JULIETTE

Rác bekopogtatott a műterembe; Péteri megfordult a vászontól, amelyen dolgozott, letette a palettáját és elébe ment.

– Szervusz öregem, – mondta kissé elfogódottan – ülj csak le.

Rác leült.

– Igen, – mondta, hát tessék.

Péteri köhécselt, fel és alá járt egy kicsit, azután hirtelen elhatározással odafordult Ráchoz.

– Hát öregem, – mondta rekedten, – én elveszem Juliettet.

Rác felugrott, összecsapta a kezét, kiáltott egyet, azután erőszakosan megfékezte magát, nyelt néhányat, megfordult, leült és nyugodtan mondta:

– Feri ezt nyilván azért közölted velem, mert tudod, hogy jó barátod vagyok. A legjobb barátod. És azért közölted, hogy mondjak is róla valamit.

Péteri gyorsan közbeszólt:

– Igen; bár az elhatározásom megmásithatatlan.

– Annál rosszabb rám nézve. Mert én azt, ami a szivemen van, mégis megmondom. Feri, most készülsz az életed legnagyobb őrültségét elkövetni. Ez még nem is volna baj. De ezzel a dologgal tönkreteszed magadat.

Péteri dacosan szólt közbe:

– Nem törődöm vele, mit szólnak az emberek.

– Én sem arra gondolok. Ha nem kapsz több meghivást előkelő urakhoz és urhölgyekhez, az csak használhat neked. A társadalmi karriéredet nem bánom. De el fogsz zülleni. Müvészi értelemben elzüllesz.

– Miért?

– Nekem Julia ellen semmi kifogásom nem volna. Én nem bánom, hogy a modelled volt… És hogy előbb mások modellje volt…

– De mindig tisztességes volt!

– Boldogok, akik hisznek. De hát én ezen sem akadnék fenn. Nem vagyok én az erkölcsök őre. Ha csak tudnám, hogy szeret. De nem szeret.

– De igen.

– De nem. Szivtelen, éhes kis bestia, aki elvéteti magát veled, mert te elég bolond vagy arra, hogy elvedd.

– Nem igaz, nem igaz…

– De igaz. És még ez se volna baj. De ennek az éhes kis bestiának az egyetlen célja, hogy kihasználjon. Hogy dolgoztasson. Hogy uj ruhákat és uj kalapokat festtessen veled magának. Azért fogsz csak dolgozni, hogy őt öltöztesd. Robotba fogsz dolgozni; le fogod szállitani a nivódat; eleinte tudatosan, azután már észre sem veszed, milyen silány vásári mázolásokat gyártasz; amióta itt van nálad, azóta már ugyis az az egyetlen célod, hogy gyorsan eladható képeket fess; ez megy valameddig; de ha soká tart, elzüllesz; és ez a kis bestia nem érdemli meg, hogy…

Péteri felkapta a fejét:

– De megérdemli, – mondta dacosan. – Ha te tudnád, milyen hálás.

Rác felkelt, odament hozzá, megsimogatta a fejét.

– De fiam, Ferkóm, – mondta melegen – hát legyen eszed. Meg fog csalni. A legelső emberrel, aki nagyon akarja. Hát legyen eszed.

– Nem igaz, – mondta Péteri halkan és kinzottan.

– Ez fáj neked, öregem, de ez igaz. A legelső emberrel.

– Nem igaz. Nem igaz. Nem igaz.

– Igaz.

– Nem igaz. És én elveszem. Ne rágalmazd.

Rác elhallgatott, sóhajtott egyet, legyintett a kezével.

– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte azután.

– Most már minden irás megvan. Dispenzációm is van. Holnapután esküszünk.

– Ezen nem lehet változtatni?

– Nem.

Rác ujra elhallgatott, csendesen összetette a kezét, felemelte a szájához, belefujt, azután hallgatott.

– Feri! – mondta azután.

– Tessék.

– Hát egyet igérj meg nekem.

– Mit?

