyerekekkel… Járhatsz iskolába, ha akarsz… Nem vigyáz ugy rád a kisasszony… Jegeskávét kapsz mindig, amikor kérsz…
A kis lány. Mindig?
Az orvos. Mindig. És minden meglesz, ugy lesz, ahogy akarod. És minden meglesz, amit akarsz.
A kis lány. Minden?
Az orvos. Minden.
A kis lány. Apukám… akkor én… de ne haragudj… (büntudatosan) igaz, hogy nem hiztam… nem érdemlem meg… de én olyan nagyon szeretném a fotografáló gépet…
Az orvos. Jó. Megkapod.
A kis lány (alig tud szólni a boldogságtól). Istenem…
Az orvos. Az uj babakocsit is megkapod. És elviszlek a szinházba is. Azt akarom, hogy nagyon, nagyon, nagyon boldog légy…
A kis lány. Én olyan boldog vagyok papám. Én már nem is lehetnék boldogabb.
Az orvos (meg-megakadó hangon). Most… csak… egy… injekciót kapsz… Zsuzsó…
A kis lány (szolgálatkészen). Tessék apukám.
Az orvos (előveszi a Pravaz-fecskendőt és a barna üveg tartalmából megtölti.)
A kis lány (tartja a karját). Ide apukám?
Az orvos. Nem. (A szívhez közelebb eső helyet keres).
A kis lány (hozzáértően.) Ez a vérszegénység ellen van, ugy-e apukám? Most megint mindennap adsz majd injekciót?
Az orvos (nem tud felelni).
A kis lány. Hogy reszket a kezed…
Az orvos (összeszedi magát). Megveszem neked a fotografáló gépet… Azután elviszlek a szinházba… Azután kimegyünk a ligetbe és felülhetsz a ringlspilre is…
A kis lány (néma boldogsággal kulcsolja össze a kezét).
Az orvos (csendesen és biztos kézzel szurja be a testébe a fecskendőt).
A kis lány. És mezitláb járhatok…?
Az orvos. Mezitláb járhatsz. (Az asztalra teszi a fecskendőt).
A kis lány. De jó lesz… Apukám… de jó lesz… te olyan jó vagy… olyan nagyon jó vagy…
Az orvos (a karjába veszi).
(Csend).
A kis lány. Apukám… álmos vagyok… elalszom…
Az orvos. Aludj el… Zsuzsókám…
A kis lány. Tegnap éjjel… megint nem… tudtam… aludni…
Az orvos. Most tudsz majd. Szelid és csendes álmod lesz… Két áldott nagy kar nyulik eléd: megringat, elaltat…
A kis lány. A te karod… apukám…
Az orvos. Nem kis lányom. Két áldott kar… belesülyeszt egy végtelen nagy csillogásba… egy áradó, nagy fényességbe…
A kis lány. Csillogásba…?
Az orvos. Egy végtelen csillogásba, amely ringatva és lágyan elhömpölyög veled… elárad veled… elring veled… messzire… messzire…
A kis lány. Messzi…
Az orvos. Messzire.
(A karjában tartja a kis lányt. A szivére öleli és halkan, melegen duruzsolva, mint egy anya, aki a gyerekét altatja, átmeséli, átringatja, átviszi a…)
A kis lány (szótlanul és mozdulatlanul fekszik).
Az orvos (megfogja a pulzusát. Nem ver.)
(A szoba sötétedik. A lenyugvó napnak még egy utolsó fénysugara csillog át az ablakon.)
Az orvos (ráfekteti a kis lányt a diványra, föléje hajol… Azután ugy helyezi el a törékeny testét, hogy az utolsó fénysugár megvilágitsa, veszi a fecskendőt, leül egy karosszékbe és haldokolva a halott gyermek felé fordul).
