A TIZEDIK MUZSA

Éjszaka közepén kinyitom a szememet. Miféle fényesség ez? Az ágyamtól jó távol, a szoba legnagyobb szabad területén ismeretlen nő ül egy trónszéken. Ki ez a nő? És ez a trónszék hogyan került a szobámba? Ez a trónszék… hogyan… került…

Felkönyöklök. A nőt alulról jövő fény boritja el, mintha szinpadi világitásban ülne; nagy vakitó ezüstös sugárkévék reszketnek rajta, mintha szinpadi reflektorok öntenék rá. Ki ez a nő? A ruhája a leglágyabb redőkben leomló görög ruha; a haja mint a milói Vénuszé; a nyaka szabad: egy istennőnek a nyaka. A termete csupa szépség, a hátrahajlása csupa grácia. Csak az arca… az arca… milyen fájdalmas ez… az arca plebejus-arc… durva, kiálló pofacsontu, barna, mosogatólány-arc… Egy istennő; trónszékben ül; de a feje egy mosogatólányé. Királyian ül, de ezt a rut fejet félrehajtja és negédesen, rutul, otrombán, ostobán, megelégedetten, közömbösen mosolyog.

Rábámulok. Nem néz rám. Közömbösen mosolyog. Ki ez?… Egy másodpercig habozom, azután sietve, biztosan, készen felelek magamnak:

– Ez a tizedik muzsa. A közömbösség muzsája. A világnak a képe, amely nem törődik azzal, aki eltünt vagy elesett. Voltak barátaid, sokan voltak, akik szerettek, még többen, akik érdeklődést mutattak irántad, most mind nem törődnek veled. A világ tovább él, közömbösen mosolyog, amig te fekszel itt és várod a halált. Az élet, a világ: szép, nagy, felséges és fejedelmi, mint a muzsa, de a képében benne van ez a rut vonás, az arcán rajta van a közömbösség otromba mosolygása…

… A fényesség azután kialszik, lassan visszahanyatlom a párnámra, a trónszék eltünt. Hüvösség van és sötétség. Felnyitom a szememet.

Gondolkozom. Mi volt ez? A láz hová ragadta az álmomat? Miért érzékenyültem ugy el? Miért lettem szentimentális? Hiszen ez már nem is a láz becsületes fantaziálása. Hiszen szimbólumokat magyaráztam. Hiszen ez affektálás. Hazugság. Póz. Hiszen ez irodalom.

Gyógyulok.