– Azt, hogy ha egyszer belátnád… ha egyszer rájönnél… ha egyszer bebizonyosodnék, hogy nem méltó hozzád… akkor lesz elég erőd arra… hogy végezz vele…

– Ezt megigérhetem. Megigérhetem. Mert ugysem kerül rá a sor.

Azután hallgattak. Nemsokára jött a lány. Kipirosodottan, jókedvüen jött be. Skatulyákat hozott, mind a két kezében néhányat. Péterivel összecsókolózott.

– Szervusz Jankó, – mondta Rácnak.

– Szervusz, – mondta Rác, – természetesen bevásárolni voltál.

– Igen. Hoznak még egy kalapot is. Az esküvőn azt fogom viselni.

Rác elhallgatott; a lány járt-kelt az atelierben; azután egyszerre kihivóan odafordult Ráchoz.

– Te nem akarod, – mondta, – hogy Feri elvegyen engem.

– Dehogy nem akarom, – válaszolta Rác. – Nem látod, hogy én vagyok az örömapa?

– Igazán? – kérdezte gyanakodva a lány.

– Igazán – válaszolta Rác komolyan – Örülök, hogy szép családi tüzhelyet alapittok. Mindennapos vendégetek leszek.

A lány ekkor a nyakába ugrott és megcsókolta. Péteri értelmetlenül hallgatta a beszélgetést. Rác felkelt és odament hozzá:

– Szervusz Feri, én most elmegyek. De csakugyan mindennapos vendégetek leszek. Ha már igy van, vigyázni fogok rátok.

Péteri hálásan mosolygott rá, kezet fogtak és Rác elment. Harmadnap megvolt az esküvő és Rác csakugyan mindennapos vendég lett az uj házaspárnál. A második hónapban egy napon felment hozzájuk.

– Feketekávéra jöttem, – mondta.

Leült az asztalhoz, megkapta a kávét, kavargatta a kanalával, beszélgetett, azután hirtelen felnézett és ártatlan arccal kérdezte:

– Igaz, Julia, mit csináltál tegnap estefelé az Őr-utcában?

Az asszony elsápadt, kinyitotta a száját, nem tudott szólni, azután gyorsan, elkényszeredetten mosolyogni kezdett és hebegve mondta

– Az Őr-utcában?… Az Őr-utcában?… Egy szabóné van ott… egy uj szabóné… annál voltam…

Péteri összeráncolt homlokkal és villogó szemmel állott fel, az asszony elkényszeredetten mosolygott; Rác gyorsan felhajtotta a kávéját és elment.

– Most kirepül! – gondolta és nagy öröme volt.

Este találkozott Péterivel. Péteri megfogta a karját és félrevonta.

– Gyere csak, kérlek, akarok neked mondani valamit.

– Tessék.

Péteri hozzáhajolt és a fülébe sugta:

– Te azt hiszed ugy-e, hogy Auernél volt az Őr-utcában?

Rác ránézett és vállat vont. Péteri komolyan sugta tovább:

– Tudom, hogy vele gyanusitották. Még mielőtt hozzám jött. De nem igaz. Rágalmazták. Ma is a szabónénál volt. Csakugyan a szabónénál. Nem az Őr-utcában. Az Őr-utcán csak keresztülment. A Duna-utcában.

Rác bólintgatott és nem válaszolt. Péteri nyugtalankodva mondta:

– Te nem hiszed…

– Én? – válaszolta Rác gunyosan. – Én esküt teszek le rá.

Két hónap mulva találkoztak egy délután a kávéházban.

– Hogy tetszik Az arab táncosnő? – kérdezte Péteri.

– Mázolás, – válaszolta Rác.

Péteri elhallgatott. Rác egyszerre nagy részvétet érzett iránta. Közelebb hajolt hozzá és halkan mondta neki:

– Fiam, tönkremégy.

Péteri megint nem válaszolt. Rác ekkor egészen odahajolt hozzá és gyorsan a fülébe sugta:

– Kérdezd csak meg a feleségedtől, mit csinált a mult héten a Szőllősi műtermében.

