AZ ÁLOM

Azon az estén véletlenül Tamás jutott az eszünkbe.

– Szegény fiu, – mondotta Miklós, – ilyentájban, nyár közepén tünt el.

Hátradőlt a székében, szivta a szivarját és gondolkozva mondta:

– Máig sem tudom, mi oka volt az öngyilkosságra. Előttevaló nap találkoztam vele az orfeumban: pezsgőzött és széles jókedve volt. Másnap este azután a botját és kalapját találták meg a Lánchidon. És jött a levél Imre bácsihoz, hogy gyengének érzi magát az életre…

… A nyári estében, dus vacsora után jól érezte magát az egész család. Nem jó ilyenkor nagy gondolatokkal megerőltetnie magát az embereknek. Nem szólt senki. Később Margit szólalt meg:

– Hátha nem is halt meg?

A társaság megmozdult:

– Ah, nevetséges, ostobaság – mondották haragosan.

– A holttestét nem találták meg – válaszolt a makacs Margit. – Hátha él valahol elrejtőzve… Olyan extravagáns volt mindig.

Most felzudult mindenki és a lány erre elhallgatott. Azután másról kezdtünk beszélni és elfelejtettük a dolgot. Kellemes volt együtt üldögélni a langyos éjszakában, beszélgetve és szivarozva.

Egy órakor feküdtünk le. Rosszul aludtam. Zavaros álmaim voltak Tamásról, a Dunáról, és reggel fáradtan ébredtem fel.

Lementem a kertbe reggelizni. Ott volt az egész család, de mindenkinek rossz kedve volt. A pompás reggelit étvágytalanul piszkálták és a fonott nádszékeken kényelmetlenül feszengtek. Nem igen beszélt senki. Végre Miklós sóhajtott egyet és nagy elhatározással azt mondta:

– Az éjjel Tamással álmodtam.

Riadt pillantások szegeződtek reá. Ezeket a gyáva pillantásokat látván, Miklós kiegyenesedett, felemelte a fejét és most már csak azért is – de hogy a lelkén is könnyitsen – emelt és határozott hangon beszélni kezdett:

– A Lánchid felé mentem és ő egyszerre szembejött velem. Egy cseppet sem voltam meglepetve és ő is egészen nyugodt volt. »Szervusz«, – mondta és kezet fogtunk. Azután szokása szerint idegesen karon fogott és elindultunk lassan a Dunaparton. Egy ideig szótlanul mentünk, azután ő azt mondta: »Ti azt hittétek, hogy én meghaltam…« Erre nem tudtam semmit válaszolni. Ő ujra hallgatott és azután komolyan folytatta: »Nem illettem én bele a családba. Az anyám elhozta a millióját és azután meghalt. Apám is meghalt és én egyedül maradtam köztetek. Ti erősek voltatok, hangosak, kemények, engem pedig gyengévé és álmodozóvá tett az anyám örmény vére. Ugy kellett volna lennie, hogy tiközületek valamelyiké legyen a millió… Én hiába erőlködtem, hogy éljek vele: elfárasztott és kimeritett a mulatás, az urnak levés, az élet. Ezért átengedtem nektek a milliómat.« Ujra hallgatott ekkor és én gondolkozni kezdtem: meg van-e halva vagy csakugyan elrejtőzött valahová öt évig. Néztem az arcát: olyan sápadt, barna volt, mint mikor utoljára láttam, a szeme fáradt, kékgyürüs; elől kilátszott két nagy foga. A szalmakalapja is olyan volt, a piros nyakkendője is. Ő igy válaszolt a gondolatomra: »Nem vagyok meghalva. Átengedtem nektek a milliót és ti birtokba vettétek. Én gyenge voltam és elpusztultam, jöttetek, ti, akik erősek vagytok. Ti tudtok urnak lenni, tudtok mulatni és élni… De engem megsiratni nem tudtatok. Amikor árva lettem, az egész család vigyázott rám, nevelt és dédelgetett. Mikor megjött a hire, hogy elpusztultam: ki siratott meg engem? Hullottak könnyek, mert érzékeny az emberi sziv és olyan szomoru halál az a Dunában… De ki zokogott értem? ki gyászolt engem? Azt mondtátok a második napon már: szegény fiu, talán jobb igy neki! – és a birtokra gondoltatok és a kastélyra és titkosan az volt a szivetekben: jobb igy nekünk. Kinek sajgott a szive, ha én eszébe jutottam? Ki beszélt rólam másképpen, mint vállvonogatással, ki emlegetett másképpen, mint valami extravagáns bolondot? Ki nem örült a vagyonnak, amelyhez juttattalak és ki gondolt rám csendes és fájó szeretettel e mellett? Pedig engem a ti fajtátok ereje pusztitott ki, ez a szivós, nagyétvágyu és keményfogu nép lökött ki az életből. És ime, már a rózsalugasomat is ki akarjátok pusztitani, hogy tenniszpályát csináljatok a helyén…«

Miklós lázasan és töredezve, de végül hangosan és kiabálva beszélt, mint akinek – magát és másokat is kinozva – el kell mondania mindent, ami a szivén van. Az egészséges, erős és számos család sápadtan hallgatta. A jólét élvezése mellett sohasem jutott gondolatuk a részvétnek és a szánalomnak. Acélos egészségüket sohasem bántotta a tulvilág gondolata, de most a zavaros álom zavaros előadásából transzcendentális rejtelmek suhogtak ki jeges áradással. Ez megzavarta és megdöbbentette őket. A félelem felkeltette a lelkifurdalást és általa a részvétet.

Miklósnak könnyek jelentek meg a szemében és rekedt hangon mondotta:

– Többet nem álmodtam.

Margitból görcsösen tört ki a zokogás. Az egyik asszony csendes, mély sirásba kezdett és a reggelizőasztal körül sirt az egész család És öt esztendő eltelte után emésztő, fájdalmas és őszinte bánat, keserü könnyek, görcsös zokogás siratta meg az elköltözött, gyenge halottat, akire öt évig nem gondolt senki igaz gyászolással.