AZ IFJABBIK KORN

Az öreg Korn az iróasztala mögött ült egy nagy karosszékben és az öklével ütötte az asztalt.

– Hát muzsikus akarsz lenni? – orditotta a fiának. – Nagy hajat akarsz növeszteni? Szeretőket akarsz tartani? Produkálni akarod magad két korona belépti dij mellett?

A fiatal Korn fölemelte a fejét és gőgösen válaszolta:

– Hát igenis azt akarom. Azt is akarom. És sok egyebet akarok, amit a gabona- és terményáruüzletekben sohasem fognak megérteni.

Az öregnek sötétvörös lett az arca, ujra az asztalra ütött és ezt mondta:

– Hát ha ezt akarod, hát akkor takarodj. És ha a gabonaüzlet nem kell neked, hát a gabonaüzletből nem kapsz egy vörös fillért se, amig vissza nem ülsz az iróasztalod mellé becsületesen dolgozni. Egy vörös fillért se. Ha meggebedsz se.

A fiatal Korn vette a kalapját és elment. Kiért az utcára, idegesen szaladt előre és nagyokat lélegzett. Azután megnyugodott, lassabban ment és hazafelé fordult.

– Alice, – mondta magában – bele fog egyezni, hogy az ő pénzéből éljünk addig, amig eleget nem keresek. Nem fog soká tartani.

Megnyugodott. Tele volt erős akarattal és lángoló bizakodással. Összeszoritotta az ujjait, mintha karmesteri pálca volna benne és biztosra vette, hogy elkápráztatja az embereket.

Hideg lenézéssel gondolt az apjára.

– Utamban van ez az idegen öreg – gondolta – és kegyetlenül át tudnék rajta gázolni.

Ugy érezte, hogy egy van, ami közel áll hozzá: a művészet, a muzsika és ami azon túl van, a siker és a nagy, teljes, korláttalan művészélet, az élet teljes kiélvezése, az élet örömeinek megmélyitése és megsokszorozása. Az apja vagyona módot adott volna rá, hogy ehhez az élethez könnyen hozzájusson és az apja számára nem volt más gondolata, mint az, hogy ime, utjában áll annak, hogy ezt a módot keményen az öklébe foghassa.

Fél percig küzdött egy kialakuló gondolattal, azután brutálisan és kegyetlenül gondolta végig:

– Eltakarodhatnék az utamból az öreg.

Érezte, hogy ő túl van jón és rosszon, apró gyöngédségeken és nevetséges családi érzéseken. A számára egy szeretet van: a művészet. Egy gyöngédség: a muzsika. Mindenre, ami közben van, ráléphet; mindenen, ami közben van, átgázolhat a hóditók nyugalmával és az istenek kegyetlenségével. Boldog volt, erős, kérlelhetetlen, kegyetlen és büszke.

Hazaért. Becsengetett a lakásába. A felesége sietett elébe megzavarodott arccal.

– Kérlek, – szólt dadogva az asszony – az irodából telefonoztak érted… Siess vissza. Apa…

– Mi van apával?

– Nagyon rosszul van.

A fiatal Korn rohant vissza. Az apja szobájában egy csomó ember tolongott: az apja hivatalnokai és két orvos. Az egyik orvos elébe sietett és megfogta az ajtóban.

– Tisztelt barátom, – mondta – ön férfi. Kérem, szedje össze az erejét.

– Meghalt? – kérdezte izgatottan a fiatal Korn.

– Igen.

– Mi történt?

– Szélütés…

A fiatal Korn odalépett a diványhoz, amelyre az apját fektették. Az öreg mozdulatlanul és szigoruan feküdt és a fiatal Korn szorongva nézett rá. Azután elővette a zsebkendőjét és a szeme elé tartotta.

A hivatalnokok kihuzódtak a szobából, elment az egyik orvos is. A fiatal Korn ott állott a holttest előtt és nem tudta, mit csináljon.

