MÁSODIK FEJEZET.

A nagyságos ur (a diványon hever és czigarettázik. Kopogtatás.).

A nagyságos ur: Szabad!

Az inas: Jó napot kivánok, nagyságos ur!

A nagyságos ur (felugrik.): Marci, csakhogy itt vagy már. Ma reggel, mikor leüzentem, hogy mihelyt megjössz, azonnal gyertek ide, egyuttal megfogadtam, hogy ha két nap alatt elő nem kerülsz, soha többet nem engedlek a szemem elé. Hol a pokolban voltál ilyen sokáig?

Az inas: Utaztam, nagyságos ur. Az asszonynyal. Otthon voltam. A faluban. Hadd lássák…

A nagyságos ur: Marci, mondhatom, előkelő szokásokat vettél fel. Kéthetes nászut! – a nagyapád, aki dohányos volt Csetneken, nem gondolta volna, hogy az unokája nászutra indul majd a feleségével. Hát mire való ez az előkelőség, Marci?

Az inas: Hát nagyságos ur, csak nem lehetett az talán, hogy itt legyünk már az első héten, a nagyságos ur szeme előtt. Azután szereti az ember a feleségét. Örül neki.

A nagyságos ur: Te boldogtalan, és akkor utazni mégy vele? A kultura igy mételyezi meg a nép egyszerü gyermekeit. Hiszen uton a legkedvesebb asszony is kiállhatatlan. És a habszülte Vénuszt is megunja az ember, ha hetekig nem lát emberi arcot kivüle.

Az inas: Nagyságos ur, Én nem értem ezt a… amit mondani tetszik… Én nem untam meg.

A nagyságos ur: Nem untad meg?

Az inas: Nem én.

A nagyságos ur: Szereted?

Az inas: Igen.

A nagyságos ur: Hát milyen az asszony, Marci? Friss? Csinos? Kedves? Engedékeny?

Az inas: Csak az én gondom már az, nagyságos ur. Senki másnak arra nincsen gondja.

A nagyságos ur: No no no no… Hiszen nem bántottam, no. Kérdezni csak szabad?

Az inas: Szabadni éppen szabad… csak nem illik…

A nagyságos ur: Marci! Én ugy látom, te szemtelen vagy velem.

Az inas: Ami az enyém, az az enyém, nagyságos ur.

A nagyságos ur: A mi a tiéd, az az enyém volt, Marci.

Az inas: De most az enyém. És ha én nem bolygattam, mikor a nagyságos uré volt, a nagyságos ur se bolygassa, mikor az enyém.

A nagyságos ur: Nem bolygattad, mikor az enyém volt? Igazán kegyes vagy. Nagyon köszönöm a nagylelkü jóindulatodat.

Az inas: Hiába tetszik csufolódni, nagyságos ur, asszonydolgokban a nagyságos ur is csak egy férfi, meg én is csak egy férfi vagyok. Az asszony pedig csak asszony.

A nagyságos ur: Hát nagyon kérlek, légy hozzám ezentul is kegyes jóindulattal, és a barátnőimet hagyd meg nekem. Nem volna szép tőled és nem illenék az eddigi nagylelküségedhez, ha mindet elhóditanád tőlem.

Az inas: Nagyságos ur kérem, látom, hogy haragudni tetszik. Hát ne tessék már haragudni rám. Nem akartam én semmi rosszat mondani. De az ember szereti az asszonyt, félti az asszonyt…

A nagyságos ur: Marci, te teve, hát akartam én bántani az asszonyt?

Az inas: Nem tetszett kérem, de hát…

A nagyságos ur: Nem tetszett. Persze, hogy nem tetszett. Van is nekem eszem ágában a te asszonyod. Legyetek boldogok egymással. Más asszonynyal van nekem dolgom.

Az inas (bizalmasan): Talán uj uri hölgy látogat el már a nagyságos urhoz?

A nagyságos ur (nevetve): Uj uri hölgy Marci. Egészen uj uri hölgy. Még csak egyszer volt itt. Ma jön másodszor. Igen uri hölgy. Nagyon nagyuri hölgy. És nagyon kényes hölgy. Amikor először itt volt, majd megőszültem, amig fel tudtam öltöztetni.

Az inas: Ejnye! Hát olyan ruhában jön ide?

A nagyságos ur: Olyanban. Hallottál már ilyet? Ez a marotteja. A helyett, hogy a legegyszerübb és legsimább ruháját venné fel, nagy toalettet ölt… Talán engem akar elkábitani… Mintha én a ruhát nézném!… Voltaképpen rossz izlésre is vall a dolog… És én megőszülök attól a sok csipkétől, kapocstól, tűtől… Mikor legutóbb itt volt, elhatároztuk, hogy egy nagyon megbizható komornát szerzünk be…

Az inas: Komornát? – tetszik mondani. Hogy az segitene?

