I.

Meleg, októberi délután volt. Az öreg Zsadányiné az ispánnal beszélgetett az udvaron, az idősebb fia, a szolgabiró a verendán heverészett. A ház tájékán nagy csend ült.

A poros országuton cifraruhás parasztasszony közeledett a ház felé. A tárkányi menyecskék ünneplő ruhájában volt. A karján tarkapólyás kis gyerek.

Az öreg Zsadányiné elbucsuzott az ispántól és indult a ház felé. Ekkor elébe állott a menyecske.

– Tekintetes asszony, – mondta zavartan, de dacos hangon – itt az unokája.

A pólyásgyereket feléje nyujtotta. Zsadányiné meghökkenve nézett rá.

– Az unokám? – kérdezte ijedten. – Nincs nekem unokám.

Azután bizonytalan hangon tette hozzá:

– Nem házas nekem egyik fiam se.

A menyecske felszegte a fejét. Az arca sötétre pirult a haragtól, kihivóan rázta meg magát és szinte énekelve kiabálta:

– Nem bizony, nem házas. De mikor Egerben volt diák az ifiur, akkor nem gondolt a lagzira. Lagzi nélkül is jó volt neki az énhugom, Török Verona…

Zsadányiné sáppadtan bámult a tüzelő menyecskére.

– Melyik fiam? – kérdezte még félénken.

– A fiatalabb, a Géza urfi.

Az esetre azután hamar világosság derült. Mikor Egerben volt jogász Géza urfi, ott szolgált a háznál Török Verona… Az urfi azután Budapestre ment, Török Verona hazakerült Tárkányba és egy félévvel ezelőtt fia született. Most férjhez mehetne Török Verona egy tisztességes legényhez, de utban van a gyerek.

– Elhoztam hát a tekintetes asszonynak. Az unokája!…

A tarka pólyát határozott mozdulattal nyujtotta ki az öreg asszony felé. Látszott a mozdulatán, hogy hajlandó a földre dobni a gyereket, ha ki nem veszik a kezéből. Zsadányiné ijedten nyujtotta ki a karját. A menyecske belehelyezte a gyereket, sarkon fordult és elment. Egy félperc mulva a poros országuton villogott a piros ruhája.

Zsadányiné megdermedve állott az udvaron a gyerekkel. Azután kétségbeesett kiáltással hivta a fiát.

– Kálmán, Kálmán!

A szolgabiró ijedten ugrott fel. Sietve szaladt feléje és bámulva nézte az anyját a tarka pólyával a kezében.

Zsadányiné kétségbeesve, szinte sirva mondta el neki, mi történt. A szolgabiró nevetni kezdett. Az öreg asszony felháborodva, méltatlankodva beszélt és gyöngéden tartotta a karján a gyereket. A gyerek siró hangot hallatott és a szolgabiró torkaszakadtából hahotázott.

– Átkozott gézenguz, átkozott kölyök. Ha csak nem buknék meg minden vizsgáján.