A SZERELEM

– Kit még? – kérdezte Ország.

A felesége fölhuzta a vállát és megrázta a fejét:

– Azt hiszem, nincs más.

Ország összehajtotta a papirlapot, amelyet a kezében tartott. Ekkor hirtelen megszólalt Viola:

– Papa kérlek, még talán Kláray Gézát.

Az asszony csodálkozva nézett rá, Ország pedig elhuzta a száját:

– Kláray? Ugyan kérlek!…

– Az én kedvemért, – mondta Viola határozottan.

Belepirult a merészségébe, de bátran nézett az apja csodálkozó arcába.

– Istenem!… Kláray! – mondta Ország panaszosan.

– Mi kifogásod van ellene papa? – kérdezte Viola elszántan.

– Utálatosan szép fiu. Imádja magát és imádtatja magát. Elbizakodott komédiás.

– Hiszen neked barátod, papám, – mondta Viola sértődötten.

– Barátom?…

– Tegeződöl vele.

– Egy banketten összetegeződtem vele. Hajnaltájban. Amikor már a cimbalmossal is tegeződik az ember. Az nem jelent semmit.

Viola habozott, a földre nézett, azután fölkapta a fejét.

– Mégis… Kérlek, papa… Az én kedvemért.

Ország meglepetve nézett rá, kutatva nézett a szemébe egy ideig, azután gondolkozva kibontotta a papirt és elővette a ceruzáját.

– Hát ha te minden áron akarod, – mondta lassan, – meghivjuk.

Beleirta a listába a Kláray nevét. Két hét mulva megvolt az estély. Kláray ragyogott, szép volt, diadalmas volt és imádtatta magát a tizennyolc éven aluli leányokkal és a harminc éven felüli asszonyokkal. A leányok között ott volt Viola is. Ország elámulva nézte.

– Mi történt ezzel az okos, kedves teremtéssel? – kérdezte magától.

Viola egész este, egész éjszaka, hajnalig Kláray körül volt. Ügyesen csinálta, aki nem figyelt rá, nem vehette észre, soha fetlünővé nem vált, mindig tudott a maga számára még egy-két csacsi leányban vagy buta asszonyban fedezetet találni, de egész este Kláray körül volt.

– Milyen ravaszakká lesznek, az ilyen kedves, becsületes leányok, – gondolta Ország csodálkozva.

Egész éjjel figyelte a leányát és reggelfelé elhülve állapitotta meg:

– Kacérkodik vele!…

Egy percre meghökkent, egy félpercig boszankodott, azután mosolyogva válaszolt önönmagának arra a kérdésre, mi történt ezzel az okos, kedves teremtéssel.

– Szerelmes! – mondta magában nevetve. – Egyszerüen szerelmes.

Elgondolkozott és egy ideig még mulatságosnak találta a dolgot.

– Titánia, – mondta magában – a tündérkirálynő, aki nem látja, hogy a szerelmese szamárfejet hord.

Reggel felé azonban elmult a jókedve. Kláray ekkor menőfélben volt és Viola ideges lett, majdnem izgatott. Az arcán kétszer-háromszor is végigsuhant egy nagy szomoruság. Ekkor Országnak is elment a jókedve. Mikor azután egyedül maradtak és Viola szótlanul elbucsuzott tőle és vonagló arccal a szobájába sietett, akkor szomoruan mondta:

– A kis leányom szerelmes: nagyon, komolyan, fájdalmasan szerelmes.

Meghatottá és bánatossá tette ez a gondolat, a szive megmelegedett és ellágyult, tele lett szeretettel és részvéttel és amikor lefeküdt és elaludt, ez volt az utolsó gondolata:

– Viola, kedves, okos, jó kis lányom…

Viola a következő hetekben egyszerre kedvet kapott a szinházbajárásra. Ország látta, hogy ez a kedv világos összefüggésben van azokkal a darabokkal, amelyekben Kláray játszik. Azt is megtudta, hogy Viola a korcsolyapályán mindennap találkozik Klárayval. És amikor a leány egyre szótlanabb és egyre sápadtabb lett, egy napon félrevonta:

– Viola, kis lányom – mondta neki komolyan és gyöngéden – szerelmes vagy?

A leány lehajtotta fejét, habozott, azután könnyes szemmel nézett föl az apjára.

– Igen, papa, – felelte halkan.

– Hát mit busulsz azon? – mondta Ország szeretettel. – Én nem bánom… Én hozzáadlak ahhoz, akit szeretsz.

