AZ EZREDESNÉ

Az összes tisztek egy ócska, óriási nagy és kényelmes kincstári épületben laktak. Ott volt az ezredes lakása is, az ezrediroda is; a házhoz nagy park tartozott, tennis-ground, tekepálya.

Én főhadnagy voltam akkor, ezredsegédtiszt és elég jó dolgom volt. Az ezredes – egy jószivü, lágy, cseh óriás – végtelenül ambiciózus katona volt ugyan, de engem nagyon szeretett és rám bizott mindent. Vasárnaponkint néha ebédre is meghivott. Az ebédek kellemesen teltek el. Az ezredesné – éppen olyan szőke óriás, mint a férje – vidám és kedves asszony volt, jó konyhát tartott és szeretett nevetni.

Egyetlenegy nagy, kinos és végzetes hibája volt: nagyon szerette az édes likőröket, sőt az alkoholt általában. A hosszu délelőttökön, mig egyedül volt otthon – a többi eráris dámákkal nem igen barátkozott – néha nekiült egy-egy üveg likőrnek, cognacnak, bornak és mire az ezredes hazajött a kivonulásról, teljesen be volt csipve. Az óriási kincstári épületben mindenki tudta, – lehetetlen volt eltitkolni – hogy cselédeinek és tiszti szolgáinak fejvesztés terhe alatt megtiltotta az ezredes, hogy őméltósága számára akármiféle szeszes italt is hozzanak. A tiszti asszonyok sok gunyos megjegyzést tettek erre a tilalomra és az ezredesnére.

Május vége felé eljött hozzánk tavaszi szemlére a brigadéros. Alacsony, kopasz emberke volt, de komor, osztrák katona, aki a bakák gombjait olyan halálos komolysággal vizsgálta végig, mintha ettől függött volna a monarchia jövője.

Az én óriási ezredesem rettenetesen félt a kis generálistól, izgatott volt, idegeskedett. A szemle azonban elég jól ment. A brigadéros semmibe sem tudott belekötni: a bakák feszesen léptek, hogy csak ugy dübörgött alattuk a föld, jól lőttek, az utolsó gomb is ragyogott. Három napig tartott a szemle, utolsó napra már csak egy parádés gyakorlat maradt.

Az ezredes reggel még mindig ideges volt. Az egyik szolgáját valami semmiség miatt kétszer pofonvágta. A folyosón láttam, hogy a nehéz, komor, nagy oláh visszafordul az ajtó felé, fölemeli az öklét és tajtékzó szájjal, fojtott hangon átkozódik. Nem akartam, hogy a pofonok után még büntetést is kapjon. Elfordultam, de elhatároztam, hogy visszaküldetem az ezredessel a századához. Azután kilovagoltunk és én elfelejtettem az egész dolgot.

Délben egy félórával hamarább jöttem haza, mint a többiek, mert ugy volt, hogy a brigadéros tiszteletére diner lesz az ezred összes hölgyeinek a részvételével, és még néhány rendeletet akartam kiadni. Az ezredesnétől kellett megkérdeznem valamit. A lakásuk felé mentem és a folyosón a pofonvert oláh szolgával találkoztam. Nagy igyekezettel dugdosott a háta mögé valamit.

– Mi van a kezedben?

Megmutatta. Két karcsu üveg volt, egy likőrösüveg és egy háromcsillagos Martell. Tisztában voltam mindennel.

– Gazember, hogy merészeltél italt hozni?

– Főhadnagy urnak jelentem alásan – mondta tompa, oláh akcentussal – méltósága parancsolt…

A gazfickóval egyelőre nem csinálhattam semmit, bementem az ezredesnéhez. A szeme gyanusan csillogott, idegesen nevetgélt, de normálisan beszélt, feszesen járt-kelt.

– Hála Istennek, – gondoltam – nem lesz semmi botrány.

Az ezred hazaérkezett, a brigadéros kegyeskedett mosolyogni, az ezredes boldog volt, a katonák bort kaptak, – pompás hangulatban ült le két órakor a nagy társaság a dinerhez.

Az ezredesnétől jó messze kaptam helyet, de éppen szemközt voltam vele és igen jól láthattam, mit csinál. Méltóságos és előkelő volt, nyugodtan beszélgetett és egy-egy fejedelmi bólintással honorálta a szomszédai szavát. No, gondoltam magamban, nincs semmi baj.

A hangulat melegedett, a beszédek hangosabbra váltak, a bor szaporán fogyott és egyszerre csak rémületemre azt látom, hogy az ezredesné kétségbeejtő gyorsasággal üritgeti ki a poharát, amelyben sürü, nehéz bikavér volt. Gyakorlott ivó módjára csak leöntötte torkán a bort és tréfát szinlelő mosolylyal tolta a poharát egy fiatal kapitány felé, ki szolgálatkészen töltögetett neki. Láttam, hogy az ezredes is aggódva néz oda, de a bornak egyelőre semmi hatása nem mutatkozott. Az asszony feszesen ült a székén, engem csak az nyugtalanitott, hogy az ajkai körül állandóan valami furcsa, rejtelmes, szinte mániákus mosolygás játszadozott. A többiek nem vettek észre semmit. Hozták a pecsenyét. Pezsgőt szolgáltak fel. Az asszony mindjárt felhajtott két teli pohárral. Most mindjárt baj lesz, gondoltam magamban. De nem történt semmi. Az asszony ült feszesen, katonásan.

A csörömpölés elhallgatott, a felszolgáló katonák – megtanitottuk rá őket – megmerevedtek kemény vigyázz-állásban, a brigadéros fölemelkedett pohárral a kezében, hogy az első, az ünnepies, nagy tósztot elmondja.

Az egész társaság felállott. Felállott az ezredesné is és óriási termete két fejjel volt magasabb a kicsi brigadérosénál.

A tábornok beszélni kezd. Három szót alig mond, rettenetes rémületemre mellette megmozdul az ezredesné. Az ajkain állandóan ott van az előbbi rejtelmes mosoly és – megfagyott a vér az ereimben – felemeli a karját. Mind a kettőt. A társaság ránéz, az asszony ráteszi az egyik kezét a kicsi brigadéros kopasz fejére, a másikkal a poharát fogja meg és a beállott halálos csendben hangosan, a részeg ember sirós gyügyögésével megszólal:

– Tütü!… Idd ki csak előbb, kis öregem, ezt a bort.

A brigadéros arca vérvörös lett, az ezredesé halálsápadt. A tisztek kinosan feszengtek, az asszonyok nevetgéltek. Egy pillanatnyi gyötrelmes csend, azután az ezredes elvezette az asszonyt s öt hónapra rá nyugalomba ment.