TEMETKEZÉS

… A paplanom körül, az ágy végében néha egy rut, pici öregasszony táncol. Körülsuhanja a paplan szegélyét, azután táncol; erőlködöm, hogy jobban lássam, de nem tudom látni. Nem nyugtalanit. Nem bánom. Aludni akarok.

Egyszer valaki megrángatja a párnámat. Felébredek. Ki volt az? Arasznyira tőlem áll a másik ágy, amelyen vizes lepedőkbe szoktak csavargatni. Onnan nyult át valaki. Ujra megrángatják a párnámat kissé türelmetlenebbül. Ki az?

Az öreg asszony. Pici. Rut. Nagyon rut. A párnán ül az ágy fejénél, hosszu, ráncos kezével onnan nyult át hozzám. Még egyszer megrántja a párnámat türelmetlenül. Kiváncsian fordulok szembe vele. Előrehajol, az arcomba vigyorog, azután hosszu, ráncos kezével lemutat a földre:

– Odanézzen.

Odanézek. Az ágy ekkor eltünik, az öreg asszony eltünik, a padló megnyilt, zöldelő fákat látok és napfényben csillogó folyót…

Mi ez? Nem a Körös ez? Milyen város ez? Nem a kedves Nagyvárad ez?… A Körös partján van egy elvadult telek, rajta egy omladozó ház; az elvadult telek mellett egy másik ház. Egy fiatal ujságiró a lakója. Ki az a fiatal ujságiró? Én vagyok? Más? Nem tudom.

… Az ujságiró éjszaka jár haza. Éjszakánkint a ház udvarán egy suhanó alakot lát néha; az udvaron óvatosan, lopózkodva végigsurran éjszakánkint egy élő lény. Egy ember… egy asszony. Az elvadult telek felé megy, vagy felőle jön. Az ujságiró figyeli. Egyszer összeszedi a bátorságát, ráles és karon ragadja. Asszony. Öreg. Szegényes ruháju. Ájuldozik.

Az ujságiró magához tériti, kivallatja. Az asszony vall. Ő most szegény cseléd. De ő Biharmegye legrégibb és legnagyobb nemzetségének az utolsó sarjadéka. Valaha a vármegye harmadrésze volt az övék. Mind elmult, mind elveszett. Ő cselédsorba sülyedt, idekerült ennek az elvadult teleknek a szomszédságába; ez a telek is az ő nemzetségéé volt. Most ő már megöregedett, készül a halálra, a családja ősi földjén akar nyugodni, az ősi földből itt van ez a telek, ott készit Ő most magának – éjszakánként dolgozik rajta – pihenőt, alvóhelyet, ravatalt, kriptát…

Az ujságiró nem hiszi. Hát jöjjön és nézze meg. Átmennek az udvaron, be az elvadult telekre, bozótok között le a Körös felé. Pincenyilás. Le kell menni. Az ujságiró megborzong, de szégyel visszatérni. Az asszony lámpást gyujt. Lebotorkálnak egy rozzant falépcsőn. A hajnal tompán beszürődő, ködös világosságában és a lámpás megtört fényében feltornyosul a didergő ujságiró előtt a világ legbizarrabb, legszebb, legszomorubb és legnevetségesebb látványa.

Egy ravatal. Egy halotti ágy. Takarók, leplek, emelvény, menyezet, fehér csipkék és fekete csipkék. És az egész ravatal, az egész nagyzoló, pompás halotti disz, az asztalosmunka és a csipkeszövés egy öreg cseléd kérges, szegény kezéből került ki. Rudak tartják a menyezetet, de a rudak alig vannak meggyalulva. Az ágy deszkáin meglátszik, hogy savanyuvizes ládákból feszegették ki őket. A csipke durva és az aranydisz kopott. Az egész pompa olyan, mint azoknak a szobroknak a pompája, amelyeket sötét börtönben láncra vert rabok mintáznak ki piszkos kenyérbélből. Az öreg cseléd szemében ez az ősi nemzetséghez illő pompa, ilyen diszben kell az utolsó sarjnak megtérni az ősök földjére.

… Mi lesz azután? Mi legyen? Vége-e itt a dolognak, vagy folytatódjék még? Vonuljon-e vissza az öreg cseléd – mint a halálváró állat – a magacsinálta szegény pompába, ebbe a szomoru, nevetséges diszbe és halotti bucsuztatóját pap helyett mondja-e el könnyes szemekkel egy megindult fiatal legény, egy szabad szivü ember?

Mindegy. Meg kell irni. Téma.

Felnyitom a szememet. Az öreg asszony eltünt. Azóta, hogy a földre mutatott a kezével, két másodperc alig telt el, a két másodperc alatt láttam mindent, amit láttam. Meg vagyok lepetve. Mi történt? Gondolkoztam? Az agyvelőm – lázasan, akadozva, gyeplőtlenül rohanva – mégis működött? A tüzes forróság köde, amely a fejemet beburkolja, egy kicsit szikkad… Mi történt?

Óvatosan fölém hajol valaki, megnézi, alszom-e?

– Mi ujság? – kérdezem érdeklődés nélkül.

– A lázad csökken.