II.

A siró gyereket elcsititották és az öreg asszony kétségbeesve kulcsolta a fejére a kezét:

– Istenem, istenem, milyen szégyen, milyen gyalázat.

Tele volt haraggal, felháborodással, kétségbeeséssel.

A fia nyugodtabban nézte a dolgot.

– Mindenekelőtt – mondta – meg kell tudnunk, igazat beszélt-e ez az asszony. Haza kell telegrafálnunk Gézát. Azután majd határozhatunk.

Megirt egy táviratot, elküldte és azután nyugodtan mondta:

– Holnap délután itthon lesz Géza. Hátha az egészből egy szó sem igaz.

Indult kifelé. Az öreg asszony kétségbeesve járt fel-alá. Odament a gyerekhez. A féléves, nagy fickó nyugodtan aludt. Az öreg asszony forró gyülölettel nézte. Utálta a betolakodó paraszt-fajzatot.

A nap hosszu volt. Az éjszaka még hosszabb. Zsadányiné nem tudott aludni és mikor a harmadik szobából meghallotta a gyerek sirását, izgatottan sietett be hozzá. Végre is nem lehet engedni, hogy itt pusztuljon el.

A lámpa fényénél ujra hosszan nézte a gyereket. A formátlan kis arcon nem akart ismerős vonásokat felfedezni. Nem az ő unokája ez a parasztgyerek. De a porontynak korán nőtt, dus szöghaja olyan ismerős volt. Nem ezt a hajat simogatta-e ő husz-huszonöt évvel ezelőtt, mikor a fiai félévesek voltak? A szivében nagy ijedtséggel ment vissza lefeküdni. Régen meghalt férje jutott eszébe és imádkozni kezdett.

Másnap estefelé megérkezett Géza. Komor arcok fogadták. A fiu ijedten, zavarodottan nézett az anyjára, azután a bátyjára. Az öreg asszony szeme könnyes volt. A szolgabiró vezette a kihallgatást. Elmondta az esetet és feltette a kérdést:

– Igaz-e, hogy…?

A fiu pirultan, zavarodottan állott előttük. Egy kicsit habozott, ne tagadjon-e le mindent, azután rántott egyet a vállán és dacosan mondta:

– Igaz.

Az öreg asszony zokogásban tört ki, de a szolgabiró szemében a nevetés kedve csillámlott meg, mikor a zavart, komor, dacos, huszonegyéves apára pillantott. A nevetését azonban elfojtotta és a tárgyalások komoly hangján folytatta:

– Most az a kérdés, mi történjék Zsadányi Géza gyermekével. Mi a véleménye az atyának?

A fiu a bátyja felé fordult és dühtől remegő hangon mondta:

– Hagyj békét nekem. Csinálj vele, amit akarsz. Add dajkaságba, vagy dugd lelencházba.

Az öreg Zsadányiné már nem sirt. Felemelte a fejét, felugrott és remegve kiáltott a fiára:

– Dajkaságba? Lelencházba? Nem szégyeled magad? A fiadat! Egy Zsadányinak a fiát! Nincs benned egy szikrányi becsület?

Elhallgatott. A fiu lesütött szemmel állott előtte. Az öreg asszony kiegyenesedett, fölemelte a kezét:

– Te takarodj. Az unokám itt marad.