»ÖCSÉMURAM!«

Tifusz. Negyvenfokos láz. Elveszve fetrengek a forró ágyban. A lepedő minden ránca süt és horzsol; vagy belesülyedek egy lángoló folyóba, amelyben hiába kapkodok segitségért, vagy izzó kősziklán vergődöm. Aludni akarok. Kétségbeesve kapaszkodom bele az álomba; a láz süket álmát akarom; aludni akarok, aludni, aludni, aludni.

Nem lehet. A párna áttüzesedett a fejem alatt, forró lángok lövelnek ki belőle, a fülem ugy fáj, mintha perzselődnék. Nem lehet aludni. Hát akkor mit? Most mit, szent Isten, mit? Gondolkozom; erőltetem az agyamat; rettenetes erőfeszitéssel gondolkozom. Most mit, most mit? A kábult álomba hirtelen belevillan az egyszerü, boldog, diadalmas gondolat: meg kell fordulni, a jobboldalamról át kell fordulnom a balra, a párnának ezt az izzó jobb sarkát itt kell hagynom és fel kell keresnem a bal sarkot.

Még várok. Epekedve gondolok a hüvös bal sarokra, de még nem tudok a zúgó, tompa, mély álomtól elszakadni. A fejem alatt azonban süvitve csap ki a tüz a párnából, a fülem sziszegve perzselődik, a lángok elboritják a hajamat, nem lehet itt maradni, nem lehet, nem lehet, nem lehet…

Kitépem magamat az álomból, a gondolatból elhatározás lett, az elhatározásból még abban a pillanatban tett, egyetlen rándulással átdobom magamat a baloldalamra, belefurom a fejemet a párnába… Hüvösség! Hüvösség! Álom!

… Hányszor ismétlődik ez meg velem egy napon? Huszszor, harmincszor, negyvenszer? Nem tudom. Nekem nincsenek most napok és éjszakák, csak forróság és hüvösség van. A jobboldalamon szeretek feküdni, de az vált meg, az nyugtat meg, az ad pihenést és enyhülést, ha átdobom magamat a baloldalamra.

A párnám bal sarka, a bal szöglete… Amint ujra meg ujra hozzá menekülök, huszszor, harmincszor, ötvenszer egy nap, lassanként valami karaktert kap ez a bal sarok. Előbb bizonytalan, elmosódó; azután kialakul, formálódik és egyszerre megvan.

Urambátyám-karaktere van. Vállveregetés, bizalmas jóindulat, dörmögő hang. Amint ezentul eszembe villan, hogy át kellene menekülni a baloldalra, a bal sarokhoz, hozzá, amint már könnyebben, megszokottabban, de még mindig fájó erőlködéssel elszakitom magamat az álomtól, amint egy rándulással átvetem magamat a baloldalamra, biztatóan, sürgetően, jóindulatu követelődzéssel megszólal a hangja:

– Gyerünk csak, öcsémuram, gyerünk csak…

… A lázam nő. Süket álmomban rángatódzik a kezem és eltorzul az arcom; a tifusz tipikus rángatódzásai ezek. Álmomban grimaszokat vágok. Mulatságos lehet. Itt az ágyam mellett könnyes szemmel nézi valaki. Én minderről nem tudok semmit. A lázam nő, elveszve fetrengek a forró ágyban és üdülést, gondolatot, hangot, életet csak a bal sarok jelent a számomra. Urambátyám! Nincs más. Nem hallok mást. Ez minden, ez maradt az élet:

– Gyerünk csak, öcsémuram, gyerünk csak.