A SZIV

Egy napon reggelig kártyázott a fiatal Gosztonyi. Közben különböző szeszes italokat ivott és egymásután szitta el erős, fekete szivarjait. Mikor a játéktól felkelt, némi szédülést érzett. Bizonytalan rosszullét bántotta; kocsin ment haza. A lakása sötét volt és hideg. Az inasa aludt. Tapogatózva ment előre. Bizonytalan rosszullétből egyszerre kicsapódott, szinte kivillámlott valami rettenetes fájdalom, megmarkolta a szivét, összefacsarta, megtépte, beégett az agyába és ő eszméletlenül bukott végig a szőnyegen.

Másnap orvoshoz ment. Az orvos levetkőztette, megvizsgálta.

– Sokat éjjelez?

– Igen.

– Hol?

– Szinházban, orfeumban, a kaszinóban.

– Ah, kártyázik?

– Igen.

– Mit?

– Két hónap óta pokert.

– Gyakran?

– Majd mindennap

– Egész éjjel?

– Igen.

– Iszik?

– Igen.

– Mit?

– Mindent.

– Sokat?

– Sokat.

– Dohányos?

– Igen.

– Mit szí?

– Fekete havannát.

– Sokat?

– Tizenötöt egy nap.

Az orvos komolyan bólintgatott a fejével.

– Kérem, – mondta Gosztonyi – méltóztassék a teljes őszinteséggel és kiméletlenül megmondani: mi bajom van, mit tegyek.

– Volt a családjában szivbajos?

Gosztonyinak minden vér eltünt az arcából.

– Nem kell megijedni, – mondta az orvos.

– Az anyám szivbajban halt meg, – válaszolt halkan a fiatal ember.

Az orvos hallgatott.

– De eddig, – mondta panaszosan Gosztonyi – soha nem éreztem semmit. Gyerekkoromban vizsgáltattak is, nem örököltem-e az édes anyám baját…

– Nem is örökölte a bajt, csak a hajlandóságot. A többit az ön életmódja tette. Azt hiszi, a poker arravaló, hogy a szivet megerősitse?

Gosztonyi hallgatott.

– Van családja? – kérdezte az orvos.

– Nincs. Csak az apám él.

– Mi a foglalkozása?

– Nincs semmi foglalkozásom.

– Van vagyona?

– Igen.

– Akkor egyelőre éljen teljes nyugalomban. Minden munka és főképpen izgalom nélkül. Borról, szivarról szó sem lehet. És szó sem lehet – asszonyokról sem. Elmehet esetleg Nauheimba. Vannak, akik csodákat tulajdonitanak az ottani kurának.

… Gosztonyi az utcán szédülve nézett körül: ment előre, de nem tudta, hová, nem tudta, minek. Körülötte pezsgett az élet. Asszonyok suhogtak el mellette és ő behunyta egy-egy másodpercre a szemét. Minek igy élni már?… Tegnap még tombolt erősnek és törhetetlennek vélt ifjusága. Tobzódott az életnek minden örömében. Ma pedig elvonják ajkától a poharat és menjen előre izgalmak nélkül a halála felé. Izgalmak nélkül ér valamit az élet?

… Idővel látta, hogy ér. Az orvosok, akikhez ment, mind azt mondták neki, amit az első mondott. Néha dühösen leszamarazta őket és vak mámorral rohant a kártyához, vagy az asszonyokhoz. De a szive azonnal feljajdult. Minden mámorát pokoli gyötrelemmel fizette meg. A mámorát rögtön követte a kín és igy látta lassankint, hogy a szive gyenge, rendszertelenül zakatoló, teljesen elromlott és halálosan érzékeny gépezet, amelyet egy pár viharos esztendő teljesen elkoptatott.

Filozofáló hajlama és életösztöne akkor megtanitotta, rákényszeritette erre a szimpla bölcsességre:

– Az életben nem is a mámor a fő. Van itt még szépség azonkivül is és a szépségben örömét lelheti az ember.

Lement a tenger partjára és nézte a napfényt és nézte a tengert. A hullámzás, a szinek, a vonalak, a felhők: mindez szép volt akkor neki és tudott igy ülni órákhosszat. Ezentul már ilyen lesz az élet.

Nyugalmát végigvonszolta mindenütt ahol napfény és csend van. A nyugalomba azután belegázolt egy asszony. Az olasz tenger partján találkozott egy nővel. Nem tudta, ki, nem tudta, mi, de gyanakodva nézegette, amikor nap-nap után találkozott vele. Az asszony követte. Elment a francia Rivierára, onnan Kairóba és ekkor már látta, hogy csakugyan üldözi az asszony. Rémülten lopta előle nyugalmát és hazakészült, de már késő volt. Ha az asszony ránézett, tüz nyargalt át az erein és a régi szomjuság forrón égette a torkát. Nem ment haza. Ujra az olasz tengerpartot kereste fel, ahol először találkoztak. Itt végre megismerkedett az asszonynyal. Amerikai nő volt, világjáró, magányos és független asszony. A szeme egyre kékebbnek látszott, a haja vörös aranyszine egyre lángolóbb lett és a karcsu termetére csak rá kellett nézni, hogy szédüljön tőle az ember.

A férfi küzdött még. Életének féltése sikoltva riadt fel még egypárszor, de félig lehunyt szemmel mosolygott az asszony és egy sóhajtással vékony ajkába harapott. Vége volt mindennek.

A tenger felől hüs szellő lebbent meg az illatos meleg éjszakában, amikor az asszony lakása előtt sétált és várta az órát, hogy hozzá mehessen. Minden eszébe jutott ekkor, ami mögötte volt. Megnézte, mit nyer és mit veszit és az asszony ablakai felé fordulva igy szólt hangosan a magányos éjszakában:

– Minden csókodért adok egy esztendőt az életemből. Minden csókod meghozza nekem a poklok kinját. A te szemed még nedves lesz a gyönyörtől, amikor én elszökve tőled kinban fetrengek. Neked virulást, erőt, megifjulást hoz ez a szerelem, nekem az utolsó óra kinjait. Szétgázoltad a nyugalmamat és hoztad helyette a halálos, forró mámort.

Itt szünetet tartott. Tisztán látott mindent és igy folytatta:

– Legyen mégis áldott ez a mámor.

És elindult a ház felé, mivel itt volt az óra.