A nagyságos ur: Hogy az segitene neki a felöltözésnél, fésülködésnél, tudom is én még minél. Ezért vártalak olyan nehezen.

Az inas (barátságtalanul): Azt tetszik talán akarni…

A nagyságos ur: Azt akarom, hogy a feleséged legyen itt.

Az inas (meghökken): A feleségem?

A nagyságos ur: Igen.

Az inas (vakargatja a fejét).

A nagyságos ur: Hát mit gondolkozol ezen? Hivd fel, megmondjuk neki, mi lesz a teendője, a te szobádban leül és szépen megvárja, mig hivják… Tudod, én hálás vagyok az ilyen szolgálatokért.

Az inas: Tudom, nagyságos ur. Hivom is az asszonyt. Én majd vele leszek hátul, a kis szobában.

A nagyságos ur: Marci, te viziló, meg vagy őrülve. A barátnőm soha többet be nem teszi ide a lábát, ha megtudja, hogy még egy férfi van itt a lakásban. Furcsa: de csak nőkben bizik. Egy megbizható komorna kell neki. Inasra – ezuttal legalább, és ez nem éppen érthetetlen – nincs szüksége. Neked tehát takarodnod kell a pokolba.

Az inas (vakargatja a fejét).

A nagyságos ur: Mit gondolkozol? Küldd az asszonyt. Te meg eredj a dolgod után. Menj házmesterkedni, Marci.

Az inas (savanyu arccal rágja a bajuszát).

A nagyságos ur: Mit vágsz ilyen savanyu pofát? Hát mitől félsz?

Az inas: Féltős jószág az asszony, nagyságos ur.

A nagyságos ur: Tőlem félted? Csak nem tőlem félted?

Az inas: De bizony a nagyságos urtól.

A nagyságos ur: Ó, Marci, te bivaly… Te!… Mit mondjak neked?… Hiszen te katona voltál. Mi voltál?

Az inas: Cugszfirer a hetes huszároknál.

A nagyságos ur: Hát cugszfirer, maga barom, azt hiszi, én is barom vagyok, hogy két fronton harcoljak, amikor éppen elég feladat, elég szép feladat nekem, hogy egy fronton győzzek. Majd bolond leszek, jobbra is egy ellenséget keresni, mikor a puskaporomra szükségem van balfelé?

Az inas (gondolkozik, habozik, azután felderül az arca, összeüti a bokáját, katonásan, boldogan): Igenis, értem, nagyságos ur. Parancsára.

A nagyságos ur: No, ha érted, akkor szedd a sátorfádat. És küldd magad helyett az asszonyt. (Az óráját nézi.) Siess. Az én vendégem nemsokára itt lesz.

Az inas: Itt van az asszony, nagyságos ur.

A nagyságos ur: Itt? Hol?

Az inas: Itt az előszobában. (Kiszól.) Gyere csak be, Juliska.

A nagyságos ur: Ó te gazfickó.

Az asszony (beperdül, menyecskésen van felöltözve, vidámabb, nyelvesebb, bátrabb, mint öt héttel ezelőtt): Jó napot kivánok, nagyságos ur.

A nagyságos ur: Jó napot, kislány… vagy asszonyság… vagy Juliska asszony… vagy nem tudom, hogyan tiszteljelek… hogyan tiszteljem…

Az asszony: Ahogy a nagyságos urnak tetszik. Az a fontos csak, hogy irántunk való jóindulatát ezentul is megőrizze. Azért jöttünk el, mert lent megkaptuk az üzenetet, de azért is eljöttünk, hogy eddigi sok jóságát hálás szivvel megköszönjük.

A nagyságos ur: Marci te, felvágattad ennek a nyelvét, hogy ugy pereg? Mindig ennyit beszél ez mostanában?

Az inas: Amióta a feleségem, azóta mindig ennyit.

A nagyságos ur: A szent házasság! A szent házasság csudatévő hatása. Azelőtt mélabus volt és csendesen turbékolt, mint egy gerlice… És nem sokallod?

Az inas: Nem én. Sőt szeretem.

A nagyságos ur: Ezt nevezem mintaférjnek. Hát Marci, férjek gyöngye, hordd el magad. Sürgősen takarodj, mert szivem királynéja még itt talál és akkor baj lesz. Menj házmesterkedni, Marci.

Az inas: Mondanám el talán az asszonynak, mit kell cselekednie.

A nagyságos ur: Majd megérti ő azt. Majd elmondom én neki. Marci takarodj. Menj házmesterkedni. (Az ajtó felé tolja.)