A leány könnyes szemmel nézett rá és vonagló ajakkal, kétségbeesve fakadt ki:

– De nem vesz el, papa!

– Ki? – kérdezte Ország méltatlankodva. Ki? Ki nem vesz el?

A leány nem válaszolt, csak az ajka reszketett.

– Ki? – kérdezte Ország még egyszer méltatlankodva. – Kláray? Kláray?

A leány igent intett.

– De miért? – kérdezte fölháborodva Ország. – Hogyne venne el? Boldog lenne… legyen is boldog… ha hozzá mégy. Miért ne venne el?

– Oh, papa, – válaszolta Viola reszkető hangon, – hát ne légy olyan naiv. Nem vesz el, mert nem szeret. Nem kellek neki. Asszonyoknak udvarol. Az asszonyok elkényeztetik. Nem kellek neki.

Ország ekkor elbámult, bólintott egyet-kettőt és csendesen elszomorodott. Három hónap mulva egy éjszaka találkozott Klárayval. Elvitte magával.

– Gyere, – mondta neki – ma éjszaka veled akarok lenni.

Kláray keveset ivott, a hangját kimélte; Ország azonban szaporán hajtogatta a poharakat és hajnaltájban élni kezdett a becsipett ember minden jogával.

– Szép fiu vagy, fiam, – mondta Kláraynak, – de jóizlésü asszonynak nem tetszhetel te.

– Miért? – kérdezte Kláray meglepetve.

– Mert olyan utálatosan szép fiu vagy, fiam. Mert olyan elbizakodott, szamár komédiás vagy fiam. Mert ez a szép fejed belül olyan üres, mint a tök. Vannak nők, aki számára veszélytelenebb vagy, mintha elő-hátul pupos lennél.

– Kik azok a nők? – kérdezte Kláray fölfortyanva.

– Kik? Kik?… Sokan vannak. Az én lányomat nem félteném tőled, ha tizedmagaddal volnál férfi a világon. Az ő számára, te veszélytelen vagy.

– Miért?

– Mert okos leány. Egész életében ujságirók, művészek között élt. Ő tudja, hogy ami szépet a szinpadon mondasz, azt Shakespeare találta ki, nem te. És hogy itt a szép fejedben belül nincs semmi. Az kinevet téged. Az mulat rajtad.

– Miért nevet ki? – kérdezte sértődötten Kláray.

– Kinevet, mert feszengsz, mert illegeted magad, mert regényes és költői akarsz lenni, mert szivdöglesztő pillantásokat vetsz magad köré… Nevet rajtad. Vihog a hátad mögött. Kacag. Hahotázik, hogy a könnyei csurognak. Mulatságosabb szinház vagy neki, mint akármelyik szinház…

Kláray dacosan elbigyesztett szájjal nézett maga elé. Ország ekkor – részeg emberek módjára – megölelte, megveregette a hátát, biztositotta róla, hogy szereti, azután másról kezdett beszélni. Nemsokára azután haza is mentek.

Viola másnap piros arccal, csillogó szemmel és ragyogó jókedvben jött haza a déli sétáról. Ország megkérdezte a feleségétől:

– Mi hozta olyan jókedvbe ezt a leányt?

A felesége utána nézett Violának, elég messze van-e már, azután megsugta:

– Azt hiszem az, hogy a korzón hozzánkcsatlakozott Kláray.

Ország szótlanul bólintott. Egy hét mulva félrevonta a leányát:

– Viola, kis leányom, – mondta neki – egy tanácsot akarok adni. Hallgasd meg, ne válaszolj rá semmit, de fogadd meg. Higyj benne és ne térj el tőle, akármi történik is. Ez a tanács az, hogy ne hódittasd meg magadat könnyen. Akármilyen nehéz: ne válaszolj a célzásokra. Akármilyen nehéz: ne adj egyenes választ. Akármilyen nehéz: nevess minden gyöngéd szón. Ez nehéz, de tedd meg. És ne valld be, soha, hogy már három hónappal ezelőtt szerelmes voltál. Soha ne valld be, hogy vártál, epekedtél. Ha igent mondanál, légy leereszkedő; kegyességből mondd ki az igent.

A leány bámulva hallgatta és nem válaszolt.

– Fogadd meg a tanácsomat, – mondta Ország még egyszer. – Megfogadod?

A leány habozott egy kicsit.

– Igen, – mondta azután bizalommal.

Nyár elején egy napon Ország a kapuban találkozott Klárayval.

