A SZABADULÁS.

Olyan rossz volt, – beszélte előkelő, de kissé patetikus modorában a fiatal Laczffy – mint amilyen csak egy szép, fiatal szinészlány lehet.

Vannak ezeknél a szinházaknál – magyarázta azután – fiatal lányok, akik valósággal gyerekek voltak, mikor a szinházhoz kerültek. És mivel szépségük állandóan ki van téve néma bámulásoknak és hangos dicséreteknek, és mivel érvényesülésük utját más, szerintük öreg nőktől elzárva látják és mivel fiatal elméjüket és szivüket idő előtt rohanja meg a mérges suttogó tudás: rosszak lesznek, gonoszak, lelketlenek. Jól meg tudják magukat őrizni, mert tudnak mindent, de a lelkük meghal. Az egész lány maga a ragyogó szivtelenség, a testet öltött falánkság, csupa mohó, sivár étvágy: hir, pénz, dicsőség, hódolás után. Még az indulataikat és ösztöneiket is megfojtotta a szinház levegője, nem szeretnek mást, mint magukat, és nem érdeklődnek más iránt, mint a maguk hóditása, gazdagodása iránt.

Ennek a ragyogó szinházi bestiának a tipusa Tábor Panni. Akkor még nem volt primadonna, de már kezdett azzá lenni. És tudta, hogy az lesz.

Én szerelmes voltam belé. Háromnegyed éve volt már, hogy ismertem. Hamar megbarátkoztunk, tegeződtünk és Tábor Panni a második hónapban azt mondta nekem:

– Ha egy millióm volna, feleségül mennék hozzád. Ha egy milliód volna, szeretőd lennék. Igy csak jóbarátok lehetünk.

Mindenáron el akartam hitetni magammal, hogy a jó barátság és egy-egy csók, amit néha kaptam tőle, elég nekem, de kegyetlenül szenvedtem. És ha néha kitört belőlem az indulat, Tábor Panni, ez a tizennyolcéves édesszemü baba, ez a lány, a tudás mosolyával válaszolt:

– Majd ha előbb eljött a milliomosom.

Felháborodtam ezen a cinizmuson, de sokkal jobban szerettem, semhogy egy napnál tovább távol tudtam volna maradni tőle. Egy napon igy megismerkedtem nála Klein urral, Klein Salamonnal, a Grün és Hausner cég utazójával.

Nem csekély idegenkedéssel fogtam először kezet vele. Alkalmatlan is volt és kellemetlennek is találtam, habár inkább arra lett volna ok, hogy megessék rajta az ember szive. Olyan ügyetlen volt, olyan szánalmas és olyan szerelmes. Esetlenül ült a székén és nedves, könyörgő, nagy keleti szemeivel ugy nézett a ragyogó, rossz leányra, mint egy hü állat. Tábor Panni kegyetlen volt hozzá, olyan kegyetlen, mint amilyenek csak az alkalmatlankodó multhoz tudunk lenni.

Kiderült ugyanis, hogy Klein ur és Panni gyermekkori játszótársak voltak egy ferencvárosi kis házban, ahol az öreg Taubernek – a Panni apjának – pálinkamérése volt. Az öregek itt abban is megállapodtak, hogy a két gyerek egymásé lesz, és ők menyasszonynak, vőlegénynek tekintették egymást. Panni azonban tizennégyéves korában egy napon, egy átkozott napon a sziniiskolába került és most, amig Klein ur szövöttárukkal látja el az országot Nagyváradtól Mezőkövesdig, azalatt Panni egyre távolodik tőle, egyre emelkedik, egyre csillogóbb magasságba, ugy, hogy az embernek könnyezik a szeme, ha sokáig néz utána.

Akkor mindezzel nem igen voltam tisztában. Klein ur akkor csak alkalmatlan volt nekem, bántó, terhes és kellemetlen. Ő viszont irigyelt és gyülölt engem annyival is inkább, mert nem tudhatta, hogy én is csak koldusa vagyok a Panni szerelmének és nem élvezője, hogy nekem is csak morzsák jutnak és hogy a teritett asztal másra vár.