Az inas (gyanakodva): Nagyságos ur!…

A nagyságos ur: Mit?

Az inas: Csakugyan jön az az uri hölgy?

A nagyságos ur: Marci, hát nem hiszel nekem?

Az inas: Nagyságos ur, asszonydolgokban az apámnak sem…

A nagyságos ur: Marci, hát férfiui becsületszavamat adom rá, hogy jön.

Az inas (megnyugodva): Akkor jó. Akkor elmegyek. (Az asszonyhoz): Juliska, helyén legyen az eszed. (Az ajtónál): Meg ne csaljatok!

A nagyságos ur: Eredj már a pokolba. Még az ajtóban találkozol vele… (Kitolja az ajtón; kimegy utána; ajtónyitás, ajtócsukás zaja.)

Az asszony (körülnéz, megnézegeti, változott-e valami a szobában, azután leül.)

A nagyságos ur: (visszajön, meglepetve néz rá): Ah… legyen szerencsém… Kérem, tessék helyet foglalni. Mintha otthon lenne.

Az asszony (mosolyogva): Leültem egy kicsit. Elfáradtam kint az álldogálásban. Ugy is mindjárt megyek. Nem kell rám haragudni, hogy leültem egy kicsit. Sokat ültem én itt azelőtt…

A nagyságos ur: Hát nem volna jobb most is itt ülni, mint odalent Marcinál a házmesterlakásban?

Az asszony: Nem bizony. Ott én vagyok az ur. Azután meg: itt ugysem ültem volna már sokáig.

A nagyságos ur: Miért?

Az asszony: Megunt volna. Elküldött volna.

A nagyságos ur: Én meguntalak volna? Én?

Az asszony: Már kezdett is megunni. Már meg is unt.

A nagyságos ur: Tudod, mit mondok: jobban tetszel nekem most, mint valaha.

Az asszony: Mert öt hét óta nem látott. És mert most már a másé vagyok.

A nagyságos ur: (közeledik feléje) Hm! Az igaz lehet! (Hirtelen megáll.) Igaz is, te kislány, hiszen te nem is tudod még, minek tartottalak itt. Nézd: erről van itt szó. Én kapok most egy látogatót. Egy nagyon finom és kényes dámát, aki egy darabig itt fog időzni nálam és akinek azután szüksége van egy ügyes nőre. Egy ügyes nőre, aki segitsen neki a… szóval, aki segitsen neki… hiszen tudod… hát nem érted… (az asszony ártatlan arcot vág) ejnye… hát a toalettje… rendbehozásában… Én nem tudok neki segiteni, beleőrülök a sok kapocsba, tűbe… És amig a frizura készen van!… Utálatos dolog alapjában véve, nagy toaletteben látogatásokat tenni… És az a frizura!… Neked nem volt szükséged segitségre, soha, ugy-e? Te nem féltetted a frizurádat, mi? A te hajad kibomolhatott… Szép volt, mikor kibomlott… Becsületszavamra, szép volt… Igazán… szamár is vagyok, hogy olyan nagyon várom ezt az előkelő és finom látogatást… Mikor itt vagy te… Voltaképpen, csak az az egy dolog tart vissza…

Az asszony: Hogy két fronton nem harcol okos ember.

A nagyságos ur (elámulva): Ooooh! Te kigyó. Hallgatóztál? Miért engedted, hogy még egyszer elmondjam neked az egész litániát?

Az asszony: Mert még egyszer akartam hallani. Kiváncsi vagyok rá, ki jár most ide.

A nagyságos ur (odamegy hozzá, ráül a szék karfájára, megfogja a kezét): Hát Istenem… egy asszony…

Az asszony (ráüt a kezére, azután felkel és egy másik székbe ül): Hozzányulni tilos. – És milyen asszony?

A nagyságos ur (utánamegy): Hát egy asszony.

Az asszony (tovább vonul előle): Uri asszony.

A nagyságos ur: Persze, hogy uri asszony. Többnyire uri asszonyok csinálnak ilyen dolgokat.

Az asszony: Előkelő? Gazdag?

A nagyságos ur (folyton támadva): Nagyon előkelő. Nagyon gazdag. Többnyire az előkelő és gazdag asszonyok szórakoznak igy a szabad idejükben.

Az asszony (állandóan védekezve): Szép?

A nagyságos ur: Szép? Istenem, a szépség olyan relativ fogalom. Ha örömet szerzek neked vele, hát szép. Te jobban tetszel most nekem.

Az asszony: Soká udvarolt neki?

A nagyságos ur: Ki?

Az asszony: Maga.

A nagyságos ur: Ő elég rövid ideig udvarolt nekem. Azután megadtam magamat.