– Szervusz, – mondta neki, – az utóbbi időben gyakran van hozzád szerencsénk… aminek én egyébként nagyon örülök…

– Kérlek, kedves bátyám, – mondta Kláray meghajtott fejjel, kicsit alázatosan és kicsit gunyosan – minthogy egészen veszélytelen vagyok…

Ország ugy tett, mintha gondolkoznék, azután nevetve mondta:

– Ah, a téli szincerizálásomra gondolsz? Remélem, nem haragszol érte. A bor beszélt belőlem.

– Dehogy haragszom, – mondta Kláray mosolyogva.

Nyár elején, két nappal a nyári utazásuk előtt, Kláray bekopogtatott Országhoz. Ragyogott a büszkeségtől.

– Kedves bátyám, – mondta csendesen és diadalmas mosolygással – bátor vagyok tőled megkérni a Viola kezét.

Ország fölállott és bámulva hajolt előre, Kláray diadalmas mosolygással állta a bámulást.

– Nagyon megtisztelő, amit mondasz, – szólalt meg végre hidegen Ország, – de én nem rendelkezem a leányom kezével. Viola teljesen szabad ura az elhatározásának.

A Kláray diadalmas mosolygása erre még fényesebb lett. Fölemelte a fejét és halkan és gőgösen mondta:

– Én a Viola engedelmével jöttem hozzád. Ő már igent mondott.

– Az lehetetlen, – kiáltotta Ország. – Az le-he-tet-len!… Teljesen lehetetlen!

– Ugy látszik, mégis lehetséges, – mondta Kláray gőgösen.

Ország kisietett a szobából. Kláray utána ment. Benyitottak Violához.

– Viola, – kiáltotta Ország, – igaz az, amit Kláray?…

– Igaz, – felelte Viola mosolyogva.

Ország összecsapta a kezét.

– Hihetetlen, – mondta – ezt sohse hittem volna. Viola!… Hogy te hozzá akarsz menni egy… hogy te hozzámenj… sohse hittem volna.

Kláray megfogta a Viola kezét, megcsókolta és mélyen zengő hangon mondta:

– Szeretem. És ő is szeret.

Azután ismét egy diadalmas mosolygással hozzátette:

– Amint látod, nem nevet ki.

Az esküvő előtt Ország még egyszer lelkére kötötte a leányának, hogy sohase árulja el: milyen szerelmes volt és milyen régóta volt szerelmes; azután meg volt az esküvő, a fiatalok elutaztak; hat hét mulva hazajöttek, beköltöztek uj lakásukba és jókedvüen, boldogan és elégedetten megkezdték a házaséletet.

Félév mulva egy napon Violának ki volt sirva a szeme.

– Mi bajod? – kérdezte tőle Ország.

A fiatal asszony nem akarta megmondani. Végre bevallotta: – azért sirt, mert a férje tegnap éjjel nem jött haza… várt rá hajnalig… nem jött… reggeli nyolc óra volt, mire hazavetődött.

– Hát mit csinált? Hol volt? – kérdezte Ország.

– Nem tudom, nem mondja meg, – felelte sirva Viola.

– És miért ment el egyáltalában?

– Nem tudom.

– Történt közöttetek valami?

– Nem… azaz hogy…

– Mi történt?

– Semmi.

– Nem igaz. Mondd meg, mi történt.

Viola rövid faggatás után elmondta, mi történt. Gézának állandóan ugy fájt, hogy a felesége valamikor nevetségesnek tartotta őt, kinevette őt… Ugy fájt neki… panaszkodott miatta… Ő, Viola, végre is megsajnálta, megesett rajta a szive, tegnapelőtt… bizalmasan beszélgettek… ekkor megmondta neki, hogy ez nem is igaz, sohasem nevette ki őt, régen szerelmes belé; azt, hogy kinevette csak a papa találta ki…

– Ezt mondtad neki? – kérdezte Ország komolyan.

– Igen, papám, – mondta az asszony sirva. – Nem kellett volna tennem. Te megmondtad. De mikor ugy szeretem. Mikor örömet akartam neki szerezni vele.

Ország gondolkozott egy kicsit, azután ezt mondta:

– Mindenekelőtt: ne sirj. Ne legyen vörös a szemed a sirástól. Akármilyen nehéz: ne törődj vele, mit csinál a férjed. Akármilyen nehéz: legyen jókedved. Akármilyen nehéz: nevess. Meg tudod ezt csinálni?

– Meg… meg, – mondta Viola sirva – ha kell…

– Kell.

Ország egy hét mulva egyedül találta Klárayt. Viola nem volt otthon. Barátságosan üdvözölte, leült, szivarra gyujtott és csendesen füstölt.