– Tisztelt barátom, – mondta neki az orvos – azt hiszem, legjobb lesz, ha ön hazamegy. Ami tenni való van itt, azt majd elvégzik mások; az ön fiui fájdalmát ez csak kinozná.

A fiatal Korn hazament. A felesége zokogva fogadta. Az asszony azután kiment a szobából és Korn egyedül maradt. Fájdalmat nem érzett, csak egy nagy zavarodottságot. Lassankint azonban ez is elmult. Felállt, kinyujtózkodott és nyugodtan és kényelmesen mondta:

– Most enyém a világ.

A temetés után való napon egyedül volt a feleségével.

– Egy-két hétig – mondta az asszony – nem mégy irodába.

– Azután sem megyek – szólt Korn nyugodtan.

Az asszony meglepetve nézett rá.

– Feladom az üzletet – magyarázta Korn. – Nem akarok többé gabonával foglalkozni. Utálom a kalmárkodást. Muzsikálni akarok. Legjobban szeretném, ha valami szinházat bérelhetnék. Előadatnám a darabomat. Megmutatnám ezeknek a szamaraknak, akik rettegnek mindentől, ami uj…

Az asszony sirni kezdett. Korn dühösen felállott és otthagyta.

– Ostoba asszonysirás – mondta magában – nem fog eltériteni az utamról.

Az elhatározása kész volt és megrendithetetlen. Szinházat akart, amelyben ő legyen az ur. A saját darabjait akarta játszatni, ő maga akart dirigálni, ő maga akart rendezni, forradalmat akart csinálni a szinpadon és a muzsikában. Wagner járt az eszében…

– A Vig Operához könnyen hozzájuthatnék. Megvenném a részvények felét és igazgató lennék. Ha az öreg Apor megdöglenék már. Az ilyen beteg, impotens öregeket le kellene bunkózni…

Felizgatta ez a gondolat. Tervek bugyborékoltak a fejében és egész nap ideges volt a cselekvés türelmetlen vágyától. Este lement az utcára és félig lázban sétált. Mit tegyen? Hogyan fogjon munkához?

Estilapokat vittek el mellette őrült rohanással. Megvett egyet. Kinyitotta és az első sor, amit olvasott, ez volt: A Vig Opera igazgatója öngyilkos. A második ez: Apor János agyonlőtte magát.

Egy másodpercre megállt a szive verése. Átfutotta a cikket. Apor János agyonlőtte magát… gyógyithatatlan betegség… régi buskomorság… a megőrüléstől félt… pillanatnyi elmezavar.

Egy másodpercre megrettent, egy percig habozott, azután elöntötte a vér a szivét és fiatal, vad ujjongás támadt a lelkében. Hát nyitva az ut. Csak végig kellett gondolnia egy gondolatot és már valósággá válik. A sors a maga rettenetes és hatalmas kezével elébe nyul és félrelódit az utjából mindent, ami előtte áll. Tegnap vagyonhoz juttatta, ma csatatérhez. A nagy hóditók káprázatos szerencséje ez, a sors különös kedveltjeié, az ember felett álló embereké, akikre felséges munkák várakoznak, akikkel szemben a többi embercsőcselék csak arravaló, hogy őket megteremtse, szolgálja és csodálja. Holttesteken át visz az utja? Igen, holttesteken át, de felfelé. És mit jelent egy vagy két, vagy tiz halott, ha rajtuk keresztül egy hóditót győzelemre visz az utja.

Hazament.

– Alice, – mondta a feleségének – Apor agyonlőtte magát. Megvásárolom a Vig Opera részvényeinek a felét és átveszem az igazgatását.

Az asszony most nem sirt. Nyugodtan, higgadtan és kiméletlenül bizonyitgatta, hogy ez ostobaság.