Az asszony: És csak egyszer volt még itt?

A nagyságos ur: Még csak egyszer. Ma jön másodszor. Ez bizonyos. Minden egyéb bizonytalan.

Az asszony: Nem örül neki?

A nagyságos ur: Nem érek rá. El vagyok foglalva azzal, hogy te itt vagy. Ennek örülök. Te!… Te még sokkal szebb lettél, mint voltál. Megpirosodtál. Meggömbölyödtél. A szemed huncut és csillog. Mond meg: mire gondolsz? Mond meg: mit nevetsz?

Az asszony: Arra gondolok, hogy az a hölgy, akit vár, jönne-e vajjon, ha most látná.

A nagyságos ur: Bánom is én. A kerek földön ebben a percben az egyetlen gondom te vagy. No kislány… engedj… gyere ide… meg akarlak csókolni…

Az asszony: Nem szabad.

A nagyságos ur: Nem szabad? Nekem nem szabad? Senkinek nincs rá több joga, mint nekem.

Az asszony: Most már nincs.

A nagyságos ur: Mindig van. No gyere ide, kislány… Nézd… jusson eszedbe, hányszor voltál itt nálam, ebben a szobában… És itt a másik szobában… Nézd, minden olyan, mintha rád várna… No gyere, kislány…

Az asszony: Nem. Nem szabad.

A nagyságos ur: De igen. Szent Isten, olyan régen voltál már itt nálam. Mikor? Öt hete utoljára? Ugy-e akkor voltál itt?

Az asszony: Igen.

A nagyságos ur: Emlékszel még rá? Akkor bucsuztam tőled. De szép volt. Emlékszel rá?

Az asszony (elforditott fejjel): Igen.

A nagyságos ur: De szép volt… Kislány… Akkor még egészen az enyém voltál. Akkor még csak az enyém. Senki másé. Igen?

Az asszony (egészen elforditott fejjel): Igen.

A nagyságos ur: Csak az enyém voltál… Hát gondolj vissza arra a bucsuzásra… És gondolj vissza arra a sok órára, amit itt töltöttél… Kislány meg akarom csókolni a nyakadat… a hajad kis fürtjei alatt… meg akarom csókolni a szádat… (megcsókolja az asszonyt.)

Az asszony: (védekezik, azután nevetni kezd.)

A nagyságos ur: Mit nevetsz?

Az asszony (a nevetése kissé izgatott): Azon nevetek… hogy ez ugyis… hiábavalóság minden… Nemsokára jön a vendége…

A nagyságos ur: Bánom is én a vendégemet. Én veled törődöm csak.

Az asszony: Hát vele mit csinál?

A nagyságos ur: Tudom is én… Be se eresztem… Ha akarod, be se eresztem.

Az asszony: Azt nem fogja megtenni.

A nagyságos ur: Megteszem én… Téged akarlak… megcsókolni… (Átkarolja, meg akarja csókolni. Az asszony védekezik.)

Éles csengettyüszó.

A nagyságos ur és az asszony (megállnak, egymásra néznek.)

A nagyságos ur (átkarolva tartja az asszonyt, halkan, gyorsan): Kis lány… ha akarod… nem eresztem be… Csak neked kell akarnod… Itt a helye… Rá várt… Csak el kell foglalnod…

Az asszony: (felindultan, habozva néz rá.)

Uj csengettyüszó. Erős, haragos, türelmetlen.

A nagyságos ur: Kislány, mondd gyorsan, hogy akarod-e. Most még beereszthetem. Mondd gyorsan… beereszszem-e… vagy akarsz-e a helyére jönni… Mondd gyorsan, nem lehet már várni… Nem várathatom tovább… Mondd, beereszszem?

Az asszony (nagyon halkan, gyorsan, lihegve): Ne.

A nagyságos ur: (diadalmasan magához szoritja, megcsókolja.)

(Még egy hosszu, haragos, megsértett csengetés.)

A nagyságos ur és az asszony: (feszült figyelemmel figyelnek rá, aztán még egy ideig izgatottan hallgatóznak. Teljes csend.)

A nagyságos ur (halkan): Elment.

Az asszony (kissé ijedten): Igen…

A nagyságos ur (vidámabban): De te itt maradtál. És ez a fontos. Ő nem jön többet. Nem baj. Csak te jöjj… Csak te jöjj… Csak te jöjj…

Az asszony: Nem… Nem… Mit akar?…

A nagyságos ur (átkarolja): Gyere.

Az asszony: Nem… Nem… Nem… Nem…

A nagyságos ur: Mit nem?

Az asszony: Nem szabad megcsalni… Az uramat… Nem szabad megcsalni…

A nagyságos ur: De igen… De igen… De igen…!