– Igaz is, – szólalt meg azután, – hát hamarosan elváltok, mi?

– Ki válik el? – kérdezte Kláray bámulva.

– Ti. Viola meg te.

– Mi?

– Igen, ti. Azért nem kell haragban lennünk. Én szivesen látom a dolgot; jobb békésen, urasan, szépen szétmenni, mint csunyán együtt élni. Violának is jobb igy.

– De nekünk eszünk ágában sincs elválni. És miért volna ez Violának jobb?

– Hát!… kérlek… nem voltatok ti egymáshoz valók… Nem voltál te neki való ember.

– Miért ne lettem volna én?… Engem szeretett. És szeret.

– Szeretett!… – mondta Ország kicsinylően és egy kézlegyintéssel. – Te életre-halálra udvaroltál neki, hát ő is fölmelegedett egy kicsit. De ez nem az igazi.

Kláray ekkor felugrott és hevesen és gunyosan és diadalmasan kiáltotta:

– Fölmelegedett? És ez nem az igazi?… Hát nagyon tévedsz. Én még rá sem néztem, tőlem még egy jó szót sem hallott, már szerelmes volt belém. Egy félévvel, tiz hónappal előbb. Amikor a te állitásod szerint kinevetett. Végigsirta az éjszakáit, olyan szerelmes volt.

– Micsoda meséket mesélsz te itt össze-vissza? – kérdezte Ország bámulva. – Kitől hallottad te ezt a rémregényt a féléves és egészéves szerelemről és az éjszakai sirásokról?

– Kitől? – kérdezte Kláray. – Tudod kitől? – kiáltott diadalmasan. – Hát tőle. Tőle magától. Bevallotta.

– Ah, ugy? Tőle?

Ország elkezdett nevetni, hangosan nevetett egy ideig, azután bólintgatott a fejével és csöndesen mosolygott maga elé. Hallgatott. Kláray elbámulva nézte. Ország makacsul hallgatott és makacsul mosolygott.

– Mit nevetsz kérlek? – mondta végre idegesen Kláray.

– Én csak mosolygok.

– De min?

– Csak ugy.

Tovább mosolygott. A Kláray könyörgésére végre megmondta, min:

– Hát te habozás nélkül elhitted neki azt a romantikus történetet a szerelméről, az éjszakai sirásokról?…

– Igen, – felelte Kláray ebámulva.

– Te boldogtalan komédiás te, hát sohasem fogod te megérteni, hogy milyen egy okos asszony, milyen egy előkelő női lélek?

– Miért? – kérdezte Kláray zavarodottan.

– Miért? Miért? Hát nem érezted meg az első percben, hogy hazudik. Hogy összehazudja az egész regénykét. Hogy a kedvedért talált ki mindent. Hogy el akarja felejtetni az okosságát, a felsőbbségét. Szó volt arról ugy-e, hogy ő kinevet téged?

– Igen.

– És ő letagadta?

– Igen.

– Milyen kedves, milyen jó tud egy ilyen asszony lenni. Milyen gyöngéd és finom dolog ez. El akarja felejtetni, hogy kinevetett. Talán maga is el akarja felejteni. Erőlködik, hogy valami igen tiszteletreméltó alaknak lásson téged. Erőlködik, hogy szerethessen. De nem fog sokáig sikerülni.

– Miért?

– Mert mégis csak szamár vagy fiam… És ő azt látja. Egy darabig takargatja maga előtt, azután csak rájön. Egy ideig még ilyen gyöngéd, kedves hazugságokat talál ki, azután ujra kinevet. Mint leánykorában. Utánozta, hogyan csókolsz kezet és hogyan nézel a nők körül és hempergett a kacagástól.

Egy másodpercre elhallgatott, azután sietve hozzátette:

– Én csak azt akarom, hogy ha váltok, a válás csöndes legyen, uras, előkelő.

Kláray komoran és szótlanul nézett maga elé; Ország nemsokára fölállott, barátságosan bucsuzott és jókedvüen ment el.

Másnap délelőtt fölkereste a leányát és érdeklődéssel kérdezte:

– Mit csinál Géza?

– Tegnap óta egyre azzal zaklat, igaz-e, hogy el akarok tőle válni. Igaz-e, hogy lenézem.

– És te?

– Nem adok határozott választ. Mosolygok.

– Igy van jól. És?

Viola fölállott és jókedvüen, nevetve és örömmel mondta:

– Tegnap egész este itthon volt.