I.

A férfi felkönyökölt az ágyban és gyanakodva mondta:

– Itt akarsz hagyni.

Az asszony kacéran igazgatta virágos szalmakalapját és mosolyogva felelte:

– Bolondom, hogy gondolsz ilyet! Sétálni megyek.

… Elment egyenesen a hajóállomásra és – ugy amint volt, a kerti kalapban, a könnyü nyári ruhában, otthagyva minden holmiját – elutazott.

A férfi várta. Csendes vágyódással előbb, feltámadó gyanakvással azután és hogy jött az est, szilaj dühöngésben. Teltek az órák és Raguza csodaszép olasz éjszakájában, az illatos tavaszban a férfi láztól gyötörten fetrengett az ágyon és rágta a párnáját.

Két hete volt, hogy odajöttek. A szerelmük hatodik esztendejében beteg lett a férfi A szerelmi őrület, egymás dühös marcangolása, amelyben éltek és amitől pompázóan virult az asszony szépsége, őt megőrölte, felemésztette. A Déltől, ahová reménykedve szöktek – az asszony a szinpadtól, a férfi az iróasztalától, a verseitől – valami uj életet vártak, egy uj tavaszt, valamely csodálatos renaissancet, a szerelmüknek egy uj virágos kezdetét.

A férfi azonban egyre betegebb lett. A tüdeje, a gerince romlott meg és szinte a halált lehetett érezni belőle. Az asszony acélos egészsége megundorodott tőle.

A férfi egyedül maradt, betegen és nyomorultan. A legközelebbi hajót alig várta azonban. Ment az asszony után. A tengeri ut meggyötörte, a vonat mintha a fején robogott volna, és amikor félholtan, megalázkodva az asszonyhoz ment, az isteni szőke asszonyhoz – nem eresztették be. Elküldték, bezárván előtte az ajtót, majd hogy ki nem dobták, látni sem akarta az asszony.

Ekkor megértette, hogy a halálos kórt, a betegséget, e pusztulást, magát a halált utálja benne az asszony bestiális egészsége és hogy részvétet nem ismer az asszony.

– Meg fogok halni, – mondta magában és várta a halált.

A halál azonban nagy ur, nem jön parancsszóra és ő az ágyban fetrengett még hetek mulva. És a magánosságban, amint az asszony arca rajzolódott előtte sötét éjszakákon és amint kétségbeesésben fuldokolva gondolt rá, hogy az asszony szeretni fog még – ah, hogy fog szeretni – mikor ő már nem lesz, és amint porig alázta a megsemmisülés, az abszolut tehetetlenség, a megbosszulás teljes lehetetlenségének tudata, lassanként – félve és irtózva először, vad és diadalmas örömmel azután – beteg, letaposott, lázas és szenvedő lelke megteremtette bosszujának a tervét.

Barátját hivatta, az orvost.

– Hiszel a lélek halhatatlanságában? – kérdezte tőle.

Az orvos nem válaszolt.

– Én sem hiszek – folytatta. – Meg fogok semmisülni. Az asszony tette ezt, akitől óvtál és akit gyülölsz. A rossz asszony, a legrosszabb asszony, a legszebb és legszőkébb asszony. Én meg fogok halni. Ő élni fog tovább, de én a csontkezemmel átnyulok a halálból az életbe és kiütöm kezéből az örömek poharát.

… Fantasztikusan beszélt, különös páthoszszal, de világosan. Az orvos megdöbbenve nézte, de látta, hogy tiszta az eszmélete.

– A végrendeletemben meghagyom, hogy neked adják át a testemet: – tudományos kisérletekre. Te elviszed a testemet a te boncolóházadba és átformálod, megtisztitod, hogy a váza maradjon meg csak. Legyek olyan szép, fehér csontváz, mint amilyen a szobád sarkában áll. A poéta, az édes szonettek költője csontváz lesz, mint a téglahordó napszámos… Junius huszadikán – jól megjegyezd, ird fel magadnak – junius huszadikán veszel egy nagy csomó piros szegfüt. Junius huszadika volt a mi szerelmünk első napja, minden esztendőben megünnepeltük és a piros szegfü, a nehéz illatu, sötétvörös volt a mi virágunk. Junius huszadikán piros szegfüket veszel nagy halomban, szárával, bimbósan, mert ugy szerette ő. Junius huszadikán elküldöd neki a szegfüt, elküldöd azt a levelet, amit irok majd – a boritékon is az én irásom lesz – és elküldöd neki az én szép, fehér csontvázamat. Igy ünnepelem meg a szerelmünk napját. Mert az a csontváz én leszek: ez a kar lesz az a kar és ez a fej lesz az a fej… Esküdj meg rá, hogy megteszed.