Valóban van-e szánalmasabb lény a világon, mint egy ilyen commis voyageur, aki egy primadonnába szerelmes! Ez még csak nem is diák, hogy bizonyos romantikája legyen a szerelmének. Ez se hirt, se pénzt, se tapsot nem hozhat. Egy szövöttárunagykereskedő is gyenge legény a szinfalak mögött, hát még valaki, aki csak az lesz, valamikor… talán. Hozzá képest én a kaszinóval, amelynek tagja voltam, a lapokkal, amelyekbe irok, a virágjaimmal, a nevemmel, és a görög profilommal: a hóditás eszközeinek valóságos krözusaként tündököltem. Elég szükkeblü voltam Klein urat mégis ki nem állhatni. Talán az osztályösztön is megszólalt bennem, a gyülölet az iránt, aki kemény munkával a helyünkbe dolgozza fel magát, aminthogy Klein ur – a leendő és máris igen takarékos kapitalista – a birtokban levőt, a társadalmi javak élvezőjét is gyülölte bennem a vetélytárson kivül.

Ekkortájt egy napon megjelent a milliomos: Hartmann Leo, az Országos Bank igazgatója ez a dusgazdag, rut élvező, aki hihetetlen müvészettel és raffinementnal tudja elkölteni minden évben a maga félmillióját.

Hartmann egy napon megnézte a szinházban A fjordok lányát. Másnap megint eljött a szinházba és harmadnap meglátogatta Tábor Pannit. Még vagy kétszer vizitelt nála, harmadszor megtette neki a maga üzleti hangu, fejedelmi, aljas ajánlatát és egy hétre rá készen volt az uj lakás, amelyet felajánlott a lánynak.

Klein ur ekkor egyszer összeszedte a bátorságát és azt kérdezte tőlem:

– Kérem, ez a Hartmann feleségül veszi Pannit?

Rábámultam. Mennyi együgyüség!

– Nem, – válaszoltam elkeseredve, durván és kegyetlenül, – kocsit tart majd neki, de feleségül nem veszi.

A derék emberben szinte felhördült a becsületesség, a felháborodás.

Otthagytam. Rettenetesen el voltam keseredve. Az a kufárkodás, amely a szemem előtt ment végbe, fellázitott, a szerelmem elkeseritett, gyötrött. Lázasan jártam egész nap, idegesen, dühöngve, kinlódva. Este már alig birtam elviselni az idegeimet. Az órák nagynehezen teltek, lefeküdtem és ujra felkeltem, társaságot kerestem és a téli éjszakában kávéházakban botorkáltam.

És az akaratom ellenére, szégyenkezve, gyötrődve és átkozódva el kellett mennem oda, az elé a ház elé… Az első emeleten a hosszu sor ablak a Tábor Panni lakása most. A leeresztett függönyök ott a világ legaljasabb kufárkodását takarják, egy hitvány árulást, egy hallatlan bünt a természet ellen.

Csikorgó foggal néztem fel az ablakokra, a hosszu sor függönyre, amelyek hallgatagok voltak. És egyszerre csak mellettem állott Klein ur. Ő is itt volt, őneki is ide kellett jönnie.

Egymásra pillantottunk. Szomoruak és nevetségesek voltunk.

De amint jól szembenéztünk egymással, éreztük, hogy két becsületes és tiszta férfi áll itt az éjszaka magányosságában. Éreztük, hogy mind a ketten alávalóságok áldozatai vagyunk, hogy a méltatlan szenvedésben társak és testvérek lettünk. Kinyujtottam a kezemet és ott, azok előtt az ablakok előtt, komoly, nemes és férfias barátsággal, igaz szeretettel és részvéttel kezet szoritottunk.

Ekkor nyilvánvaló lett, milyen méltatlan, rongy és hitvány dolog egy ilyen szerelem igájában járni. Megráztam magamat és leráztam magamról ezt a piszkos szerelmet. Még gyötrődnöm kellett egy kicsit, de a szerelemnek vége volt. Azzal a ragyogó bestiával nem is beszéltem azóta. Klein urral azonban jó barátságban vagyok és ugy találom, hogy nyertem a cserével.