Vacsora után nagy volt a hallgatás. Az öreg asszony hamarosan felkelt, rá se nézett a fiára és kiment. A két fiu egyedül maradt.
– Látod, – mondta az idősebbik – minek csinálsz ilyen bolondokat.
Azután hallgattak. A kapu felől ekkor zaj hallatszott, ideges szóváltás és egyszerre előttük állott egy poros, magas, barna parasztlány. A szeme ijedten röpködött egyikről a másikra, azután félig sirva, gyáván szólalt meg:
– Géza urfi…
Géza urfi felugrott.
– Verona, – mondta ijedten – mit akarsz?
A lány lihegve, kétségbeesve sirta:
– A gyerekemet. Az egyetlen magzatomat. Adják vissza. A néném hozta el… Most elszöktem otthonról. Nem akarok férjhez menni. A gyerekemet akarom.
Géza nem tudott szólni, de az idősebb felkelt és nyugodtan mondta: Ez a legjobb megoldás.
– Gyere velem – szólt azután a leányhoz.
A leány engedelmesen ment utána. Az öregasszony a gyerek mellett volt.
– Édesanyám, – mondta a szolgabiró – Török Verona eljött Tárkányból a fiáért. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszaadjuk neki.
A leány egy lépést tett a gyerek felé, de az öreg asszony reszketve ugrott fel és kitárt karokkal állt elébe.
– Nem, – kiáltotta dühtől remegve – hogy beszélhetsz ilyet? Nem adom. Az én unokám. Senkinek sem adom.
A leány zokogni kezdett. Az öreg asszony hozzálépett. Megsimogatta a haját.
– Ne sirj, – mondta neki – ne sirj. Jobb helye lesz itt. Itt kell maradnia. Eredj haza.
A leány zokogott, azonban az öreg asszony gyöngéden, remegve, de türelmetlenül és határozottan kituszkolta a szobából.