A VALLÁS

– Ó, a vallás, – mondta a professzor – respektáljátok a vallást. Nagy ur. Nagy hatalom.

Meglepetve néztem rá. Hallottam nehány előadását. Leigázó tudással és fanatikus ékesszólással hirdette a tagadást, a hitetlen tudományt és a tudomány hitét. Néha a boncolóasztal mellett ragadta el a forró meggyőződése és ugy hirdette az istentagadást, mint egy fanatikus pap. Megkérdeztem.

– Ó, – mondta – azért mégis nagyhatalom…

És elbeszélte ezt:

– Sehogy sem ment a kineveztetésem. Befolyásos barátom volt elég. Volt egy-két lelkes hivem is, aki valósággal agitált mellettem és aki minden alkalmat felhasznált, hogy hirdesse, milyen szégyen lesz, ha külföldi egyetemen kapok katedrát. Mégsem ment. Egy napon azután hozzám jött Petersen professzor, aki igen szeretett és ezt mondta:

– Hát ennek véget kell vetni. Meg kell tenned. Végre is, semmi sem füz a vallásodhoz. Mi füzne hozzá? Dobd el. Akár az egyik, akár a másik…

Olyan órában mondta, amikor a büszkeségem, a gőgöm hallgatott. Addig makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy vagy kineveznek, ugy, ahogy vagyok, vagy nem kell semmi. Ekkor azonban ugy éreztem, hogy nevetséges volna, ha olyasmihez ragaszkodnám, amihez egyetlen érzésem sem füz. Egyetlen gondolatom se. Semmi. Azt mondtam: igen.

Három hét mulva megtörtént. Petersen volt a keresztapám. Mikor a templomból kijöttünk, végigsimitottam a homlokomat. Könnyü szédülést éreztem. Kocsiba ültünk.

– No, – mondta Petersen – ne bolondozz. Csak nem veszed komolyan ezt a dolgot.

– Nem, – mondtam – de mégis csak megalázó, hogy az én orvosi, tanári, klinikai, tudományos kvalitásaimnak az értéke attól függ, mit csinált velem egy együgyü és tudatlan pap.

– Ostobaság – mondta Petersen. – Nem kell vele törődni.

Nem törődtem vele. Egy hónap mulva kineveztek. Tudtam, hogy az apám és az anyám mámorosak lesznek az örömtől és akkor irtam meg nekik, mi volt a kineveztetésem ára. Az öröm enyhiti majd a fájdalmukat. Tudtam, hogy nagyon fáj nekik. Egyszerü, tudatlan, falusi zsidók voltak, akiknek minden idegszálába beleöröklődött, belenőtt, befészkelte magát a ragaszkodás mindahhoz, amit ők nagynak és szentnek tartottak.

Belenyugodtak a dologba. Ugy titkolták, mint valami hallatlan szégyent, de belenyugodtak. Mikor nemsokára hazamentem, már tele volt a szivük örömmel. Hallottak a sikereimről, látták, hogy vagyonosodom, az egész kis város óriási respektussal emlegetett: büszkék voltak rám. Csak amikor ketten voltak, néha titokban összenéztek és elfordultak, hogy ne lássák egymás szemében a könnyeket. Sirattak. Rajta voltam, hogy megvigasztaljam őket; mindent megtettem, hogy érezzék is, hogy jó fiuk vagyok és szeressenek. Szerettek is.

Két év mulva meghalt az apám. Egy délelőtt táviratot kaptam az öcsémtől: utazzam rögtön haza. Hazautaztam. Az öcsém elém jött és megmondta: az apánk ma reggel szép csendesen elaludt. Hetvenöt éves volt. Öt órakor szokott felkelni. Ma nem kelt fel. Tovább aludt. Sirtam.

Az anyám fájdalma fájt legjobban. Gyenge, öreg asszony volt, csupa meleg szeretet és jóság; és hajlott a szivbajra.

Hazaértünk. A ház tele volt bánattal és csendes zokogással. A testvéreim mind otthon voltak már és együtt sirtak az anyámmal. Velük sirtam. Azután megpróbáltam talpraállitani őket. Az édesanyánk kedvéért össze kell szednetek magatokat. Nem szabad engedni, hogy ő is tönkremenjen a fájdalomban. Megértették. Megtettek mindent, nyugalmat erőszakoltak magukra, a bánatnak valami derüjét. Sokat nem használt, de valamit mégis.

Jött a temetés napja. Ettől féltem. Különösen féltem a gyászszertartástól és még jobban a paptól. Ezeknek a papoknak legfőbb ambiciójuk, hogy az amugy is összefacsarodott szivekbe belegázoljanak, hogy a fájdalmat felgyujtogassák és ugy szónokoljanak, hogy lehetőleg a gyászolók közül is ott maradjon nehány halott a halott mellett. Ez a mi papunk, ez az ő papjuk különösen ambiciózus ember volt. Megpróbáltam, nem lehetne-e rászoritani, hogy egyáltalában ne szónokoljon. Ezt nem lehetett. Még a testvéreim is ellenezték. A zsidó szertartásnak a veleje a gyászbeszéd. Az apám nagy embere is volt a hitközségnek: beszélni kell. Megkérettem hát: beszéljen röviden és kimélje a fájdalmakat. Megigérte.

A deszkakoporsót kivitték az udvarba. Tele volt az udvar feketeruhás emberekkel. Ott álltunk a koporsó körül és engem kinzott ez a barbárság: a fájdalomnak ez a mesterséges meghosszabbitása. Az anyámat támogattam.

A rabbi beszélni kezdett. Láttam, hogy emlékezik az igéretére és rövid akar lenni. De nem tudott. A saját szép baritonhangja, a nagy szónoki siker lehetősége és reménye, talán az a tudat is, hogy egy… budapesti kitünőség… egy egyetemi tanár előtt beszél, elragadta. Végre is, neki ez a mestersége.

Felsorolta az apám érdemeit. A jóságát. Az áldozatkészségét. Nagy érdemeit a vallási életben. A jótékonyságban. Családi tulajdonságait. Apai jóságát.

Az elhalkult zokogás ujra feltört. Én is megindultam. Ott a koporsó mellett énrám is hatott ez a vad és fájdalmas ékesszólás, amely megmámorosodott a maga szépségétől.

A beszéd ekkor áttért az ittmaradottakra. A feleségre. A gyermekekre. Átkaroltam az édesanyámat, hogy állni tudjon. A szónoklat sorba vette az elhunyt gyermekeit. Reám került a sor. Megrettentem.

»És itt áll a koporsó mellett – harsogott a gyászbeszéd – fia, aki büszkesége a tudománynak és aki büszkesége testvéreinek: hitünknek oszlopa, vallásunk hüséges fia és támasza, aki hiven ragaszkodott az ősök hitéhez…«

A testvéreimre néztem: hát ez nem tudja? – Nem. Hiszen titkolták. – Izzott bennem a harag. Majdnem rákiáltottam: hagyja már abba! De nem hagyta abba: mámorosan magasztalta az ősök hitéhez való ragaszkodásomat. Kétségbeesve szoritottam magamhoz az édesanyámat, a beszéd harsogott, egy vergődő, halk kiáltás, az édesanyám gyönge szive nem birta tovább és ott a koporsó mellett a karjaimban ájult el. Szivgörcsöt kapott.

Rettenetes volt. Ó, gyülölöm a vallást…