– Nem értesz hozzá és elpocsékolod a pénzedet. Sem szerzőnek, sem dirigensnek nem vagy elég kiváló muzsikus arra, hogy lefegyverezz minden természetes ellenszenvet. Dilettáns vagy.

Korn vitatkozott egy ideig, de mikor a kiméletlenségekre nem tudott választ találni, otthagyta az asszonyt. Bement a szobájába, behozatta a vacsoráját és készitette a terveit. Lefekvés előtt eszébe jutott a felesége.

– Korlátolt asszonyszemély – mondta magában. – Terhemre van.

Lefeküdt és a szinházra gondolt. A nagyhullámu, féktelen, szent, szabad, pogány életre. Nők jutottak az eszébe, összehasonlitotta velük a feleségét és kellemetlen, kinos nyügnek érezte a házasságát.

– Terhemre van ez az asszony – mondta haragosan.

És elaludt. Reggel vidáman és erősen ébredt és jókedvüen öltözködött. A szobaleány jött be hozzá:

– Nagyságos ur, kérem, a doktor ur kéreti a nagyságos urat. A szalónban van.

Korn meglepetve kérdezte:

– Ki hivatta a doktor urat? Mikor jött?

– A nagyságos asszony hivatta fél órával ezelőtt.

Korn sietett a szalónba.

– Tisztelt barátom, – mondta neki az orvos – a nagyságos asszony állapota egyelőre nem ad aggodalomra okot, de elővigyázatosság, délben elhozom egy kollegámat.

– Mi baja van? – kérdezte riadtan Korn.

– Egyelőre semmit sem mondhatok. Láza van. De nem kell megijedni.

Korn bement a feleségéhez és igyekezett jó és kedves lenni hozzá. Délben eljött a két orvos. Megvizsgálták az asszonyt, azután átmentek Kornhoz.

– Csak semmi titkolózás – mondta Korn. – Őszinte és határozott választ kérek.

– Attól kell tartanunk, – válaszolta erre az orvos – hogy tifusz lesz.

Az orvosok azután elmentek és Korn egyedül maradt. A szive összeszorult. Az esti gondolatai jutottak az eszébe és rémülten lihegett. Terhére volt az asszony? Már itt suhog a halál…

De terhére volt-e igazán? Alapjában szerette a feleségét. Hű, kedves, jó és okos asszonya volt az első perctől kezdve. Csak tegnap vált terhére, a mikor az utjába állott.

Az utjába… Két halott már van mögötte ezen az uton. Két halotton már átlépett hideg szivvel és a hóditás, az előretörés örömével. Két halottal nem törődött. És a harmadikkal? Ha a sors, a szavára és óhajtásaira élesen figyelő, kegyetlen sors a harmadik embert is ellóditja az utjából? Ha csak gondolnia kell valamit és máris teljesül? Ha csak gyülölettel kell tekintenie valakire és a halál már szolgálatába siet a gyülöletének?

Megrettent és összeborzadt. Didergett és egy rettenő erőfeszitéssel eldobott magától minden hiuságot, hogy őszintén nézhessen bele a lelkébe és igazságosan mérhesse meg önmagát. Vajjon a nagy hóditók közül való-e? Vajjon tudna-e holttesteken keresztül nyugodtan és makacsul felfelé haladni?

Könnyek boritották el a szemét. Be kellett vallania magának, hogy sem nagyság, sem kegyetlenség nincs benne. Csak a hiusága hajtotta kifelé az apja boltjából és sem ereje, sem joga nincs rá, hogy uttörő és korláttépő legyen. Megértette, hogy akárhová menne, az apja fia maradna, szerény és közepes munkás és sem a nagy alkotásokra, sem a nagy erkölcstelenségekre nincs tehetsége és nincs ereje.

– Egész életemben – mondta – gabonakereskedő maradnék.

Bement az asszonyhoz.

– Drágám, – szólt neki sietve – mihelyt meggyógyulsz, bemegyek az irodába és átveszem az üzletet.