Péteri elsápadt, felállott és elment. A választ másnap hozta meg:

– Jankó… az a dolog a Szőllősi műtermével egészen jelentéktelen… semmiség… Egyszerüen meglátogatta… egyszerü látogatás…

– És mért nem tudtál róla te eddig?

– Azért nem mondta meg nekem, hogy ne nyugtalankodjam.

Rác dühbe jött, összeszoritotta az öklét; az első kedve szerint nekiment volna és megverte volna; azután meggondolta a dolgot, intett a fejével, nyugodtan hátradőlt a székén és ujságot kezdett olvasni.

Másnap délután öt órakor felment a műterembe. Az asszonyt egyedül találta, Péteri kávéházban volt.

– Szervusz, Juliette, – mondta az asszonynak – hogy vagy?

– Köszönöm – válaszolta az asszony hidegen. – Elég jól. Feri nincs itthon.

– Annál jobb, – mondta Rác jókedvüen, – régen nem beszélgettem már veled egy kicsit. Pedig most még szebb vagy, mint voltál.

Az asszony gyanakodva fülelt; Rác azonban lelkesen dicsérte a szépségét; gyors, mosolygó szerelmi vallomásokat tett neki; az asszony felengedett, nevetett, lefeküdt egy diványra, a lábát kinyujtotta és a Rác ölébe tette.

Másnap Rác megint felment hozzá.

– Te, Juliette, – mondta neki, – nézd, én pár héttel ezelőtt vettem ezt a selymet. Meg akartam vele lepni valakit. De inkább neked adom.

Az asszony ekkor a nyakába ugrott és össze-vissza csókolta. Harmadnap délután öt órakor Rác odatelefonozott a Nápoly-kávéházba. Péterit hivatta a telefonhoz. Péteri odajött.

– Kedves Feri, – mondta ekkor nyugodtan bele a telefonba, – te nem akartad nekem elhinni, hogy Juliette mindenkivel megcsal, aki nagyon akarja. Ha a kávéházból most elindulsz, félóra alatt otthon lehetsz. Légy otthon és meglátod.

Péteri izgatottan szólt vissza valamit, azután haragosan orditott; Rác nyugodtan letette a telefonkagylót és ment fel az asszonyhoz.

Husz perc mulva megzörrent az ajtó kilincse. Egy dühös kéz rántotta meg. Azután haragos ökölcsapások döngöttek a fán, utána tébolyodott rugások. Az asszony rémülten nézett Rácra, azután rámeredt az ajtóra. Rác egy pillantással végignézte még a szobát, azután nyugodtan odament az ajtóhoz és kinyitotta.

A küszöbön megjelent Péteri. Az arca vörös volt, a szemei forogtak, a homlokáról verejtékcseppek hullottak le. Lihegve tekintett be a szobába. Rác komolyan nézett vele farkasszemet, azután félrelépett az utjából és szótlanul, csak egy fejmozdulattal mutatta meg az asszonyt.

Péteri lihegve, kétségbeesetten, sirásra álló szájjal nézett az egyikről a másikra. Az asszony, aki eddig összekuporodva ült az ágyban, most egyszerre kiugrott, odavetette magát a Péteri lábához, a két karjával átfogta a lábát, ráborult a cipőjére és gügyögve, ártatlanul, panaszosan zokogta:

– Ő az oka… Ő volt a rossz… Ő csábitott rá… Én nem akartam… Addig beszélt… Ő az oka.

Rác fanyar mosolygással nézett le az asszonyra és vállat vont. Erre a mosolygásra és erre a mozdulatra a Péteri piros arca még pirosabb lett; a keze megrándult.

– Ő az oka… Én nem akartam; – zokogta az asszony.

Péteri ekkor egy rántással kiszabaditotta a lábait az asszony öleléséből, odaugrott Ráchoz és ökölbe szoritott kézzel belevágott az arcába. Rác felkiáltott és védekezni akart, de Péteri üvöltve verte le a védekezését és mind a két öklével őrjöngve vágta.