… Az orvos megdöbbenve hallgatott.

– Te is gyülölted. Ha nem tennéd meg, menj akkor tőlem, akkor hivatok mást, aki megteszi majd. A haldoklók akaratát teljesiteni szokás.

Az orvos felállott.

– Esküdj meg rá.

– Esküszöm.

– Igy jó. Papirt adj és tollat.

Reszkető kézzel fogta meg a tollat és gondolkodás nélkül irt. A toll röpült a papiron és az orvos mély megindulással nézte a lázas, elgyötört, sorvadó, szép férfifejet.

A toll megállott.

– Készen van, – mondta. – Nem szép, nem is kell, hogy szép legyen. Boritékot.

Megcimezte lassu, szép irással, szinte gyönyörüséggel időzvén az asszony nevénél.

Az irást odanyujtotta az orvosnak.

– Olvasd.

Az orvos borzongva olvasta ezt a kusza, zavaros, rut és szörnyü irást, amelyben a lázas gondolat néhol mégis dallamosan csendült meg:

Isteni asszonyom, én felséges urnőm, csodaszép madonnám: hódolatra jöttem!

Minden, ami bennem mulandó volt, elmult.

Minden, ami bennem teremtő volt, elmult.

Minden, ami bennem fájdalmas volt, elmult.

Ami siralmas volt, gyenge, gyáva, hitvány, ami erőtlen volt csókra, ölelésre – elmult.

Leperzselte mindet a te ölelésed, a te lángolásod, telhetetlen vágyad mind elhervasztotta. Mind lerágtad rólam, mind felfaltad rólam: az izmot, a velőt. A felséges velőt, a teremtő velőt te tikkasztottad el, te szikkasztottad fel.

Megmaradt a csont. A csont örökkévaló. Öleld hát a csontot.

Csontkar el nem fárad, csontajakam csókol, amikor akarod… Hogyha vágyban égnél ujra, hogyha örök vágyad parázstüze égne, – izzó tested körül ott leszen a csontváz, ölelkezzél véle. Mily fehér a karja, mily erős a karja – ha ő nem akarja, nem leszel te másé…

Ez a kar ugyanaz, amely ölelt téged, ez az ajk ugyanaz, amit csókolgattál, ez a fej ugyanaz, amelynek fürtiben vágyvillámos éjek kéjzivatarában a két kezed duskált.

Tied ez a váz. És te az övé vagy.

Ha eszedbe jutna, mást is befogadni fehér nyoszolyádba, ott leszen a váz. Mily fehér a karja, mily erős a karja – ha ő nem akarja, nem leszel te másé. Odacsuszik hozzád – mily erős a karja – s elriasztja, elzavarja ujabb szeretődet.

Övé vagy és nem lehetsz a másé.

Ölelésre mindig, mindig készen van. Mikor gyul a vágyad, ott terem s átölel. Ha a vágyad tenger, tenger az ereje.

Mást már nem szerethetsz, mást már nem ölelhetsz, szent hüségre, nagy hüségre örök frigygyel kötött hozzá az én elmulásom, az én szép halálom, az én rut halálom.

Általad multam el, itt vagyok hát néked Most ölelhetsz engem, most perzselhetsz engem, most gyilkolhatsz engem.

Eltiltalak mástól. Megátkozok minden csókot, mivel mást csókolnál. A szemed tüze kialudjon, a szived lángja jéggé fagyjon, rothadás szagát érezd a csókban, a véred minden cseppje csipjen, mint a skorpió, bénuljon meg a jobbod és tikkadjon el a nyelved, ha mást csókolnál hüségtörő csókkal, becstelen asszonyom, gyalázatos urnőm, parázna madonnám.

Mikor elolvasta, megrettenve pillantott fel az orvos.

– Megérdemli, – szólott a beteg és fáradtan dőlt a párnájára.